Északvidék különkiadás - Már megint a magyarok

Igen, igen, megint kis termet kaptam, és megint dugig tömve volt (25-30 ember, ahogyan Meg számolta). Már előző nap jöttek oda emberek és biztositottak róla, hogy alig várják az előadásomat - és meg is jelentek mindannyian. Meg Gilman barátosném konferált fel, nagy szeretettel (és még arra is vette a fáradságot, hogy kimondja a teljes nevem, hehe). A szokásos sorozatot meséltem. Bús királyfi (felvezetőnek mindig jó), szigetközi tündérek (ez meg, a népdallal együtt, könnyeket csal az emberek szemébe - amellett, hogy tényleg szivszakasztóan gyönyörű történet, ebben szerintem szerepe van némi nosztalgikus Tolkien-utóhatásnak is, tündérek elmennek örökre, brühühühü), Mátyás király és Bátorkő vára (az udvari bolondot mindenki szereti, főleg a jó kis tréfás történetei miatt; Kinizsitől meg el vannak halva, az a malomköves trükk még mindig elég népszerű...), Fehérlófia (elejétől végéig egy remekmű, és egyre jobban szeretem mesélni; Hétszünyű Kapanyányimonyók az egyik fénypont, de nem a neve miatt, hanem mert kihúzza a fát a földből a szakállával - ezen mindig jókat kacarásznak. Nagy szeretettel viseltetnek a bébi griffek iránt - jelzem, én is - és mindenkinek megfagy az ereiben a vér, amikor Fehérlófia levágja a saját lábát...), és végül, természetesen, a garabonciások (sárkánylovasok mindig tarolnak).
Ezúttal az utolsó fél óra kérdés-válasz-beszélgetés szekcióban megkértek, meséljek még egyet - igy aztán elhangzott a Tündértó Titka (ééééjen! :D ) és szintén nagy sikert aratott.
Az emberek általában arra kiváncsiak, milyen kapcsolatban állnak a magyar népmesék más népek meséivel (általában az - általuk jobban ismert - oroszok és irek kerülnek szóba. Steve, akiről még lesz szó, engem tiszteletbeli irré is fogadott azon melegében... igen, még mindig mindenki azt hiszi, természetes vörös vagyok). És persze mindig el kell nekik mesélnem a táltoslovat a parázzsal, meg hogy honnan jönnek a garabonciások, és még egy csomó apró részletet, ami megragadja a figyelmüket a mesékben. Külön ki szokták emelni, mennyire örülnek, hogy hallottak magyarul beszélni (megtűzdelem a meséket magyar szavakkal és kifejezésekkel, és a népdalt is magyarul éneklem, a forditása benne van a handoutomban).
Nagy siker volt, na. Utána nem győztem mindenki kezét szorongatni meg tűrni az öleléseket; még vagy egy órát beszélgettem a teremben mindenkivel, aki hátramardt hogy kérdezzen vagy gratuláljon (mindig arra kiváncsiak, hol tanultam angolul... és teljesen el vannak ájulva, hogy nálunk az iskolában kötelező az idegen nyelv). Rögtön megkaptam az értékeléseket is (mert indigóra irták, hogy jusson egy példány a konferencia szervezőinek). Hát csupa nagybetűs dicséret...
Legyünk büszkék a magyar mesékre! Angolul is megállják a helyüket :)