2019. augusztus 31., szombat

Ajtó a mesékre (Népmesék nyomában a világ körül 132. - Kamerun)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


The Sacred Door and Other Stories
Cameroon folktales of the Beba
Makuchi
Ohio University Press, 2007.

A kötet harminchat meséjét egy Amerikába emigrált kameruni hölgy gyűjtötte 1979 és 1989 között. Makuchi beba származású, és élő mesemondó hagyományban nőtt fel, melynek része volt a rendszeres esti mesélés (a kisebb gyerekeknek azt mondták, ha valaki napközben mer mesélni, annak a hangját elviszik a szellemek). Mesterdiplomáját is szájhagyományból írta, melynek során sok mesét felgyűjtött és lefordított - de ezt a könyvet csak akkor alkotta meg, amikor Amerikába költözött, és elkezdte külföldi gyerekekkel is megosztani a beba meséket. A mesékhez sok hasznos magyarázó lábjegyzet tartozik, és alaposan meg vannak tűzdelve közmondásokkal. Az Utószóból megismerkedhetünk Kamerun és a beba nép részletes történelmével és a beba mesemondó hagyománnyal, és kapunk egy csokor találós kérdést is, amikkel a mesemondó alkalmakat szokták felvezetni.

Fénypontok

Nagyon tetszett az a mese, amelyben egy kíváncsi és bátor kislány megmentette saját magát egy emberevő oroszlántól. Ismét találkoztam olyan nőalakokkal is, akik elutasítottak minden udvarlót, és tudtukon kívül szellemekhez mentek feleségül; bár ez hivatalosan a Kapcsolatok címszó alá tartozna, itt akartam említeni őket, mert mindegyik sztori nagyon különleges és eredeti volt. Az egyikben egy csapat hal álcázta magát kérőnek (még autót is kértek kölcsön), egy másikban pedig egy segítőkész varangy a gyomrában hozta ki a lányt a szellemvilágból, nádszállal a szájában, hogy kapjon levegőt. A mesemondó megmagyarázta a mesék rejtett jelentését is: a beba hagyományban a házasság két családot egyesít, így vadidegenhez feleségül menni szörnyű nagy felelőtlenség.
Nagyon mókás volt a kötet leginkább felnőtteknek szóló meséje, amely a pénisz, a hüvely, és a herék barátságáról szólt - pontosabban az első kettőéről, mert utóbbi megbántotta a hüvelyt, és hiába próbálja azóta kiengesztelni...

Kapcsolatok

Ismét előkerült egy mese arról, miért éjszaka repülnek a denevérek (jelen esetben azért, mert a denevér és a nap egykori barátsága megszakadt, amikor a nap nem adott extra fényt a devenér anyjának temetésére). Szintén ismerős volt a mese a teknősről, aki elment a madarak égi lakomájára, kölcsönvett tollak segítségével, majd trükkösen megette az összes kaját, amiért is a madarak visszavették a tollaikat, a teknősnek pedig le kellett ugrania - azóta töredezett a páncélja. A klasszikus "egy köteg gally erősebb együtt, mint külön-külön" vándormotívumát több kontinensről hallottam már.
Az aesopusi rókát és a gólyát idézte a majom és a méh barátsága, akik kölcsönösen átverték egymást egy-egy étkezés erejéig, így egyikük mindig éhkoppon maradt - ám ebben a mesében végül belátták a hibáikat, és kibékültek. Szintén Aesopustól volt ismerős a fuvolák meséje; egy fiú elvesztette a fuvoláját, és amikor a szellemek egy aranyfuvolát akartak adni helyette, nem fogadta el, ezért gazdagon meg is jutalmazták. Az ilyen "szorgos és lusta fiú" mesékből egyébként több is volt a könyvben, és természetesen akadtak szorgos és lusta lányok is. Utóbbiból a legmókásabb az a sztori volt, ahol a két nővér természetfeletti házigazdája egy dobkészítő mester volt, aki mindent a fenekével csinált (beszélt, főzött, terített, stb.). Okosabb-a-Királynál meséje a király és az okos lány próbáira emlékeztetett (csak itt fiúval), A boldogtalan mostohafiú pedig egy az egyben Hamupipőke volt, cipővel és mindennel, csak épp fiú volt a főszereplő (volt amúgy lányos Hamupipőke is, Tánc az égben címmel, ahol a lánynak krokodilbőre és szárnyai voltak).
Kamerunnak tényleg jó a focicsapata
A gonosz ragadozó, akit a furfangos majom és tehén visszacsalt a csapdába, ezúttal a leopárd volt, Mbaka és a varázsgyűrű pedig egy kutyás-macskás Aladdin-mese, csak itt hősünket a gyűrű egy focimeccs megnyerésében segítette...
Az ügyeletes trickster Torokee, a teknős. Szokás szerint ő volt a felelős az elefánt és a víziló közötti kötélhúzásért, és ő futott versenyt (a családja segítségével) a nyúl ellen.

Hova tovább?
A Közép-Afrikai Köztársaságba!

2019. augusztus 28., szerda

Vitéz Rózsa (Ribizli a kulisszák mögött 17.)

A júniusi Könyvhétre jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában a Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetem, amely harminckilenc mesét tartalmaz a korábbi blogsorozatból. Mivel a könyv mesegyűjtemény (9 éves kortól ajánlott), és nem néprajzi forrás, a sorozat folytatásaként szerdánként a könyvben található mesék hátteréről itt írok a blogon. A mesék részletes forrásait a könyvben megtaláljátok.  

A kötet egyik legkülönlegesebb meséjéhez érkeztünk.

Miről szól?

Egy mindig szomorú király három gyermeke elindul, hogy visszaszerezzék az apjuk kardját, amit egy Százkesely nevű vitéz vett el tőle. Az első kettő, Márta és Mariska, visszafordulnak, mert egy medve rájuk ijeszt az első hídnál, ám Rózsa állja a sarat, és kiderül, hogy az apja tette próbára medve képében. Ezek után már az apja áldásával és paripáján vág neki a világnak. Százkesely a kardért Tündér Ilonát kéri cserébe, ezért a vitéz elindul, és mindenféle óriásokkal, varázslókkal való találkozások után meg is érkezik Tündér Ilonához - ám a királynő inkább hozzá szeretne feleségül menni. Előbb azonban megkéri a vitézt, szabadítsa meg a bátyját a fekete pokolból, ahonnan viszont Rózsát egyenesen Szent Péterhez küldik, akinek a lovát kell ellopnia. Amikor Szent Péter ráeszmél, hogy valaki elvitte a paripáját, látatlanban átkot küld utána: "ha legény voltál, változz lánnyá, ha lány voltál, változz legénnyé!" Rózsa legénytestben tér vissza Ilonához. Hazafelé menet együtt kerülik ki az óriásokat és veszedelmeket, Százkeselyt pedig Ilona teszi el a halál vizével láb alól. A szerelmesek egymáséi lesznek, a két idősebb testvérre hagyják a birodalmat, és visszatérnek uralkodni Tündér Ilona királyságába.

Hogyan készült?

Ez a mese egy gyakori és különleges típusba, az ATU 514-esbe tartozik, ami "A nemek felcserélése" néven ismert. A szöveg alapját Farkas Károly nagyszalontai cigány mesemondó története adta; kisebb elemeket emeltem át hozzá ugyanennek a mesének egy másik változatából, Fényes Károly kovácsvágási cigány mesemondótól. Utóbbi a történet elejét színezte szépen, ahol a király gyerekei sorra útnak indulnak. A három testvérnek én adtam nevet, két okból: egyrészt, mert mesélés közben, főleg ilyen hosszú és bonyolult meséknél, nagyon nehéz hivatkozni rájuk - másrészt pedig azért, mert nem akartam a hőst egyszer sem "lánynak" vagy "legénynek" hívni. Szerencsére a magyar nyelvben meg lehet csinálni, hogy nemre utaló névmások nélkül mesélünk végig egy történetet, és érdekes kísérlet volt, változik-e a mese valamiben, ha nem mondjuk ki, hogy Rózsa éppen lány-e vagy fiú vagy más. Azért választottam a Rózsa nevet, mert a népmesékben férfi és női névként egyaránt előfordul, és virágnévként különösen érdekes asszociációkat kelt a nemi szerepekkel kapcsolatban.

Mitől különleges?

