Zsongás és ingyen ebéd

Kedden megvolt az első találkozóm a többi emberrel akik megkapták nyárra a kutatási ösztöndijat. Tizenkilencen vagyunk; gyönyörű napsütéses délelőttön gyűltünk össze, amitől is vezetőinknek az a zseniális ötlete támadt, hogy üljünk ki az Akasztófadomb elé beszélgetni (amiből pedig az következett, hogy mindannyiunknak kisült az agya és a szeme, de annyi baj legyen). Két, kissé hóbortos, de nagyon segitőkész nőszemély vezette a beszélgetést; sorban mindenki bemutatkozott, beszélt magáról egy kicsit, elmondta, mi a kutatási projectje, satöbbi.
Már eből a pár mondatból látni lehetett, mik az aktuális divatos témák, amikre ösztöndijat ad az egyetem; ezeket az amcsik "buzzword" néven emlegetik, ami kb. annyit tesz, hogy ettől zsonganak be a szponzorok. Úgy mint kisebsségi kérdés, bevándorlás, közösségépités, globális felmelegedés, és ezek hatása egymásra, valamint a közgazdaságra; legtöbbjük vagy tiz percet beszélt, és a végén még mindig nem tudtuk, tulajdonképpen mit is fog csinálni az elkövetkező két hónapban (bla bla bla bla, Ginger). Három értelmes témát sikerült kiszúrnom magamnak.
Az első nem más mint maga Mixashawn, akivel februárban már volt egy találkozónk (ő volt az a félig afrikai, félig indián fickó, aki koncertet tartott a világzeneórán). Mint kiderült, ő is az egyetem diákja, és a nyári kutatás során azzal akar foglalkozni, hogy felhivja a Connecticut államban élők figyelmét az indián lakosságra, akiket rendszerint cakkompakk kifelejtenek mindenből (laza harmincezer főről van szó). Zenész és mesemondó, mit mondjak még, hehe. Elmesélt egy kisebb történetet, ami elinditotta ezen a kutatási vonalon: a családjával utazott vidékre, megállitotta őket a rendőr, és mielőtt szóhoz jutottak volna, beüvöltött az ablakon, hogy "beszél angolul?!" (a család laza kétszáz éve itt él, nagy részük tanár és művész. Csak épp a bőrük barna. Elképesztő hely ez az Amerika). Első látásra szimpatikus a bácsi (és nagyon látszott a diákok arcán, hogy nem tudják hová tenni); kiedves, bár nem túl értelmes vezető nénink persze rögtön tapsikolva lelkesedni kezdett, hogy jajj de jó, hát akkor az ő kutatása az indiánokról majd milyen jól kapcsolódik Michaeléhez. Michael a drogokról és a bűnözésről ir. Mixashawn arca olyan volt, mint a kő, és érdekes módon csak én kaptam a szám elé a kezem... kisebbségnek lenni szivás.
A második, akinek a programjára felkaptam a fejem, egy Jean nevű csajszi (pici, vékony, óriási szemüveggel) - indiai mesék és eposzok előadásait hasonlitja össze a kambodzsai és a trinidadi utcaszinházakban (forditás: a nyár egyik felét itt tölti, a másik felét Kambodzsában, ősszel pedig Trinidadon tanul). Vigyorogtunk egymásra, mint a tejbetök; kedves nénik itt bezzeg nem látta az összefüggést.
A harmadik ember szintán egy csaj, akinek a neve most nem jut eszembe; emlékeztek még, mit irtam a trinidadi steel pan együttesekről meg a karneválról? Nos, az ő projectje az, hogy egy ilyen együttesben játszik. Mosolygós csajszi, lila tincsekkel a hajában.
A beszélgetés után kaptunk egy kiadós ingyen ebédet, amihez cska szék meg asztal nem járt, szóval a Life Sciences Center szőnyegpadlóján ülve fogyasztottuk el, barátságok légkörben. Fent emlitett három személy meg én már sorbanállás közben egymásra talált; kiderült, hogy Mixashawn ismer egy rakat indián mesemondót (mondd meg Dovie-nak, hogy üdvözlöm, hehe), Jean tele volt mesemondással kapcsolatos kérdésekkel, a másik csaj pedig megigérte, hogy felvisz a katedrális tornyába, mert ő szokta csinálni a harangjátékot, és neki van belépési engedélye (mezei halandók csak évente egyszer mehetnek fel a toronyba).
Úgy tűnik, jó kis csapat lesz ez. Jövő héten nagy csinnadrattával nyitunk: el kell adni a programot az egyetem elnökének, hogy jövőre is legyen ilyen ösztöndij (egyébként mi lennénk az utolsó évjárat). Na, majd felkötjük a gatyánkat.