Mesék az ív alatt 10 - A nagy finálé

A Fesztivál nagy fináléja a szombat esti koncert; a Missouri Egyetem szinháztermében tartották (ami ahhoz képest, hogy "egyetemi szinistúdió" néven fut, gigantikus, vörös bársonyos, és három emeletnyi páholya van, erre varrjatok gombot). Mindenki ott volt, aki számít (megint lehetett V.I.P. névkártyákat viselni - az élet apró örömei, hehe), és mindenki más is a városból, akit érdekelt a dolog, gyerekek, felnőttek egyaránt (megtöltöttük a termet - ezer felett volt a létszám, az biztos).
A koncert kezdete előtt volt állófogadás is, sajtos tállal és gyümölccsel; összeismerkedtem a Fesztivál fő házigazdáival (félig magyar származású, gazdag házaspár, a feleség mesemondó, náluk tartottuk a szerda esti vacsorát), akik nagyon kedvesek és érdeklődők voltak. Családias hangulatban telt az este; külön nekünk foglaltak székeket is az első sorokban, is közvetlen kötelről nézhettük a műsort...
Az est házigazdája Marylin volt, ő konferálta fel a mesélőket (és remek munkát végzett).
Hangaerdő Asszony nyitotta az estet, és a hangja betöltötte a szinházat - rövid kis tanmeséket mesélt (A kenyér illatát, a Szavak és tollak-at, és egy angol balladát, a Táncoló lányt, ami teljesen lenyűgözött - még egy gyöngyszem a mesék között, amibe beleszerettem...).
Baba Jamal egy afrikai mesével inditott (amilyen csendesen és lassan mesél, annyira szakadtunk a röhögéstől), utána pedig Martin Luther King-ről mesélt egy hosszabb történetet (és még énekelt is, nagyon szépen).
Ken Wolf egy sajét sztorival rukkolt elő, ami erősen hajazott egy népmesére, és könnyeket csalt a szemünkbe (a nevetéstől; ekkorra már komoly izomlázunk volt a hasunkban amúgy is) - az volt a címe, hogy 'A királyi fejfájás', és arról szólt, hogyan próbálnak meg udvari orvosok mindenféle horrorisztikus gyógymódokat alkalmazni a morcos uralkodón...
A Storycrafters szokás szerint a szinpadon rendezte a családi vitáit, amin mi jókat derültünk; utána megleptek minket a Borsószem királykisasszony rapváltozatával ("Queen of New York!" yay! :D ) és néhány nagyon fárasztó szóviccel...
Beth családi anekdotákat mesélt (eredetileg egy polgárháborús legendával készült, de ekkorra már komoly csúszásban volt a program, ezért lemondott róla a többiek javára, és keresett gyorsan valami rövidebbet... ami kár, mert a polgárháborús története legendásan király...)
Franky viszont igenis előrukkolt egy klassz történettel a polgárháborúról, két siket katonáról szólt, akik a két ellenkező oldalon harcoltak; utólag azt hallottam, a legtöbben nem értékelték az előadást, de engem egészen lenyűgözött (már csak a mozgás miatt is - még mindig bele vagyok szeretve a jelbeszédbe).
A sort Greygrass zárta (ami, morgott később Marylin, nem volt túl jó ötlet - a fickó még mindig "indián időn" futott, és a megengedett 20 perc helyett az amúgy is jelentős késésre rátett még vagy háromnegyed órát...). Furulyázott, énekelt, vicceket mesélt, és elmondott egy szép indián legendát is az állatok és az ember kapcsolatáról; ő zárta a műsort, furulyazenével ('a farkasok dala'), ami egészen hazáig kisértett bennünket...

Már csak a búcsúzkodás volt hátra. Az ajtóban álltunk, ahogy kifelé áramlottak az emberek az éjszakába, és elköszöntünk a mesemondóktól és ismerősöktől...
"Találkozunk az úton."