Erről a történetről szintén blogoltam már korábban, ezért itt nem fogok mindent elismételni.
Az 514-es egyike azon népmesetípusoknak, amelyekről érdemes beszélni a biológiai és társadalmi nemek témájával kapcsolatban. A legtöbb változatban az útnak induló hős eleve férfinak öltözik (egy másik variánsból emeltem át azt a mozzanatot, amikor közli is, "rám a vitézi ruha mindig jobban passzolt"), és valamiféle varázslat folytán a mese végére hímnemű testre tesz szert, amivel aztán boldog lesz, és feleségül vesz egy lányt akit szeret. Nem mondhatjuk viszont, hogy a viselkedése, az önkifejezése is megváltozna tőle - a hős ugyanolyan hősies, bátor, becsületes, szókimondó az átváltozás előtt és után is. Csupán a teste alakul át, az identitása mindig is azonos volt, és a történet szempontjából az utóbbi a lényeges: óriásokat legyőzni, poklot megjárni, tündért megmenteni ugyanolyan jól tud attól függetlenül, hogy milyen nemű test lapul a vitézi ruha alatt. Az meg pláne kiemelendő, hogy Tündér Ilonába sem az átváltozás után szeret bele, hanem már előtte - a vonzalom nem a fizikai tulajdonságok függvénye. A mesetípusról magáról itt blogoltam bővebben.
Ebben a változatban azt is nagyon szeretem, hogy Tündér Ilona nem csak megmentésre váró hajadon, hanem királynő a saját jogán, aki maga választ párt, maga hoz döntéseket, és a visszaúton egyenrangú félként áll ki a hős mellett. A mese végén a birodalmat a testvérekre hagyják, és Rózsa költözik Ilona királyságába, és nem fordítva. Szeretem a mesékben az egyenrangú partneri kapcsolatokat szerelmesek között - sokkal izgalmasabbak, mint amikor egyik vagy másik fél szimplán a megmentésre vár.
Külön említést érdemel az öreg király, mint apafigura. Aggódik útnak induló gyermekeiért, de nem tiltja őket, és őszintén elmondja nekik, mi nyomja a szívét. Szeretem azt a mozzanatot is, amikor a két idősebb a visszafordulás után elmondja, meddig jutott, és az apjuk megdicséri őket: "Bátor gyerek vagy, hogy idáig is mertél menni." Nincs benne csalódás, szidalmazás, elvárás. Mindegyik gyerekét azért szereti, ameddig a saját erejéből eljutott.

Érdekesség

Ennek a mesetípusnak egy másik remek változata szerepel az oszétiai nart legendák között, Alimbeg lánya címmel, ezt különösen szeretem mesélni.

2019. augusztus 24., szombat

Teknősök és szellemek (Népmesék nyomában a világ körül 131. - Nigéria)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Folk Stories from Southern Nigeria
Elphinstone Dayrell
Longmans, Green & Co., 1910.

A könyv jó régi kiadvány még a brit gyarmati időkből; összesen negyven népmesét tartalmaz a korabeli Dél-Nigériai Protektorátus területéről, amiket egy brit gyarmati tisztviselő gyűjtött fel. Az előszót maga Andrew Lang írta, aki kisebb-nagyobb kommentárokat is fűz az egyes mesékhez, elsősorban európai történetekhez hasonlítva őket. A mesék végén lábjegyzetek találhatók a kulturális elemeikről és érdekességeikről, és olykor a tanulságot is sommásan levonják (bár általában nem azt, amit a mese alapján várna az ember).

Fénypontok

A mitikus mesék közül a kedvencem az volt, amelyikben a Nap és a Hold vendégségbe hívták barátjukat, a Tengert, mondván, hogy kényelmesen elfér a házukban - amikor azonban a vendég megérkezett teljes valójában és az összes lakójával, vendéglátói előbb a tetőre, majd az égbe menekültek előle. Azóta lakik a Nap és a Hold az égen.

Szép, hosszú és izgalmas mese volt A király és a ju ju (mágikus) fa, melyben egy uralkodó ki akart vágni egy fát, ami elállta az útját  kedvenc forrásához. A fa egy szilánkja a király szemébe fúródott, és csak egy titokzatos doktor tudta kivenni - aki a király egyetlen lányát kérte fizetségül. A doktor természetesen szellem volt, és a lányt fel akarta falni, de szerencsére a királylány egy barátságos beszélő koponya segítségével kalandos úton megszökött a szellemvilágból, és hazamenekült az apjához.
Az állatmesék közül érdekes volt az, amelyik megmagyarázta, miért élnek a férgek a föld alatt - a mese egy háború története volt a rettenthetetlen sziafu-hangyák és a férgek hadserege között (a sziafu hangyák egyébként tényleg elég ijesztőek).
A helyi kultúrák szépségideáljáról tanúskodott a mese a kövér asszonyról, aki elolvadt a napon. Az asszony olyan szépségesen kövér volt, hogy egy férfi sem tudott ellenállni neki, ám mivel olajból volt, nem mehetett ki a napra. Amikor egy féltékeny társfeleség mégis kikergette dolgozni, az asszony elolvadt, csak a lábujja maradt meg belőle - szerencsére ebből újra tudta teremteni magát.
A hagyományokkal való szakítás meséje volt ellenben a király és a 'nsiat (szövő)madár találkozása, melyben a király feleségül vette a madár lányát annak ellenére, hogy tudta, hogy ikreket fog szülni, amiért halálbüntetés jár. Amikor a lány tényleg ikreknek adott életet, a királynak nem volt szíve megbüntetni, ezért az egész család a madarakhoz költözött az erdőbe, és azóta is színes madarakként élnek.

Kapcsolatok

Az amerikai cajun-kreol hagyományból köszönt vissza Az engedetlen lány, aki egy koponyához ment feleségül. A koponya a szellemvilágból érkezett, és más szellemektől kért kölcsön szép testrészeket, hogy daliás legényként elcsábíthassa a lányt. A fiatal feleségnek végül egy öregasszony segített megszökni, mielőtt a szellemek felfalták volna.
A szép idegen, aki megölte a királyt, a csábító gyilkos feleség klasszikus nemzetközi motívumával dolgozott (csak itt egy öreg boszorkány varázsolta magát fiatal lánnyá, és fejezte le a királyt álmában, hogy elbukjon a királyság).
Ez a nigériai teki több, mint 300 éves!
Az ügyeletes trickster továbbra is a teknős volt. Sok furfangos húzása volt, például amikor kőnek tettette magát az úton, és kihallgatta a víziló titkos nevét - amiért is a víziló az egész családjával a folyóba költözött szégyenében. Ő volt a trickster-hőse a klasszikus kötélhúzós történetnek is, melyben a vízilovat és az elefántot verte át. Mókás csavar volt a mese végén, hogy a két állat abban a hitben, hogy a teknős ugyanolyan erős, mint ők, meghívta a teknőst, legyen a barátjuk - teki a vízbe költözött, a szárazföldön elefántnál pedig a fiát hagyta, és azóta vannak vízi és szárazföldi teknősök is. A teknős volt a főhőse annak a terülj-terülj, asztalkám típusú mesének is, melyben elcsalta a királytól az ételt adó varázsdobot, de nem figyelt a vele kapcsolatos tabukra, így egy idő után étel helyett szolgák ugrottak elő a dobból, akik mindenkit megvertek. A teknős a király ellen fordította a ballépést, és sikeresen szerzett is tőle kárpótlásul egy fát, amiről fu-fu hullott; ám a fiai türelmetlenségükben ennek is megszegték a tabuját, és a családnak szégyenében a bozótba kellett költöznie.

Hova tovább?
Kamerunba!

2019. augusztus 21., szerda

A csudacsirke (Ribizli a kulisszák mögött 16.)

A júniusi Könyvhétre jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában a Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetem, amely harminckilenc mesét tartalmaz a korábbi blogsorozatból. Mivel a könyv mesegyűjtemény (9 éves kortól ajánlott), és nem néprajzi forrás, a sorozat folytatásaként szerdánként a könyvben található mesék hátteréről itt írok a blogon. A mesék részletes forrásait a könyvben megtaláljátok.  

A lidérc az egyik kedvenc magyar hiedelemlényem, ez a mese pedig az egyik kedvenc mesém, amikor apró gyerekeket kell szórakoztatnom.

Miről szól?

Egy szegény asszony lidérccsirkét talál az út szélén. A csirke folyton azt kérdezgeti, "mit, mit mit?", és mindent hoz, amit csak az asszony parancsol neki - élelmet, aranyat, gyémántot. Csak egy baj van vele: ha parancsot kap, vagy addig hordja a holmit, amíg megtelik vele a ház, vagy pedig a gazdáját nyaggatja az örökös "mit, mit, mit"-tel. Végül a szegény asszony tanácsot kér a szomszédos bölcs anyókától, és sikerül olyan lehetetlen feladatot adnia a lidércnek, aminek segítségével végleg megszabadul tőle.

Hogyan készült?

A mese alapja Ipolyi Arnold csallóközi gyűjtéséből származik, de adtam hozzá elemeket (pl. a segítőkész anyókát) más lidérchiedelmekből is, hogy kikerekítsem egy kicsit. A hiedelemmondákkal gyakran az a probléma előadói szempontból, hogy alig egy-két mondatnyi hosszúak, és élőszóban nem túl izgalmasak, ha nem színezi ki őket a mesemondó. Szerencsére ez a lidércmese eredetileg is elég klassz volt, és a sok-sok előadás folyamán szinte magától alakult kerek egésszé.

Mitől különleges?

Amellett, hogy nagyon szórakoztató mese, azért is került be ebbe a válogatásba, mert női főszereplője van, aki a saját furfangja és egy másik asszony tanácsa segítségével szabadul meg a lidérctől. Érdekes karakter, aki többször is hibát vét, tehetetlenségében kétségbe esik, de mégsem adja fel a próbálkozást, és a történet végén elnyeri méltó jutalmát, kényelemben élhet. Az olyan szereplők, akik természetfeletti praktikákhoz folyamodnak, hogy előbbre jussanak, gyakran elrettentő példaként jelennek meg a hiedelemmondákban - annak ellenére, hogy sok esetben a körülményeik miatt nem látnak más megoldást. Jelen esetben az asszony találja a lidércet, nem direkt kelteti (úgy is lehet), de ha már ráakadt, megtanulja okosan kezelni, és amikor veszélyessé válik, megszabadul tőle. Tudja, mikor kell a kockáztatást abbahagyni.

Érdekesség

Kicsi gyerekek hajlamosak megtanulni a szórakoztató "mit mit mit"-ezést, és a lidérchez hasonlóan nyaggatni vele a felnőtteket. Ez mindig mókás mellékhatása a mesemondásnak...

2019. augusztus 17., szombat

Hajnaltól napestig (Népmesék nyomában a világ körül 130. - Benin)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Dawn to Dusk
Folk Tales from Benin
Iro Eweka
Routledge, 1998.

A mesék gyűjtője, Iro Eweka az edo nép királyi családjának sarja, pszichológus, költő, és író, az utolsó olyan generációhoz tartozott, aki még élőben hallhatta az uralkodói udvarban a régi történeteket. Az USA-ban végezte a doktori tanulmányait, és ott született meg benne az ötlet, hogy leírja a meséket, amiket gyerekkorában hallott. Mitikus időrendi sorrendbe szerkesztette őket a világ teremtésétől az edo birodalom 19. századi bukásáig. Minden fejezet idézettel kezdődött; általában edo közmondásokkal vagy bölcsességekkel. A könyv végén külön hosszú fejezet szól az edo közmondásokról, és egy másik Benin nevének eredetéről. A történeteket a szerző csodás, színes nyelvezettel írta le, öröm volt őket olvasni.

Fénypontok

A kötet teremtéstörténettel kezdődik, amelyben külön szerettem, hogy az ostorsuhintással megteremtett állatok és növények mind magukat nevezték el, maguk mutatkoztak be a Teremtőnek (ahogy külön-külön a férfiak, asszonyok, és gyerekek is). Az is érdekes volt, amit a legendákból a születésről megtudtunk: a hiedelem szerint mindenki a születése előtt eldönti, mi történjen vele, majd a láthatatlan ikertestvérével együtt leszáll a földre, leéli az életét, és amikor visszatér a Teremtőhöz, a láthatatlan iker a tapasztalatokkal gazdagodva és javulva megszületik, és így tovább, oda-vissza, tizennégy körön keresztül. A mesélő azt is megjegyezte, hogy ezért kell a szülőknek nagyon hálásnak lenniük, és tisztelettel bánni a gyerekeikkel, mert a gyerek választotta őket, és nem fordítva.
A teremtés története tovább folytatódott a Nagy Vita fejezetével, melyben ellentét támadt növények, állatok, és emberek között, így a nagy istenséget, Ósánóbuát hívták el, hogy tegyen igazságot. A vita igazából csak a Teknős monológjából állt, aki elsorolta, hogy állnak a dolgok a három birodalom lakói között. Az istenség végül úgy döntött, minden lénynek saját nyelvet ad, hogy többé ne értsék egymást.
A könyvben szerepelt egy történelmi legenda is Ogun hercegről, aki később nagy hatalmú király lett, és nevet adott az edo birodalomnak (egy rabszolga után, aki megmentette az életét). Különösen tetszett a történet eleje, melyben a herceg száműzetésben élt a dzsungelben hét éven keresztül, megbarátkozott a fákkal és az állatokkal, megtanult gyógyítani, és sorra megmentett egy oroszlánt, egy antilopot, és egy fát, akik cserébe segítették az útján. Amikor azt jósolták neki, hogy egy tigrist kell megölnie, hogy király lehessen, úgy döntött, inkább a dzsungelben marad, mint hogy állatot öljön. Persze a végén így is király lett belőle, az egyik leghatalmasabb, mert ez volt a sorsa (de a tigrist nem ölte meg).
A népmesék közül nagyon tetszett az, amelyik megmagyarázta, miért foltos a leopárd; szerepelt benne az Állatok Anyja, aki véletlenül eltörte a leopárd egyik edényét, mire a gőgös nagymacska ellene fordult. "Anyát" a kos védte meg a bölcs Teknős segítségével; a tőle szerzett sérüléseiből lettek a leopárd foltjai. Teknős egyébként is fontos szereplő és gyakori trickster volt a történetekben a király tanácsosaként. Jót kuncogtam azon a sztorin, amelyben figyelmeztette a királyt, hogy mindig úgy szőjön terveket, hogy "ha más nem jön közbe." Amikor a király tagadta, hogy az ő terveinél bármi közbejöhet, Teknős pörkölt mogyorót szórt egy fa tetejéről a királyi munkások közé, akik erre azonnal abbahagyták a király által eltervezett munkát...

Kapcsolatok

Megint csak előkerült az ég felemelkedéséről szóló mítosz, mely szerint az emberek az idők kezdetén az alacsonyan álló égből törtek le darabokat, és azt ették. Amikor azonban egy anya túl sok eget szakított a gyerekének, és a maradékot titokban kidobta, az ég annyira megsértődött, hogy panaszra ment a Teremtőhöz, aki megengedte neki, hogy kartávolságon kívülre emelkedjen. Szerencsére a bölcs Teknős megtanította az embereket növényeket termeszteni.
Az egér és az oroszlán fabulájához hasonlított a pók és a szarvas esete, melyben a szarvas átvitte a pókot a folyón, amiért is cserébe a pók megmentette az életét a vadászoktól, akik csapdába akarták csalni (azzal a klasszikus trükkel, hogy beszőtte a szarvas nyomait, mintha hetekkel azelőtt járt volna arra).

Hova tovább?
Nigériába!

2019. augusztus 14., szerda

Az aranyhajú kertészbojtár (Ribizli a kulisszák mögött 15.)

A júniusi Könyvhétre jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában a Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetem, amely harminckilenc mesét tartalmaz a korábbi blogsorozatból. Mivel a könyv mesegyűjtemény (9 éves kortól ajánlott), és nem néprajzi forrás, a sorozat folytatásaként szerdánként a könyvben található mesék hátteréről itt írok a blogon. A mesék részletes forrásait a könyvben megtaláljátok.  

Megint csak olyan meséről van szó, amiről blogoltam már korábban is, de jó volt újból elmerülni benne, miközben Ribizlin dolgoztam.

Miről szól?

Egy Jancsi nevű szegény fiú egy ördöngös molnárhoz áll be szolgálatra, ahonnan egy szürke táltos segítségével menekül el. A paripa először a Hajnal Kertjébe repíti a fiút, ahol arany hajra és aranyalmákra tesz szert, majd onnan a spanyol király udvarába mennek, ahol Jancsi rongyos álruhában beáll kertésznek. A kertészbojtár és a titkát kileső királykisasszony között szerelem szövődik, és a legkisebb királylány az udvar és az apja legnagyobb megbotránkozására Jancsit választja férjéül. A király szó szerint kidobja a lányát a palotából, ám a fiatal pár mégis boldogan házasodik össze. Amikor az országra ellenség támad, Jancsi aranyos vitézi ruhában megmenti az apósa életét - a felesége pedig rájön a titkára, és felfedi a kilétét az apja előtt. Az öreg király töredelmesen bocsánatot kér a fiataloktól, és örököseivé teszi őket.

Hogyan készült?

Ezzel a mesével Merényi László Eredeti népmesék című 1861-es gyűjteményében találkoztam először, és ott is szerettem bele. Azóta sok egyéb változatát is megleltem a magyar hagyományban; legtöbbször Nemtudomka néven fut össze vele az ember, amikor a bojtár bolondnak tetteti magát, és egyre csak azt hajtogatja, "nem tudom." Minden verziónak megvannak a maga mókás és szimbolikus fordulatai, de Merényiénél szebb színezéssel nem nagyon találkoztam. A mese elejét az ördöngös molnárral viszont egy másik változatból, Kuntár Lajos gyűjtéséből emeltem át, mert nagyon tetszett az egész "adós az ördögnek" motívum.
A királykisasszonyt megint csak én neveztem el Violának a Merényi-kötet egy másik meséje és Violanta (Jolánta) magyar-spanyol királyné után, Jancsit viszont eredetileg is Jancsinak hívták.

Mitől különleges?

A mese legszembetűnőbb "feminista" mozzanata az, hogy itt a királylányok választanak férjet maguknak, mégpedig meglehetősen nagy szabadsággal. Mindhárman aranyalmát dobnak szívük választottjának (Viola baseball-játékost megszégyenítő lendülettel), a legkisebb ráadásul azután, hogy már előre "kinézte" magának a kertészfiút, sőt, titokban találkozgatott is vele, miután kölcsönösen megtetszettek egymásnak. A lányok ki is állnak a választásuk mellett - annak ellenére, hogy az öreg király elég rosszul reagál a nem kívánt vőre. A mesének fontos eleme, hogy az, ahogyan a királyi apa bánik a legkisebb lányával (a hajánál fogva dobja ki a palotából, nem engedi be a kapun, stb.) egyértelműen rossz és elítélendő viselkedésként jelenik meg, amiért később töredelmesen és szégyenkezve bocsánatot is kér.
A fentieken kívül azonban az sem elhanyagolandó, hogy Jancsi nagyon szerethető férfi hős. Hátrányos helyzetből indul, és a mese folyamán, mielőtt tündöklő vitézzé válna, látjuk gyengének, kétségbeesettnek, elesettnek is - de emellett legfontosabb tulajdonsága a gondoskodása, amivel a rábízott lovak felé fordul. Összetett, érdekes karakter, akivel lehet azonosulni. A királykisasszonnyal ketten együtt pedig különösen jó párt alkotnak - egyenrangú felek, akik kölcsönösen szeretik egymást, gyengéden bánnak a másikkal, gondoskodnak egymásról. Külön szép pillanat, amikor Viola a sérülten hazatérő férjét látva nem hagyja annyiban a dolgot, hanem igenis ellátja a sebét, és kinyomozza, mi történt vele.
(A mélyebb mesei elemzéseket nem fogom itt elismételni, a régebbi bejegyzésben elolvashatjátok őket.)

Érdekesség

Amikor Tenerifén voltam mesélni a Los Silos fesztiválon, ez volt az egyik mese, amit magammal vittem. A helyiek nagyon értékelték, nem csak azért, mert spanyol királykisasszony szerepel benne, hanem azért is, mert ők magukat tartják a Heszperidák aranyalmát termő szigeteinek, és így a messze nyugati Hajnal Kertjében is megtalálták a saját képmásukat.

2019. augusztus 11., vasárnap

A Nagy Kancsilbecserkészés igaz története

Kaland! Dráma! Feszültség! Váratlan fordulatok! Fülledt trópusok!

Elmentünk a müncheni állatkertbe.

Évek óta szerepelt már a bakancslistámon, hogy élőben láthassak egy jávai törpeszarvast. Vannak, akik több száz kilométert utaznak, hogy találkozzanak a kedvenc színészükkel vagy élőben hallják a kedvenc zenekarukat, én meg eljöttem vonattal Münchenig hogy tulajdon két szememmel tekintsek meg egy félkilós kis izét, ami leginkább úgy néz ki, mintha valakinek az őrizetlenül hagyott csivaváját beölelte volna egy vámpír.
Kinek mi.

Kancsilos könyvjelzők az
idei Könyvhétről,
Laurent Diána rajzaival
Persze aki ismer, az tudja, honnan a rajongás a gülüszemű kis vakarcsok iránt. Kancsil az indonéz, maláj, és egyéb délkelet-ázsiai mesevilágok népszerű trickster-figurája. Ami nálunk a ravasz róka, az északiaknál Loki, Ghánában Ananszi, az afrikai-amerikai hagyományban meg Nyúl koma, az a trópusi szigetvilágban Kancsil, a Törpeszarvas. A szájhagyomány évszázadai alatt zsákmányállatból bajkeverővé képezte magát, és fényes karriert futott be nagyobb, erősebb és butább állatok legrosszabb rémálmaként. Egy népszerű sztoriban például ráveszi Tigrist, hogy egyen egy kis elefántszart (mondván, hogy az a király különleges gourmet pudingja), egy másikban pedig úgy jut ki egy gödör mélyéről, hogy beadja mindenkinek, hogy közeleg a világvége. Mindkét sztori, sok másikkal egyetemben, mesemondó repertoárom régi és örökzöld darabja. Kancsil sohasem okoz csalódást, egyaránt működik gyerekekkel, felnőttekkel, de még kamaszokkal is. Be is került az idén megjelent Hősök és Pimaszok című könyvembe, mint a tricksterek archetípusának egyik jeles képviselője.
Innen már szerintem teljesen egyértelmű, hogy a müncheni Hellabrunnba sem állatot nézegetni vonszoltam el Darylt a bajor vakáció közepén, de nem ám. Én egy celebbel készültem találkozni.

Persze nem attól trickster a trickster, hogy könnyű legyen időpontot egyeztetni vele. Egyszer már elbuktam a kancsilbecserkészést: tavaly ellátogattunk a prágai állatkertbe, ahol ugyan papíron lakozik egy kancsil, de amikor hosszú órák tévelygése után végül leszólítottam egy gondozót, tájékoztatva lettem, hogy a kancsil, az bizony "staff only," nem látogatható. Sebaj, gondoltam, akad még törpeszarvas Európában, és találtam is az interneten egy nagyon hasznos adatbázist, mely felsorolta, hol érdemes próbálkozni. Bingó: München, Hellabrunn, jávai kancsil, 1 db. Útba esik, vonattal könnyen megközelíthető, és amúgy is a kontinens egyik legjobb állatkertje. Szinte gyerekjáték volt bepasszítani a nyaralás programjába.
(A híresztelések, melyek szerint a nyaralást eleve kancsil köré szerveztük volna, nélkülöznek minden valós alapot, és ezt Daryl is meg fogja erősíteni.)

Pancsoló rozsomák, tessék
Egy kellemesen felhős csütörtöki napon látogattunk el a müncheni állatkertbe. Csodaszép hely, árnyas, zöld, hatalmas kifutókkal, kényelmes lakosztályokkal, óriási játszóterekkel, és mindenféle modern felszereltséggel. Nyitás után nem sokkal érkeztünk reggel kilenckor, és délután háromig vígan elvoltunk benne. Az állatok az unott gubbasztás helyett aktívan tettek-vettek, a rozsomák pancsolt, a pusztai macska békára vadászott, a vörös panda fára mászott, a teknősök szaladgáltak, a jegesmedve úszkált, egyszóval zajlott az élet, volt mit nézni. Kancsilt persze nem jelölték semmiféle térképen, de azért nyitva tartottuk a szemünket, gondolván, csak ki lesz majd táblázva valahol. A szarvaskifutók környékén láttunk is néhány kínai muntyákszarvast, távoli unokatestvéreket, akik amolyan "szegény ember kancsilja" szerepet töltenek be a mesevilágban, de maga a sztár csakazértsem jelentkezett. Dél körül lerogytunk egy fagyi erejéig, és megint csak az internethez fordultunk segítségért. Sporadikus némettudásommal - mely a létfontosságú "wo ist" és "kleinkantschil" szavakra korlátozódott - sikerült kiderítenem, hogy Herr Kleinkantschilt a Dzsungelházban kell keresni. Ott már jártunk korábban, de most az új információval felvértezve visszatértünk ismét, és megfogadtuk, hogy alaposabban nyitva tartjuk a szemünket, és nem fognak holmi papagájok meg békászó pallaszmacskák eltéríteni a küldetéstől.

Ebben keressem meg, waze
A Dzsungelház tulajdonképpen egy hatalmas trópusi üvegház, kerítések és kifutók nélkül, melyben sok különböző állat él a látogatókkal egy légtérben, teljes egyetértésben, és kilencven százalékos páratartalomban. A dzsungel leglátványosabb lakói a különféle trópusi madarak, mint például a csinos fehér Bali-seregélyek vagy a kimondhatatlan nevű rulrulok (Rollulus rouloul), de akad rajuk kívül néhány méretes iguána és egy sereg gyümölcsevő denevér is.
Valamint egy kancsil, amit az istennek se találtunk.
Az egyik kedvenc madaram
Az a baj az ilyen trópusi kertekkel, hogy tökéletesen visszaadják az áthatolhatatlan dzsungel hangulatát - vagyis nem látsz semmit, ami nem akarja, hogy lásd. Több, mint egy órát töltöttünk azzal, hogy a bokrok alá, fölé, és közé dugdostuk a fejünket, amennyire csak a járdaszegély engedte, kövekre másztunk fel, és a felső hídról fürkésztük a zöld masszát, de egy darab nem sok, annyi kancsilt se találtunk. A többi látogató - akikből egyébként rettenetesen sok volt - már tiszta hülyének nézett minket, hogy a pálmalevelek alatt guggolunk, és meredten bámulunk a legeldugottabb sarkokba, miközben néha lesújtó pillantásokat vetünk az apróbb főemlősökre, akik hangos ordítással rángatják a bokrokat vagy kergetik a gyalogtyúkokat az ösvényen. Utóbbiak egyébként mindenáron maguknak akarták az ember figyelmét; valahányszor megmozdult valami a sűrűben, mindig kiderült, hogy egy újabb nyavalyás rulrul.
Kancsil ki volt táblázva,
csak elforgatták
Már heveny rulrultúltengésem volt, mire kiszúrtam a sűrűben egy másik alakot - egy gondozóét, aki az etetőtálakat szedte be. Rögtön meg is rohamoztam a hölgyet, aki a tekintetemtől egy kissé megrémülve angolul magyarázta, hogy van kancsil, három is, de amikor  nagy a zaj, nem szoktak előjönni, csak kora reggel, amikor kevés a látogató, különben a saját anyjuk se találja meg őket ebben a dzsindzsásban. A hír erősen lelombozott (heh): kiderült, hogy nem egy, hanem három kis rohadék bujkál előlem, és amíg mindenki haza nem tereli lágyéka sivalkodó gyümölcseit az állatkertből, addig esélyem se lesz találkozni velük. Fájó szívvel ugyan, de feladtam a harcot, és elkönyveltem, hogy tricksterrel csak akkor találkozik az ember, ha azt a trickster is úgy akarja.

Vagy akkor, amikor éppen nyit az állatkert.

Egy fél estét töltöttem azzal, hogy pro és kontra mérlegeltem a lehetőséget, hogy másnap reggel visszatérjünk-e az állatkertbe (Daryl, aki már ismer, délután elkönyvelte, hogy visszamegyünk). Még egyszer leperkálni a belépőt egyetlen nyamvadt kancsilért (avagy háromért) nem tűnt túl logikus döntésnek - de mesemondó énem nem hagyott nyugodni. Lehet, hogy épp csak egy karnyújtásnyira voltam tőle a bokrok között, és különben is, ha már itt vagyunk, mégiscsak olcsóbb még egy próbát tenni most, mint visszajönni Münchenbe egy másik alkalommal, nem? Tulajdonképpen spórolunk is a dolgon. Ha pedig kancsil továbbra sem nyilatkozik meg előttünk, akkor legalább elmondhatjuk, hogy nem rajtunk múlt, mi megpróbáltunk mindent, lefizettük a tanulópénzt, és biztosítottuk az optimális körülményeket.
Reggeli dzsungel
Így történt, hogy péntek reggel visszatértünk az állatkertbe a Nagy Kancsilbecserkészés második felvonására. Kész akciótervvel készültünk: nyitás előtt fél órával érkeztünk, hogy elsők legyünk a sorban, és a távolabbi bejárathoz mentünk, mert az közelebb esik a Dzsungelházhoz. A térképen bejelöltük a lehető legrövidebb utat, előkészítettük a pénztárcát, és kinéztük, melyik kasszát érjük el a leggyorsabban, amikor kinyílik a kapu. Gyakorlatilag szöcskeállásban vártuk a kilenc órát, és ennek köszönhetően tisztességes rajtot sikerült vennünk: elsők voltunk a kasszánál, annak ellenére, hogy jó harminc ember gyűlt össze a hátunk mögött a nyitásra várva. A jegyeket megvásárolva futólépésben húztunk el az elefántok, gibbonok, és egyéb kómásan ébredező látványosságok mellett, könyörtelenül beelőzve azt a néhány nyugdíjast, akik a bérletüknek köszönhetően előttünk jutottak be. A Dzsungelházhoz érve biztosak lehettünk benne, hogy mi vagyunk a reggel első látogatói.

Csak a karbantartók előztek meg minket.

Cserkésszel menj állatkertbe
Amikor beléptünk, fémes csörgés és kopácsolás hangjai fogadtak minket: két fickó valamit nagyban szerelt az egyik kifutó tetején, és tették mindezt hangos társalgás kíséretében. Teljesen elkámpicsorodtam a látványtól. Biztos voltam benne, hogy lőttek a csendes, nyugodt hajnali cserkészésének, egyetlen tisztes kancsil se fog előjönni ekkora zajban. Pedig az üvegház amúgy csodaszép volt a kora reggeli fényben; teljes erőbedobással mentek a párásítók, mindent nedves köd borított, csöpögött a víz az élénkzöld levelekről, a denevérek hangosan visítva verekedtek az ágak között, és rulrulok tobzódtak az aljnövényzet minden napos foltján. Bár nem fűztem vérmes reményeket a kancsilbecserkészés sikeréhez, azért nekivágtunk az ösvénynek, ami körbefut a dzsungelben, és gondosan benéztünk minden bokor alá és levél mögé, ne rajtunk múljon, ha nem látjuk meg a törpeszarvast. Bóklásztunk vagy tíz-tizenöt percig, míg a hídról lesétálva egy idős úriembert pillantottam meg, aki egy gurulós kempingszékben üldögélt az egyik napos folt előtt, és néhány tyúkot nézegetett. Amint közelebb értem, felém fordult, és mosolyogva kezdett magyarázni valamit németül, a napos foltra mutogatva; semmit sem értettem belőle, az egyetlen kulcsszót kivéve. "Kleinkantschil?" kérdeztem reménykedve, mire a bácsi mosolyogva bólogatott, hogy "Ja, kleinkantschil," és integetett a napos folt felé.
Kancsil pont akkor dugta elő az orrát az egyik fa mögül.
Ezen a képen van 1 kancsil
Büszke vagyok rá, hogy sikerült befognom a saját számat, mielőtt felvisítottam volna. Kancsil, cingár kis botlábait óvatosan rakosgatva, gyorsan átfutott a nyílt terepen, és elbújt egy szikla mögött. Egy kicsivel később megint kidugta az orrát, majd visszafutott a másik irányba. Túl rövid volt a találkozás ahhoz, hogy a Beatles-mániához hasonló reakcióimon kívül bármi mást tegyek, de kétség nem férhetett a dologhoz: láttam egy élő, igazi kancsilt, alig három méter távolságból! Miközben még mindig hipnózisban bámultam a napos foltot, Daryl, akit több gyakorlati érzékkel áldott meg amerikai cserkész múltja, megkerülte a bozótost bal felől, és egyszerre csak integetni kezdett, hogy kövessem. A járda szélén guggolva, a kis patak túloldalán pillantottuk meg ismét kancsilt - ezúttal profilból, és teljes valójában, alig két méterre tőlünk. Kissé gyanakodva méregetett minket a levelek közül, megvakarta a füle tövét a hátsó lábával, megnyalogatta a saját fenekét, majd, mivel még nem volt elég a kunsztokból, előretolta az egyik hátsó lábacskáját, és azt kezdte nyalogatni (először azt hittem, egy botot eszik, ami sokat elmond a jelenet esztétikájától). Hosszú percekig bámultuk áhítatos csendben a produkciót, míg kancsil elunta magát, és elsétált a bozótosba.
Ott a'!
Kancsil, Csenge, és a
napos folt
De most már megtört a varázslat: pontosan tudtuk, hol lapul a kis dög, és pár perccel később be is cserkésztük ismét, ahogy visszatért a napos folthoz. Az elkövetkező egy órát ingázással töltöttük: hol a patakparton, hol a napos sziklánál nézegettük kancsilt, aki reggeli mosakodó rutinját végezte (a kedvemért többször megnyalta a saját szemeit is, ami az egyik kedvenc produkcióm tőle). Alig fél óra kellett hozzá, hogy rájöjjünk, hogy tulajdonképpen nem egy törpeszarvast nézegetünk, hanem kettőt (ennyit a nyúlról és a teknősről). És, bár a hülye dzsungeltyúkok mindenáron be akartak pofátlankodni a képbe, sikerült néhány jó fotót és videót is készítenünk, hogy bizonyíték maradjon a nagy találkozásról.

A mókának akkor szakadt vége, amikor fél tizenegy körül elkezdtek megérkezni a kisgyerekes látogatók, és a növekvő zajra kancsilék a bozótos sűrűbb részébe menekültek. Addigra már nem bántam a dolgot: aznap reggel egy röpke, de izgalmas és felejthetetlen másfél óráig privát audiencián voltunk kancsiléknál. Persze nem lettek volna tricksterek, ha nem húznak le rólunk még egy belépőt a megtiszteltetésért - de az élmény minden pénzt megért.

Aki nem hiszi, járjon utána!



2019. augusztus 10., szombat

Trickster trickster hátán (Népmesék nyomában a világ körül 129. - Togo)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Tales told in Togoland
A. W. Cardinall
Oxford University Press, 1970.

A kötet témák szerint csoportosított meséket és legendákat tartalmaz a mai Togo területéről, melyeket a szerző gyűjtött vadászoktól és földművesektől a 20. század elején. Cardinall megjegyzi a bevezetőben, hogy ő maga nem végzett antropológus, csak azért gyűjtötte fel a történeteket, amiket hallott, mert félt, hogy egy "valódi" gyűjtő nem fog időben arra járni. A bevezető egyébként nagyon részletes, szó esik benne az ország földrajzáról, a benne élő törzsekről és kultúrákról. A kötet többi részében a mesék cím nélkül, egymás hegyén-hátán következnek, nagyjából téma szerint csoportosítva, és rövidebb magyarázatokkal, kultúráról és történelemről való elmélkedésekkel összekötve. Sok bekezdés szól hiedelmekről és szokásokról is, az utolsó fejezet pedig majdnem egy az egyben szájhagyományozott történelem a gyarmatosítás előtti időkből. A szöveg olvasmányos és élvezetes, bár helyenként nyilván mára már idejétmúlt, de ez utóbbi nem vesz le a mesék élvezeti értékéből. Rengeteg jó sztori bújt meg ebben a könyvben.

Fénypontok

Rögtön a bevezetőben megemlített a szerző egy történetet, amit egy dagombe vadásztól hallott. A helyi hiedelem szerint bizonyos állatokat csak bizonyos puskagolyókkal lehet megölni, amiket direkt arra a fajra kell készíttetni a kováccsal. A történet szerint egy férfi egyszer bivaly-golyókat rendelt a kovácstól, ám amikor értük jött, egy vadász titokban követte, és látta ahogy visszaváltozik bivallyá - ám amikor rálőtt, a bivalygolyó már nem fogta az állatot, mert a saját védelmére használta fel a megvásárolt golyók varázserejét.
Mivel rengeteg trickster-mese akad a kötetben, nem csoda, hogy találkoztam új kedvencekkel is. Érdekes volt például az a sztori, amelyben egy törzsfőnök és egy furfangos fiú versenyzett, ki tudja alaposabban átverni a másikat - és amikor a főnök veszített, szégyenében pókká változva bujdosott el. Belőle lett Ananszi (jé, trickster-eredettörténet!). Az is tetszett, ami megmagyarázta, miért bujkál szégyenében Ananszi, amióta megpróbálta átverni Kaméleont, de az okos hüllő visszaadta a kölcsönt (a mesében szerepelt egy remek, csillogó élő legyekkel borított zümmögő köpeny is). Egy másik eredetmesében Nyame büntette Ananszi gőgjét azzal, hogy leégette a házát, és a póknak csak a párnáját sikerült kimentenie - azóta vannak a pókhálókban a kis fehér, fonalból szőtt "párnák." Egy harmadik hasonló történetben egy szorgalmas és jószívű vadász egy chichiriga, erdei manó segítségével jutott éhínség idején élelemhez, de amikor a mohó Ananszi utánozni akarta a trükköt, de nem bánt jól a manóval, ő bizony éhkoppon maradt.
Jópofa volt az a mese, amely a darazsak eredetét magyarázta. Egy lány boszorkánynak nevezte az anyját, mire az kergetni kezdte; mindenféle állatok segíteni próbáltak a menekülő lánynak, de mindegyik megrémült az anyától. Végül a darázs elnyelte a vénasszonyt, és átkötötte a derekát, hogy ne tudjon kicsúszni; és mivel fejjel előre nyelte le, a vénasszony nyelvéből lett a darázs fullánkja.

Kapcsolatok

Alaposan benne járunk Nyugat-Afrikában, ezért itt nem csak más afrikai országokból, de a Karib-tengerről és Amerikából is rengeteg ismerős történet köszönt vissza. A teremtéstörténetek között ismerős volt az ég felemelkedéséről szóló, melyben az alacsonyan álló eget (és égistent) az emberek addig idegesítették a viselkedésükkel, míg az magasra emelkedett. Más afrikai országokban szintén találkoztam már a három feleség történetével, akik mind megmentették a férjüket valamilyen módon, majd összevesztek, ki tette érte a legtöbbet (a végén a férj diplomatikusan úgy ítélt, hogy mindhárman pontosan egyformán fontosak). Egy másik hasonló dilemma-mesében négy férfi megmentett egy kígyó által felfalt gyereket, de azon már nem tudtak megegyezni, kié legyen jutalmul a kígyó bőre. Hasonló dilemma-meséből egyébként egy egész fejezetnyi szerepelt a könyvben.
Mali után előkerült megint egy olyan mese, melyben egy vadászt emberré változott zsákmány-állatai próbáltak meg tőbe csalni, de szerencsére nem fedte fel állat-feleségének minden alakváltó trükkjét, így el tudott menekülni előlük. Hasonlóan szerencsésen lógott meg az a férfi, aki kisegített egy haldokló krokodilt, és amikor az állat cserébe fel akarta falni, az apró deres bóbitásantilop segített visszacsalni a támadót az eredeti csapdába (ez a kis állat egyébként Törpeszarvas rokona, tiszteletbeli trickster). Más afrikai mesegyűjteményből is ismerős volt a mese, amelyben egy embert egy hiéna akart felfalni, a hiénát egy leopárd, a leopárdot egy oroszlán, és végül egy patkány mindre úgy ráijesztett, hogy elmenekültek. Megint felbukkant az a ghánai mese is, amelyben egy oroszlán egy vadász fiától sorra kérdezgette, melyik állatbőr honnan került az otthonába.
Brazíliából volt ismerős az a sztori, amelyben egy vadász egy megsebesített antilopot űzve a "tündérek" (kulparga) falujába keveredett, ahol megtudta, hogy valójában minden állat alakváltó kulparga, és végig kellett néznie, ahogy az antilop-fiú meghalt. Ezek az apró természetfeletti lények egyébként ugyanúgy gyűlölték a vasat, mint az ír tündérek. Szintén ők játszották a főszerepet a szokásos "tündérek ajándéka" mesetípusban, ahol a mulatságukon részt vevő, a hét napjait velük éneklő vadászt értékes kaurikagylók százaival ajándékozták meg.
Kép innen
A két ügyeletes helyi trickster Ananszi, a Pók, és Soamba, a Nyúl (mindketten innen kerültek át az Újvilágba). A szokásos kátránybábu mesék mellett felbukkant több Ghánából is ismerős ashanti mese, mint például Ananszi és a bölcsesség, vagy amelyikben Ananszi haszontalan dolgokat egyre hasznosabbra cserélt, míg végül egy cső kukorica helyett száz rabszolgával tért vissza az ég istenéhez. Ismerős volt továbbá a "hozz nekem valamit" sztori, melyben az ég istene próbára tette a trickstert, ki tudja-e találni a gondolatait (Ananszi úgy teljesítette a feladatot, hogy madárnak álcázta magát, és kihallgatta az istenséget), és az a mese is, melyben Ananszi megölte a főnök egy birkáját, és megpróbálta a bűnt egy másik pókra kenni (de a kapzsisága elárulta).
Európai tündérmesékből köszönt vissza az aranyhajú ikrek története - itt az égisten, Nyame öt felesége versenyzett azon, ki tud többet tenni a férjéért. A legkisebb feleség egy ezüst és egy arany gyermeknek adott életet, akiket a gonosz első feleség békákra cserélt - ám Ananszi rájött a csalásra, és a végén minden jóra fordult. Szintén európai (és magyar) népmesékből volt ismerős a két egyforma jóbarát meséje, akik kölcsönösen megmentették egymást.
Biblia történet is lehetett volna az ashanti mítosz, melyben Tano, Nyame égisten fiatalabb fia, csellel rávette az apját, hogy neki adja a bátyjának szánt áldott földeket.

Hova tovább?
Beninbe!

2019. augusztus 7., szerda

Az álmos kisasszony (Ribizli a kulisszák mögött 14.)

A júniusi Könyvhétre jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában a Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetem, amely harminckilenc mesét tartalmaz a korábbi blogsorozatból. Mivel a könyv mesegyűjtemény (9 éves kortól ajánlott), és nem néprajzi forrás, a sorozat folytatásaként szerdánként a könyvben található mesék hátteréről itt írok a blogon. A mesék részletes forrásait a könyvben megtaláljátok.  

Ismét egy különleges Pályuk Anna mese!

Miről szól?

Egy bíró lányát álomkór támadja meg: nem tud ébren maradni. Egy szegény füvesasszony és a két lánya mindent megtesznek, hogy ébren tartsák, de sehogyan sem sikerül. Végül egy varázslatos virág tanácsára tervet kovácsolnak, és egymást váltva három napon keresztül mesékkel, dalokkal, és játékokkal szórakoztatják a lányt, aki a barátságuknak köszönhetően kigyógyul az álomkórból - a csodálatos virág pedig kerülő úton gazdaggá teszi a szegény családot.

Hogyan készült?

Megint csak olyan meséről van szó, amit nem ismerek Pályuk Annáén kívül más variánsban. Néhol igazítanom kellett rajta, mert a szöveg a gyűjtés folyamán valahol egy kissé széttöredezett - az elején például három lánya volt a füvesasszonynak, de a végére már csak kettő szerepelt. Neveket én adtam nekik, mert nehéz volt három névtelen lányra és egy névtelen asszonyra egyszerre hivatkozni mesélés közben.

Mitől különleges?

Nők segítenek nőknek. Lányok segítenek lányoknak. Ha pszichológus vagy meseterapeuta lennék, biztosan behatóbban foglalkoznék az "álomkór" szimbolikájával is, de mesemondóként leginkább az érdekel, hogy milyen sok szimpatikus nőalak szerepel ebben a mesében. A füvesasszony, aki egyedülálló anya, és egymaga tartja el a lányait, akiket a saját mesterségére tanít; a lányok, főleg a kisebbik, akik okosak és talpraesettek; és még maga az álmos kisasszony is, aki annyira megszereti a segítőit. A kedves lányok és asszonyok sok mesében áldozatként jelennek meg (pont a kedvességük miatt), ebben a történetben viszont a gondoskodás az erősségük, és pont ezért hívja őket a bíró segítségül. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy az egyikük mesemondással segít!
Azt is szeretem ebben a mesében, hogy, bár a bíró feleségül veszi végül a szegény asszonyt, ez csak az után történik meg, hogy a szegény család a varázslatos virág segítségével meggazdagodik. A szegénységből nem a házasság emeli ki őket - a füvesasszony és a bíró már egyenlő felekként kerülnek össze, szerelemből.

Érdekesség

Pályuk Annának egyébként van egy nagyon hasonló, felnőttesebb meséje is, melyben egy szegény asszonynak nincs pénze bábára, így egy gazdag grófnő sorra küldi a három lányát a szülésekhez segédkezni.

2019. augusztus 3., szombat

MythOff Budapest: Élő Bolygó


Kilencedik alkalommal rendeztük meg Budapesten a Mítoszok Csatáját - második alkalommal az új helyszínünkön, a Premier Kultcaféban. A téma, Bumberák Maja javaslatára, az Élő Bolygó címet kapta, és ember és természet kapcsolata körül forgott. Annak ellenére, hogy nyár közepe van, csodálatos közönségünk volt, lelkesek és kíváncsiak, akik pont megtöltötték a nézőteret (annyira pontos telt ház volt, hogy egy  széket még be is kellett hozni). Az estet hoppmesterként Nagy Enikő vezényelte le, aki nem csak remek szavazócédulákat nyomtatott, és a Műanyagmentes Július nevében varrt a győzteseknek textil bevásárlózacskókat, de ráadásul arról is gondoskodott, hogy a közönség tagjai között is kisorsoljunk egyet.

A mesélés így zajlott:

Első kör: Szent növények


Hajós Erika Erüszikhthón királyról mesélt, aki kivágatta Démétér szent ligetét, és az istennő cserébe éhséggel sújtotta, amíg kínjában fel nem falta saját magát. Ellenfele Klitsie-Szabad Boglárka volt, aki Daphné és Apollón görög mítoszát hozta el nekünk. Erika előadása drámai volt, míg Bogié humoros; remekül kiegészítették egymást.
Szavazókérdés: Ha fát ültetnél a kertedbe, ezeket a mítoszokat hallva babérfát vagy tölgyet ültetnél-e inkább?
A győztes: Daphné és Apollón!

Második kör: Tenger és állatok

Ezt a kört én kezdtem egy óceániai történettel arról, hogyan mentették meg az asszonyok Guam szigetét, amikor a természet feldühített szellemei egy óriási halat küldtek ellenük (nagyon szeretem ezt a sztorit, az asszonyok közös erővel fonnak hálót a hajukból). A párom Bumberák Maja volt, aki Szednának, a Tenger Anyjának inuit mítoszát mesélte, dobkísérettel. Szedna haja az emberek mocskától összeragad, és ki kell fésülni, hogy az állatok visszatérjenek a vizekbe.
Szavazókérdés: Kinek a haját fésülgetnéd inkább, Szednáét, vagy a saját (hősiesen) levágott hajad?
A győztes: Szedna!

Harmadik kör: Tápláló föld

Ebben a körben a föld, az élet, és a termékenység volt a fókuszban. Stenszky Cecília Istár istennő alvilágjárásának csodaszép mezopotámiai mítoszát mesélte (szintén dobolással). Gregus László Tahitiról hozott egy fordított özönvíz-mítoszt, ahol a tenger dühös istene eltüntette a szigeteket, kivéve azt az egyet, amin halandó szerelme lakott.
Szavazókérdés: Kivel ülnél le inkább egy kávéra a Premier Kultcaféban, Istárral vagy a tahiti hercegnővel?
A győztes: Istár!

Mindhárom szavazásunk igen szoros volt, ami annak a jele, hogy jó műsort sikerült színpadra vinnünk. Mivel kilencven-valahány szavazatot megszámolni nem kis feladat, időközben spontán meséltünk még egy kicsit a közönség szórakoztatására: én Szent Péterről és a globális felmelegedésről, Maja pedig ezen felbuzdulva Szent Péterről és a földek termékenységéről.

Megint nagy élmény volt együtt mesélni, és még nagyobb, hogy ilyen remek közönségünk volt. Legközelebb is várunk mindenkit szeretettel! További információkért kövessétek a MythOff Facebook oldalát!


Ananszi őshazája (Népmesék nyomában a világ körül 128. - Ghána)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Akan-Ashanti Folk-tales
R. S. Rattray
Clarendon Press, 1969.

Jó régi gyűjtemény, az előszó a 30-as években íródott, és még Aranypartként hivatkozik Ghánára. 75 mesét tartalmaz, mindegyiket az eredeti nyelven és angol tükörfordításban is. A meséket a szájhagyományból jegyezte le maga a gyűjtő, aki azt vallotta, hogy a helyieket megkérni, hogy írják le a meséiket, nem célravezető, mert sokszor pont azokat a szóbeli fordulatokat hagyják ki a leírásból, amitől érdekessé válik a beszélt nyelv. A kötethez bevezető tartozik, melyben néhány érdekes kérdést feszeget a szerző - az ashanti mesék eredetének kérdését; azt, hogy miért van közöttük sok vulgáris történet; és hogy miért használnak állatneveket (állatokat) emberi tulajdonságok ábrázolására. A meséket helyi művészek illusztrálták, akik először adták a fejüket mesék képi megjelenítésére, és a vonalrajzokon látszik, milyen lelkesen kísérleteztek a különféle alakokkal ( a szerző szerint még össze is vesztek, hogy Ananszit például milyen formában kéne lerajzolni, pókként-e vagy emberként).

Fénypontok

Mivel a könyv telis-tele van Ananszi-mesékkel, nyilvánvaló, hogy rengeteg kedvencem akadt közöttük. Magáról a pók-tricksterről is sok minden kiderült: például, hogy miért kopasz (mert forró babfőzeléket próbált lopni a kalapja alatt, és az leégette a haját), hogyan szerezte meg a furfangos Asót feleségül (nyilván furfangossággal, de a mesének elég tragikus vége van, mivel az első, házasságon kívül fogant gyereküket feláldozzák), vagy hogy miért fut a víz felszínén (mert fél a krokodiloktól).
A kedvenceim közé tartozott a történet arról, Hogyan osztotta szét a bölcsességet Ananszi (véletlenül) az emberek között - a világ összes bölcsességét egy lopótökbe gyűjtötte, és fel akart vele mászni egy fára, de mivel a hasán volt a lopótök, nem tudott felmászni. A fia szólt neki, hogy tegye a hátára, mire Ananszi dühös lett, hogy még a világ összes bölcsessége sem volt elég, hogy megoldjon egy ilyen egyszerű feladatot, és széttörte a lopótököt. Ananszi a felelős sok más dologért is, például azért, Honnan szereztek kapát az (európai) emberek (Ananszi elindított egy mágikus kapát, de nem tudta megállítani, így az elkapált egészen a fehérek földjéig), Miért játszanak holdfénynél a gyerekek (ő tett igazságot Nap, Hold és Éjszaka között), Honnan lettek betegségek a földön (amikor az Égisten elvette a feleségét, ő szórta szét a betegségeket), Hogyan született az ellentmondás (miután legyőzött egy ellentmondást nem tűrő fickót hazugság-párbajban), Miért van fogfájás (melyben egy óriás madár elrabolta az emberek állkapcsait, de Ananszi visszaszerezte őket, csak nem mindenki a sajátját kapta vissza). És természetesen megtalálható a könyvben a legismertebb Ananszi-történet is arról, Miért evezik a világ összes meséjét "Ananszi-meséknek" - melyből megtudjuk, hogyan szerezte meg Ananszi a világ meséit az égben lakó istenségtől okos felesége, Aso segítségével. Néha persze az is előfordult, hogy Ananszit tréfálták meg - például abban a mesében, amikor Ananszi ostoba embert keresett, Varjú volt az, aki a maga javára fordította a pók önteltségét és kapzsiságát.
Remek, bár kissé sötét láncmese volt a "Miért nem hagyjuk egyedül otthon a gyereket?" című, melyben egy vadász kisfiát egy leopárd látogatta meg, és egyenként megkérdezte vagy két tucat trófeáról, milyen állatok. A kisfiú versben válaszolt, de amikor a leopárd-trófeához értek, mindig megrettent, és újrakezdte a sort. Végül az apa még épp időben ért haza, hogy megmentse a gyereket a bosszúszomjas leopárdtól. A barátság eredetéről szóló mesében ellenben pont egy leopárd és egy kisfiú fogadta egymást testvérré, és együtt is nőttek fel; amikor pedig az emberek félelmükben lelőtték a leopárdot, ember-testvére is utána halt. Bájos mese szólt ellenben arról, miért fehér a kolobusz farka, melyben a lánykérőbe induló állatok, irigyen a majom szépségére, megverték és összekoszolták szegényt, ám egy lány megtalálta, és így is beleszeretett.
Nagyon tetszett az Egy törzsben senki sem haszontalan című mese, amelyben egy család kitagadott egy "bolond" fiút, ám amikor később egy pimasz tündér megszállta a háztartást, mégis a fiú volt az, aki visszatért, és megszabadította őket tőle. Hasonló volt a tanulsága (Ha egy rokonod veled akar menni, de utasítsd el) annak a mesének is, melyben két idősebb testvér nem hagyta, hogy a legkisebb velük menjen a vásárba, és mindenféle haszontalan portékákat küldözgettek neki - amiket aztán a fiú okos módon sorra a hasznára fordított.

Kapcsolatok

Megint csak találkoztam egy férj és feleség történetével, akik jelképekből is megértették egymást. A Karib-tengeri országokból ismerős volt az a mesetípus is, amelyben az emberré változott alakváltók (ez esetben vaddisznók) levetett bőrét paprikával és sóval kente be valaki, hogy ne tudják újra felvenni. Abban a mesében, amelyben egy fiú az ellopott varázsgyűrűjét egy kutya és egy macska segítségével szerezte vissza, természetesen Ananszi játszotta a furfangos tolvajt. A magyar népmesék ravasz rókájához volt hasonló a mese, melyben Ananszi egy egész falut vitt az égistennek azzal, hogy értéktelen dolgokat mindig egyre értékesebbre cserélt.
Volt egy érdekes "szorgos és lusta lányok" verzió, amely azt magyarázta, Miért nem szabad fizetséget kérni valamiért, ami véletlenül veszett el - itt nem volt mostoha, két ikerlány közül az egyik küldözgette a másikat mindenféle lehetetlen dolgokért, csak az egyikük tudott udvariasan és szépen kérni, a másikuk pedig nem. Előkerült ismét a Három kérő dilemmája is, a közösen megmentett lánnyal.

