Szerda esti V.I.P.

És ezzel még mindig nem volt vége a napnak (bár a maratoni Cahokia túra után már el tudtam volna viselni egy kis alvást, a testem legalábbis - de dolgozott még bennem a lendület meg a lelkesedés, és különben is, túl szoros volt a program). Larry lepasszolt Marylinnek; mindketten szépen kicsiptük magunkat, és útnak indultunk a hét egyik legmókásabb eseményére: a Fesztivált megnyitó diszvacsorára.
Azért mondom, hogy mókás, mert amikor megérkeztünk, megfordult velem a világ: egy vidéki birtokon álló hatalmas kúria várt bennünket tárt kapukkal, szalon, zongora, kivilágitott medence, inasok és szobalányok meg amit akartok, és az első pillanatban egy csöppet alulöltözöttnek is éreztem magam. Mindenki pezsgőspoharakat lengetett és kedélyesen bájcsevegett egymással; fél óra alatt kb. negyvenszer ismételtem el életem történetét annak a pár tucat embernek, akiknek be lettem mutatva. Kissé megszeppenve egyensúlyozgattam a vacsorástányéromat, és az járt a fejemben, hogy "te jószagú ég, hová kerültem". Az egész jelenet valahol a Hair szülinapi partijára emlékeztetett...
Azután egyszerre rádöbbentem, hogy tulajdonképp ezek az emberek itt mindannyian mesemondók és meserajongók; ki vannak ugyan öltözve, és jól álcázzák magukat, de azért jó helyen vagyok...
És igazam lett. A medence partján üldögélő kis társaság nem csak kedves volt, de érdekes és jó fej is; azután egyszercsak elkezdtek szállingózni a "nagyok", és azon kaptam magam, hogy olyan emberekkel ülök egy asztalnál, akiket Jonesborough-ban a közönségből csodáltam. Hangaerdő Asszony (Heather Forest) még emlékezett is rám; megölelgetett és megkérdezte, hogy haladok a mesemondó karrierrel, és attól kezdve aztán megindult a beszélgetés. Amikor mindenki degeszre lakott, eljött az ideje, hogy a meghivott diszvendégek szórakoztassanak minket egy kicsit; midnannyian levonultunk az alagsorba, ahol egy mini szinház várt ránk. Mindenki csak öt percet kapott, hogy bemutatkozzon egy rövid történettel (nem mintha nem ismernénk őket, hát attól "nagyok" - de pont ezért örültünk, hogy fellépnek a kedvünkért, mert őket sohasem lehet eleget hallni).
Hangaerdő Asszony kissé meglepődött, hogy ő kezdi a sort, de aztán vigyorogva előkapta a gitárt, és elénekelte a saját verzióját Aesopus savanyú szőlőjéről. Hátradőltem a fotelben és mosolyogtam - Jonesborough óta nem felejtettem el, mennyire csodálatos hangja van, és milyen szép zenéi... igazából abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy úristen, október óta idáig jutottam el, hogy egy diszvacsorán ülök és ugyanazt a hölgyet hallgatom mesélni, aki hónapok óta a példaképem... csak most már ismerjük is egymást. Nagyon családias hangulat volt.
Másodszorra a Storycrafters vette át a szinpadot - férj és feleség, és amikor épp nem a szinpadon rendezik a családi problémáikat, tökéletes szinkronban vannak (őket is hallottam Jonesborough-ban, a kisértethistóriás koncerten); egy vidám kis ír dalt énekeltek a capella, szakadtunk a röhögéstől.
Baba Jamal Koram számomra teljesen ismeretlen volt; idős, nehezen mozgó bácsi, de élénken csillognak a szemei, tiszta a hangja, és csodálatos történeteket mesél Afrikáról...
Robert Greygrass volt a fesztivál indián mesemondója. Jó volt mint mesélő, de személy szerint nekem egy kissé nagyon kirakat-indián; nem mondom, jó fej, és jó a humora, de van a professzionalizmusnak egy olyan szintje, ami már aláássa a mesemondás hitelességét. De ez csak az én véleményem. Szerda este az indián furulya legendáját mesélte - meséltem már én is, gyönyörű történet, és ő ráadásul tényleg furulyázott hozzá. Na azért meg aztán minden megbocsátva.
Franky Ramont egy másik szinfolt volt a palettán: siketnéma és jelbeszéddel mesél. Csak az ő kedvéért mindig volt egy jeltolmács a szinpadon (aznap este is) aki közvetitette a többiek meséit; nekem folyton vonzotta a tekintetem, és azt hiszem egy hét alatt sikerült beleszeretnem a jelbeszédbe. A tolmács zseniális csaj volt, a mozgása nagyon kifejező, és legtöbbször nem is forditott, hanem egy az egyben eljátszotta a mesét. Franky saját előadását pedig ő forditotta a mikrofonba, de majdhogynem nélküle is értettük volna... kész mozgásszinház.
Beth Horner egy pici, gömbölyű asszonyság, nagy hanggal és egérszerű arcocskával; turcsi orrát magasra tartva mindenféle mókás történeteket mesél, amig a közönség már gurul a nevetéstől. És persze tud ő komolyat is, mint később kiderült, komolyat és szivszoritót, de szerda este nem annak volt itt az ideje.
Ken Wolfe zárta a sort; na, ő egy valódi jelenség. Gömbölyű fickó gondosan nyirt fekete szakállal, mókás, rajzfilmbe illő keménykalappal, felgyűrt ujjú fehér ingben és csopornyakkendőben; hivatásos hazudozó, és persze csak a történetei legvégén jössz rá, hogy elhitted az egészet... szerda este csak egy mókás kis dalocskával lepett meg minket, és jó is volt ez igy, teli gyomorra.
A koncertet még némi beszélgetés követte; a sütemény felett összeismerkedtem a többi "naggyal" meg a házigazdákkal, akik mind jó fejnek bizonyultak (a sütemény meg isteninek); szedelőzködés közben megpillantottam Anansi barátunkat is Bobby Norfolk képében, aki épp egy nagy tálca kaját csempészett ki a házból...
És ez még csak az első V.I.P. vacsora volt a héten...