(Egyébként szakadt az eső, monszunszerűen. Egy McDonald's-ban vészeltük át egy forró csoki társaságában)
Amikor azt mondom, az ív alatt, akkor azt úgy is kell érteni, hogy az ív alatt. Igen, tudom, hogy már emlitettem. Az emlékmű alá ugyanis épitettek egy föld alatti múzeumot, mely a Nyugati Terjeszkedés Múzeuma nevet viseli, és nagyrészt cowbolyokról, indiánokról, valamint Lewisról és Clarkról szól. Szép, tágas, körkörös csarnok, és ennek köszönhetően a pár ezer iskolás gyerek ordibálását csodálatos módon visszhangozza... hosszú sor kigyózott a bejáratig, amit a VIP mesemondó kártyát lebegtetve sikerült kikerülnünk, és még pont időben érkeztünk Hangaerdő Asszony reggeli előadására.
A szőnyegen ülve abban a csodálatos élményben volt részem, hogy újra hallhattam tőle Tamlin legendáját, egész idő alatt libabőrös is voltam; másodikként a Lantos Királynőt mesélte, amit még sosem hallottam tőle, de az Isten is neki teremtette ezt a mesét (istenem istenem, ahogy énekel... kész, vége, tócsává olvadtam, én is ilyen hangot akarok!). Harmadikként egy japán népmesével állt elő, amit még sosem hallottam, de nagyon király történet egy szumóbirkózóról és egy nagyszájú menyecskéről... (találjátok ki, miért tetszik, hehe). Előadás után elmondta, hogy a Lantos Királynőt az én kedvemért mesélte, mert látott a közönségben és emlékezett rá, hogy Jonesborough-ban már hallottam mesélni, és újat akart mutatni nekem... (most szóljatok hozzá, lila ködben úszom :)
Együtt ebédeltünk, Marylin, Hangaerdő Asszony, én, és még néhány másik mesemondó (el tudjátok képzelni, be nem állt a szánk, és felkajáltunk minden szőlőt és süteményt).
Ebéd után Larry Brown és Ron Adams voltak műsoron; Larry újabb, saját alkotású Jack mesékkel állt elő (Jack tales; tipikus amerikai népmese, félig anekdota, félig hazugság - mint pl. Jack és a varázsbab, ismeritek). Ron Adams pedig kellemes meglepetésnek bizonyult. Magas, vékony fickó, vékonyka szakállal, kockás ingben és cowboycsizmában (nem a kirakat-cowboy fajta, csak úgy lazán és kényelmesen). Általában mitológiát és legendákat mesél (szivecske szemek ide), de most egy igaz történettel lepett meg minket, egy igaz(i) vadnyugati sztorival: a fehér bölényekről mesélt. Amerikai írott és íratlan történelmében eddig 4 fehér bölényről tudunk (hármat az európaiak vadásztak le, no comment) - a történet maga az utolsóról szólt, de a végén Ron ránk kacsintott és hozzáfűzte, hogy az egyik északi rezervátum csordájában megint van egy fehér borjú, csak az indiánok nem engedik lefotózni... (fehér borjú, fehér kardszárnyú delfin, fehér szarvas... vajon mi lesz a következő?...)
A következő órára átsétáltam a kiállitáson (közben megcsodáltam a kitömött bölényt, ami mellé egy tábára az volt kiirva, hogy "Kérjük, ne simogassák, csak az élő állat tud új szőrt növeszteni"). Ott is, mint minden helyszinen, két mesemondó volt; jelen pillanatban Jim Two Crows (aki inkább méretes vikingnek látszott, mint indiánnak), és Heather Harlan, egy vékony és széles mosolyú nőszemély, gitárral a nyakában. Megosztották az órát egymás között, és felváltva meséltek; Heather főleg dalokat énekelt a gyerekekkel (ja igen, egy kisiskolás csoport szélén üldögéltem), Jim pedig indián történeteket mesélt (többek között a Vámpir Csontváz legendáját, amivel fényes nappal is a lila frászt hozta ránk). Korábban végeztek a kelleténél, ezért aztán szép csendesen visszakocogtam Hangaerdő Asszony csapatához, és még elcsiptem az utolsó történetet a trópusi bogárról és a vizipatkányról... (*széles vigyor*)
Hát, ennyi volt a móka a délelőttre; komoly kötelességeink szólitottak minket - el kellett látogatnunk a fesztivál kulisszái mögé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése