Műhely az óceán partján 1

Kedves barátosném, Meg, kedden küldött egy emailt, hogy a hétvégén Elizabeth Ellis tart mesemondó műhelyet Boston közelében. Úgy értem, Elizabeth Ellis. Ez most a világ 99.9%-ának nem sokat mond, de mesemondó körökben ő az istennő... vagy legalábbis az istennők dajkája. Mert hogy több generációnyi nagy mesélőt tanitott ki, és évek óta sorozatban szerepel minden nagyobb fesztiválon. És hajlandó fogadni engem a hétvégi műhelyen úgy, hogy csak a szállást fizetem ki. Most mit lehet erre mondani? Kalandra fel!
A kaland a bostoni buszpályaudvaron kezdődött, ahol cirka négy vagy öt órát töltöttem kellemes olvasgatással (nem mintha bántam volna, egy nap alatt faltam ki a könyvet - A konyha lovagjáról van szó, ha hallotta már tőlem valaki, és zseniális feldolgozás), miközben Meg és Elizabeth a városban köröztek és keresték az utat a pályaudvarhoz. Végül azután némi szakadó esőben történő rohangálás után sikerült meglelnünk egymást, és szép lassú péntek délutáni forgalmi tempóban elindulunk a szállás felé; mondott szállás egy erdei házikó volt Duxbury-ben, néhány lépésnyire az óceántól...
Mire megérkeztünk, a csapat már összegyűlt - tizenketten voltunk, Elizabethtel együtt, néhányukat már ismertem látásból, másokkal most találkoztam először, de mindenki nagyon kedves volt és vidám és barátságos. Együtt vacsoráztunk a kis ház ebédlőjében (minden étkezés be volt osztva, és a hétvége folyamán kiderült, hogy mindenki remek szakács); vacsora után beszélgettünk, ismerkedtünk, és meghallgattuk a hegyibeszédet Elizabethtől. Déli, Texasból jött; gyönyörű, súlyos déli akcentusa van, mesemondáshoz tökéletes, és nem lehet eleget hallani. A kocsiban már beszélgettem vele, és tudtam, hogy személyes történetekre szakosodott (ahogy a legtöbb nagy amerikai mesemondó, blah) azokban viszont verhetetlen. És igaz volt. Meg az is, hogy ezzel a stilussal, meg ezekkel a csinos déli szóvirágokkal a telefonkönyvet is szavalhatta volna...
Irtunk egy listát, hogy ki mikor kerül sorra a hétvége folyamán - a műhely lényege az volt, hogy mindenki hoz egy mesét, amin éppen dolgozik, előadja, azután beszélünk róla. Egyszerűnek és igéretesnek tűnt.
Másnap reggel aztán belecsaptunk.