Kitérő - Találkozás a szárnyas vizipárduccal

Kocsiba szálltunk; Larry is csatlakozott hozzánk, hogy az idegenvezetés a mesék mellett kiegészüljön némi régészettel és madarászattal is - hát, nem csalódtam benne. A verőfényes napsütésben hajtottunk keresztül az illinois-i tájon, és két oldalról ontották rám az információt. Az ott egy indián temetkezési halom, az ott egy másik; az ott a Lewis és Clark múzeum a kilátótoronnyal, innen indult el az expedició kétszáz évvel ezelőtt; az ott egy fehér fejű rétisas fészke, tavaly még benne lakott, de idén nem látták; az ott az új hid a Mississippin és egy vontatóhajó, az ott az Admirális nevű gőzös teljes pompájában, ez itt egy kis falu a hegyek között amit nyáron mutatványosok laknak... ez itt egy gyár, a piros csik fenn a falon a legutóbbi nagy árvizet jelzi. Ahogy a folyó mentén kocsikáztunk, balról alig tiz méterre hullámzott a viz, és néhány háznak csak a teteje állt ki belőle; jobb kéz felől pedig az útépitéshez lerobbantott sziklafalak magasodtak, virágzó fákkal és zöld kúszónövényekkel, és mindenhol viz és viz és ártér, amerre a szem lát.
Azután kibukkantunk egy kanyarból, és elénk tárult a Piasa. (A kép nem az enyém) Ő egy mitikus lény az európai hóditás előtti időkből; az indiánok "szárnyas vizipárduc" néven emlegetik, ami azért vicces, mert eredetileg nem volt szárnya (a kép egy másolat, az eredeti sziklafestményt lerobbantották az útépitéskor és egy 17. századi téritő naplójában maradt csak meg a leirása). Mostanában a Piasa-madár néven fut, ami meg azért vicces, mert szimpatikus barátunk minden, csak nem madár. A legendákban emberevő viziszörnyként szerepel, és sokan találgatták már, vajon mi az eredetije; a legtöbben arra tippelnek, a rajz figyelmezető jelzés volt, és a fürdőzés veszélyességére hivta fel a figyelmet: a Mississippi-ben ugyanis cápák vannak. Ez halálosan komoly; a bikacápa, ami a világ legtöbb halálos kimenetelű cápatámadásáért felelős, képes felúszni St. Louis-ig a folyóban, és előszeretettel meg is teszi. Na, itt határoztam el, hogy ebbe a vizbe se lógatom a lábam... Larry mesélte, hogy legutóbb egy három méteres példányt fogtak ki belőle. Brrr...
Megálltunk ebédelni az egyik faluban; a talajviz olyan magas volt, hogy átszivárgott az utcák betonján és kis patakokat képezett. Az étterem egy fából készült kabin volt, belül nagy, üvegfalú akváriumokkal, amikben mindenféle helyi halfajták úszkáltak. A mi asztalunk mellett egy teknős hevert az üveg mögött; úgy nézett ki, mint Morla a Végtelen Történetből, egy picit s emozdult egész idő alatt, viszont végtelen gyűlölettel bámult minket, amit valahol azért meg tudtunk érteni.
Ebéd után elkirándultunk a Pere Marquette parkba, ami egy tájvédelmi körzet (minden évben százasával tobzódnak itt a fehér fejű rétisasok, ami nem kis látványosság - persze mi épp egyet se láttunk). Felásztunk több kilátóba is (amiket szintén indián temetkezési halmok alkotnak); Larry fél szemét a korható szilfákon tartotta, hátha talál még gombákat, készülvén a vasárnapi partira, fél szemét meg az égen, és mindenféle apró pontnak tűnő madarakat mutatott nekem. Marylin az indián törzsi háborúk történetével szórakoztatott (melyek következtében a legtöbb törzs kihalt mire az európaiak ideértek - a sziúk és az irokézek tettek róla). Betértünk a nemzeti park konferenciaközpontjába is, amitől aztán elállt a lélegzetem - képzeljétek el a középkori legendák királyi csarnokait az óriási kandallóval és a magas gerendákkal (igen, mint a Beowulfban. Nem a filmben. Az eredetiben). Nagyon hangulatos hely volt...
Hazafelé menet ettünk egy kiadós adag csokifagyit, és betévedtünk egy indián trading post-ra is (igy hivják a rezervátumok kézművesboltjait). Végül azután csak hazataláltunk; a fejem zsongott a sok új dologtól és izgalmas történettől, és még csak nem is sejtettem, hogy a nap fénypontja csak ezután következik...

(Teknős barátunk)(Kilátó a temetkezési halom tetején, plusz Marylin és én)

(Az Illinois folyó a dombtetőről)(A folyó és a domb)

(Szép virágzó fák mindenütt)
(Pere Marquette hittéritő atya emlékére emelt házikó... hmm)