Hova tovább?
Togóba!

2019. augusztus 2., péntek

Tricksterek és határok - Európai Mesemondó Konferencia, 2019.


"Trükkös határok" - ezt a címet adták az idei FEST programnak a szervezők, akik a szokásos egy helyett rögtön három országot képviseltek: Németországot, Hollandiát, és Belgiumot. A 2019-es Európai Mesemondó Konferenciát ugyanis a hármashatár vidékén rendezték; a főhadiszállás a holland oldalon a Rolduc-i apátságban volt, kisebb kiruccanásokkal Aachenbe és a belga dombvidékre. Így már rögtön érthető is, miért kerültek a kontinens mesemondóinak látóterébe a határok - és a határokat folyamatosan feszegető, átlépő, átrajzoló tricksterek.

Az érkezés és a konferencia első teljes napja egyaránt leginkább beszélgetéssel, ismerkedéssel, rég látott ismerősöknek való örvendezéssel telt. Én kissé elfogódott voltam, mivel tíz év után ismét eljött a konferenciára George Macpherson, Skócia egyik híres hagyományos mesemondója, akinek minden könyvét többször kiolvastam. Rajta kívül több régi ismerősnek is örülhettem, valamint érkeztek új arcok olyan érdekes helyekről, mint Litvánia, Luxemburg, és  dublini Leprikón Múzeum (két fickó, akiket ennek folyományaként többen csak "a leprikónok"-ként emlegettek). Az első teljes napon szerencsésen, nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülésekkel letudtuk a FEST éves taggyűlését, megszavaztuk a 2022-es konferenciát (Litvánia nyert, helló Vilnius!), választottunk egy új bizottsági tagot (Lengyelországból, helló Agnieszka!), és megismerkedtünk az éppen zajló és a jövőben várható európai projektekkel. A taggyűlés napját egy Joe Boele nevű belga mesemondó előadása zárta, ami szép és művészi volt, de engem személy szerint egy kicsit zavart, hogy harmadkézből vett forrásokból mesélt a franciaországi romák mindennapi életéről, amely beszámoló helyenként mágikus realizmusba csapott át...

A konferencia második reggelén busszal vonultunk át Aachenbe, ahol a modern művészeti múzeumban tartottuk meg a délelőtti előadásokat. Itt a tudomány és a mesemondás keresztmetszetéről esett bővebben szó; George a druida-legendák tudományos vonzatairól mesélt, Giovanna Conforto a mesemondás fontosságáról a tudományos kommunikációban, Dr. Anke Groß-Kunkel a kölni egyetemről pedig egy minden érzékszervre kiható, súlyos fogyatékkal élő gyerekek számára kitalált mesemondó projektet mutatott be nekünk. Az ebédszünetben beszabadultunk kicsit Aachen belvárosába, megcsodáltuk a katedrálist, fagyiztunk, bevásároltunk, majd ismét buszra pattantunk, és kerülő úton indultunk haza. Tettünk egy kis kört a határ belga oldalán, majd visszatérve Hollandiába kiszálltunk a buszból, átsétáltunk a német oldalra egy kis hídon (érintve Nagy Károly egykori vadászkápolnáját), Németországból pedig egy tomboló vihar kíséretében visszatértünk a hollandiai főhadiszállásra. Remek kiruccanás volt, csak a telefonok bolondultak meg bele - nem kevesebb, mint tizenöt "Üdvözöljük..." SMS-t kaptam szegény Vodafontól...

A péntek délután különböző workshopokkal telt. Én George "Hagyományos mesemondás" előadására ültem be, ami nagyrészt abból állt, hogy George skót legendákat mesélt nekünk, mi pedig áhítattal hallgattuk, és néha-néha kérdéseket tettünk fel. Másodjára átkocogtam Sam Cannarozzi "Mesemondás és tudomány" beszélgetésére, ahol váratlan, ám kellemes meglepetéssel szembesültem: Sam az egész termet kitapétázta a periódusos rendszerrel. Voltak ott hagyományos és új modellek, színesek, szimbolikusak, tarot-szerűek; voltak periódusosrendszer-kártyák, kockák, sőt, pólók és zoknik is. Belépéskor mindenki húzott egy elemet - nekem a foszfor jutott - és Sam sorra elmesélt nekünk mindenféle érdekességet az egyes elemekről. Közösen vadásztunk mitológiai utalásokat az elemek nevei között, megtudtunk mindenféle kalandos sztorikat a felfedezésükről, és általánosságban véve nagyon jól éreztük magunkat.
A péntek esti előadást Chris Adriaanse, egy brit mesemondó és nyelvész tartotta, aki arról beszélt nekünk, milyen eszközöket használ Trump a tömegek befolyásolására. Bár a politikai téma nem mindeninek jött be, a dolog nyelvészeti-pszichológiai oldala annál érdekesebb volt, és utána hosszas vitákba keveredtünk arról, Trump tricksternek számít-e vagy sem. (NEM). Az előadást Regina Sommer és Tom van Outryve mesemondók Tyl Uilenspiegel-mesékkel tűzdelték meg.

A szombati nap szintén workshopokkal telt. A délelőttöt Regina Sommer háromórás maratoni "A holnap tricksterei" beszélgetésén töltöttem, ahol családias hangulatban ötleteltünk arról, mi tesz egy trickstert valódi tricksterré, milyen eszközök állnak a mai tricksterek (pl. a Kétfarkú Kutya Párt) rendelkezésére, és milyen lehetőségei, felelősségei vannak a jövő trickstereinek a társadalom és a történelem alakulásában. Remek dolgokat írtunk fel, sokat tanakodtunk, és végül annyira belelendültünk a dologba, hogy még egy külön trickster-konferencia ötlete is felmerült.
A délelőtti munka annyira kimerített, hogy a délutáni workshopok helyett inkább más elfoglaltságot választottam. Veva Gerard és a FEST bizottság csütörtökön bemutatták a készülőben lévő mesemondó kompetencia-rendszert, amelyet azért alkotnak meg, hogy az EU standardjai szerint az alapja lehessen akkreditált mesemondó-képzéseknek. A színes, jól rendezett táblázatban helyet kapnak a mesemondás olyan aspektusai, mint pl. az Előadóművész, a Kutató, a Hagyományőrző, a Művész, és az Üzletember, melyekhez különböző alap- és emelt szintű kompetenciák tartoznak (pl. "Repertoárépítés", "Hangképzés", "Egymás támogatása", stb.). A fejlesztők érdekes játékokat készítettek a rendszer tesztelésére, és minden egyes kompetenciához szerettek volna egy-két perces videóinterjúkat felvenni, amelyekben a mesemondók azok fontosságáról mesélnek. Az egyik hotelszobában berendeztek egy stúdiót, ahová a nap folyamán akárki betévedhetett felvételt készíteni. Én is feliratkoztam három videó erejéig, és amíg vártam a soromra, a kompetencia-kártyákkal játszogattam a folyosón. Az egyik feladat az volt, hogy válasszam ki a számomra legfontosabb nyolc kompetenciát, és nézzem meg, milyen színeket képviselnek. Íme, az eredmény:
Lila: kutató, Kék: gyakorlati előadó (craftsman),
Narancs: csapatjátékos, Zöld: művész, Sárga: előadóművész
Utána azt is megnéztem, melyik nyolcat választanám én, mint tanár, mesemondó diákjaim részére. Íme:

Szürke: üzletember
A rendszer még fejlesztés és csiszolás alatt áll (a Hagyományőrző pl. csak most került vissza bele, erős ír, francia, és magyar ráhatásra), de nagyon jó kezdeményezésnek tartom.

Szombat este már csak a záró műsor volt hátra. Először is a Virtuális Valóság workshop résztvevői meséltek nekünk mindenféle digitális elemek bevonásával, majd a FEST bizottság ünnepélyesen lezárta a konferenciát, és átadta a fáklyát a jövő évi szervezőknek, akik Törökországot képviselték. Az est végére még egy meglepetés-előadás is maradt: Paola Balbi egy jazz-zenész kíséretével ízelítőt adott a legújabb projektjéből, ami egy bizonyos észak-olasz vidék történelmére koncentrál. A késői óra ellenére Paola előadása teljesen felvillanyozott mindenkit; hihetetlen energiabomba a nő, és elsőrangú művész is.

A FEST-konferenciák természetesen nem csak előadásokból és workshopokból állnak. A szünetekben rengeteg remek beszélgetés zajlott; ismerkedtünk, viccelődtünk, énekeltünk, boroztunk, és megtárgyaltuk a világ nagy kérdéseit. Jó hangulatú, barátságos konferencia volt, három barátságos országban. Egyszerre.

Jövőre találkozunk Törökországban!