Csütörtök esti feladatunk az volt, hogy pakoljuk fel az indiánt a belvárosi szállodában, és fuvarozzuk el az esti fellépés helyszinére (tulajdonképp Marylin feladata volt, de mivel mindenhová hűséges árnyékként kisértem egész nap, természetesen ezt sem lehetett kihagyni)
Még előtte be kellett ugranunk az UMSL néven emlegetett egyetemre, hogy tiz percben hozzávágjanak Marylinhez egy önkéntességért járó kitüntetést - addigra már mindketten enyhén megviseltek és fáradtak voltunk, úgyhogy a dijkiosztó előtt fél órát a kocsiban való szunyókálással töltöttük... az egyetem egyébként gigantikus, teljesen modern, és kaptam egy pillanatnyi izelitőt egy igazi óriás egyetem mindennapi életéből (amig fagyiztunk az ebédlőben a diákok között - az ebédlőben, ami tulképp akkora volt, mint West End, tele kajáldákkal).
Szóval, mindezek végeztével elkocsikáztunk a belvárosi szállodáig, ahol a "nagyokat" elszállásolták, és be lettem szalajtva, mint kisinas, hogy hozzam ki az indiánt. Hosszas győzködés után (a portás nem akarta elhinni, hogy a fickónak Greygrass az igazi neve), sikerült elérni telefonon, és le is ballagott a parkolóba, mindenféle hangszerekkel teleaggatva, unokanővérestül. Az amcsik (borzasztóan politikailag inkorrekt módon) úgy mondják, az indiánok "indián időben" futnak, ami kb. azt jelenti, hogy soha sem sietnek el semmit, és ez a fehér embert az őrületbe kergeti. Végül aztán csak sikerült mindenki kocsiba ültetni; az úton Greygrass a családjáról mesélt, meg arról, mekkora szó neki Cahokiát meglátogatni, és mit mondtak erről az Öregek. Nem volt annyira érdekes.
A fellépés egy könyvesboltban volt; fél órával korábban ékreztünk, szóval volt időm körbekószálni, letámadni a népmesegyűjteményeket, káromkodni egy sort a Sandban celofánboritásán, eltévedni a mangaszekcióban, és még időben visszatalálni az ifjúsági regényekhez, ahol már felállitották a székeket a közönség számára.
Két mesemondónk volt: Larry Brown, és Robert Greygrass, mindkettő tőzsgyökeres amerikai, csak mindketten más értelemben...
Larry meséi úgy indultak, mintha egyszerű vadnyugati anekdoták lettek volna, és úgy végződtek, hogy általában a padlóról kapartam össze magam. Az egyik sztorija az azték birodalom bukásával kezdődött, és a modern Mexikóban ért véget... (és egy csirkéről szólt. Ezt adjátok össze), egy másik pedig a Jack és a Kisértetjárta Ház névre hallgatott, és a leghátborzongatóbb és szivfacsaróbb horrorsztori, amit valaha hallottam (holtversenyben Rapaccini kertjével...)
Greygrass indián időn futott továbbra is, és a közönségben ülő gyerekek már eléggé zsizsikek voltak, mire befejezte; indián hangszerek legendáit mesélte, néhány nagyon fárasztó poénnal megspékelve, és egy csillagmesét arról, hogyan kerültek az égre a Pleiádok (ami nagyon szép volt), és egy nagyon szép történetet egy harcos és egy megvadult bölény párbajáról és arról, milyen fontos az anyai szeretet... (hosszú. majd elmesélem ;)
Már késő este volt, mire mindenki hazajutott, beleértve Marylint, Larryt és engem is, mert mi megálltunk útközben vietnami kaját vacsorázni (lyukat égetett a nyelvembe, és élveztem hehe).
Tartalmas napot tudhattunk magunk mögött...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése