2015. július 27., hétfő

13. Kea Mesemondó Fesztivál

Alig ébredtünk fel a szerda délutáni sziesztából, már kezdődött is a Kea Mesemondó Fesztivál, szám szerint a tizenharmadik, Görögország jelenlegi legismertebb mesemondó rendezvénye. A fellépések igazából már az előző hét óta folyamatosan zajlottak a sziget különböző pontjain, de a konferencia (ld. az előző bejegyzést) végeztével végre mi is bekapcsolódhattunk a programba.
A mesélésre törzshelyünkön, a múzeum citromfás kertjében került sor, egy erre kialakított szabadtéri színpadon. A nézőtér a görög színházak formáját idézte, félkörívben emelkedő kő- és fapadokkal, és a hetven-egynéhány nemzetközi mesemondón kívül szép számmal ültek rajta görög családok és arra tévedő turisták is.
A mesemondás este hétkor kezdődött. Mindenkinek tíz perce volt egy-egy történetre (a meséket előre be kellett jelentenünk, hogy beleírhassák a rövid görög és angol nyelvű összefoglalókat a programba). Összesen huszonegyen voltunk, és az időkorlátot kevesen tartották be, így aztán a borozással és beszélgetéssel töltött szünetekkel együtt kis híján öt órásra húzódott szét a műsor, és éjfél körül ért véget. Mediterrán terület lévén ez senkit sem zavart.
Az előadás nem zajlott  mindig felhőtlenül. Sajnos a klasszikus minta ellenére a színpad akusztikája csapnivaló volt, amihez hozzájárultak még a délies virtussal ordító kabócák, a kertben található játszótér, egy közeli szamárka, és a háttérben húzódó autóút hangjai. Hangosítás hiányában az ember kénytelen volt legjobb színpadi tudása szerint hallhatóvá tenni magát, és végig tartani is a hangerőt, ami nem mindenkinek sikerült a mesére és az angol nyelvre való koncentrálással egy időben - sokan elhalkultak a mese közepe felé. Ennek ellenére azért hallottunk néhány egészen zseniális előadást.
Antonietta Pizzorno például, ahhoz képest, hogy csak olaszul és franciául beszél, úgy mesélte a tésztából gyúrt királyfi történetét, hogy a röhögéstől leestünk a szék alá. Nuala Hayes, az egyik ír küldött, egy zseniális ír népmesét mondott el, amiben a görög király lánya beleszeretett az ír király fiába. Seung Ah Kim, a koreai lány, hagyományos koreai viseletben, énekkel és nyelvleckével együtt adta elő a Kígyóvőlegény történetét. Senem Donatan, az egyik török lány, lenyűgöző énekkel ötvözte Inanna pokolra szállásának mítoszát; a csillagos ég alatt megdöbbentő ereje volt a hangjának és a kísérteties dallamnak. Regina Sommer Németországból az egyik kedvenc Nagy Károly-legendámat mesélte, Aachen alapításáról. Susana Tornero a Kőleves meséjét szabirul, a középkori Mediterráneum közös kevert nyelvén adta elő; értettem minden szavát, csak nem voltam benne biztos, miért - úgy hangzott, mintha egyszerre beszélt volna spanyolul, olaszul, és franciául. Tulajdonképpen ezt is tette.
Részemről a Csodakút című Pályuk Anna mesét vittem magammal, amit legutóbb az amerikai konferencián adtam elő, és nagy sikere volt. Az európai közönség hasonló módon élvezte, és utólag sok dicséretet kaptam, nem csak az előadásomra, de magára a történetre is. Pontosan tíz percre jöttem ki, végig hallható voltam, és a közönség sokat nevetett a poénokon. Pályuk Anna empátiája és humorérzéke átütött az élő előadáson is.
A csütörtöki nap estéjén új helyszínre költözött a fesztivál: Kocsival mentünk fel Iulidába, a hegy tetején lévő városkába, ahol ismét mesemondó sétában volt részünk. Az első helyszínen, egy forrás felett kőlépcsőkön ülve, négy történetet hallottunk; valahogyan mindegyik a tengerrel volt kapcsolatos. Kiemelkedett közülük Janneke Tanja, a holland hölgy meséje, ami egy halászról szólt, aki tudtán kívül a holtak lelkeit szállította át a tengeren. Libabőrös lettem.
A második helyszín egy utcasarok volt, mediterrán házikók fehér falai között. A nézőteret megint csak egy lépcsősor alkotta. Itt három mese hangzott el, többek között a walesi Dafydd Davies Hughes története is, aki Midasz király mítoszának egy walesi népi változatát mesélte; külön érdekes volt pont Görögországban hallani, egyes motívumok milyen messzire utaztak az évszázadok alatt.
Az est utolsó helyszíne egy árnyas kőszínház volt a hegy oldalában; itt került sor Abbi Patrix francia mesemondó egész órás műsorára. Abbi nagy népszerűségnek örvend, és látványos, színpadias, mesteri mesélő, akit egy hölgy kísért mindenféle ütős és zörgős hangszereken. Tanulságos állatmesék voltak terítéken, a majom és a krokodil történetébe ágyazva és afrikai közmondásokkal megtűzdelve.
A fesztivál a hétvége folyamán is tovább zajlott, de sokunknak péntek reggel búcsúznia kellett: Eljött az idő a hazautazásra. A két nap élményei alapján azt kell mondanom, hogy Kea szigete tökéletes, bájos helyszín egy mesemondó fesztiválnak; az emberek kedvesek, a táj lenyűgöző, és a FEST konferenciának köszönhetően egy görögül nem beszélő látogató számára is csodálatos két napot nyújtott. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni!

2015. július 26., vasárnap

FEST mesemondó konferencia, 2015, Kea szigete

Az elmúlt három évet (Belgium, Róma és Svédország) anyagi és szervezési okokból kihagytam ugyan, de idén jó okom volt visszatérni a FEST (Európai Mesemondó Szövetség) köreibe: Tavaly ősszel bejegyeztettük a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt, így január óta hivatalosan is a FEST egyik tagját képviselem. Ennek örömére (no meg a helyszín miatt) elutaztam Keára, a görög mesemondó élet központjába, hogy megint belevessem magam az európai mesemondás tengerébe.
A háromnapos konferencián 75 mesemondó vett részt, 21 ország 44 szervezetének képviseletében, ezekből 32 volt tag (a FEST-nek jelenleg negyven körüli számú tagja van - csak szervezet lehet tag, magánszemély nem). A nem-tag országok képivselői megfigyelőként voltak jelen, ami jelen esetben csupán annyit tett, hogy nem vehettek részt a hivatalos szavazáson. A résztvevő országok: Anglia, Belgium, Ciprus, Dél-Korea, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, Szlovénia, Törökország, Wales. Erős "Játék Határok Nélkül" nosztalgia lengte be az egész rendezvényt - pont ezt szerettük benne.
A konferencia előestéjén nemzetközi büfét tartottunk: Mindenki hozott magával valami hagyományos kaját vagy piát, és kaptunk egy-egy asztalt egy tengerparti vendéglő kertjében. Nekem nem sikerült a magyar konyhát prezentálni - már csak azért sem, mert nincs olyan kaja, ami kibírta volna az előző öt napot Görögországban, piát meg nem vittem, mert eltörik, és különben sem szeretem. Nem voltam egyedül a dilemmával: A franciák "legendás eltűnő kecskesajtot" hoztak, a britek pedig kőlevest. A büfé fénypontja az volt, amikor a helyszűkével küzdő kilenc török lánynak felajánlottam, nyugodtan foglalják el a magyar asztalt is. Történelmi pillanat volt, többen kuncogtak a háttérben. Sok jó édességet hoztak.
A konferencia hivatalosan hétfő reggel nyílt meg. A görög házigazdák mitológiai előadással üdvözöltek minket, majd egy rövid eszmefuttatás következett a tűz szerepéről a mitológiában. Mindez a Kulturális Központ épületében zajlott, ami a Mythos nevű görög mesemondó szervezet szülőhelye és a mesemondó iskolájuk főhadiszállása. A nap első igazi konferenciaelőadását Dr. Stavros Benos tartotta meg, aki egy olyan alapítvány vezetője, ami kulturális előadásokat szervez ókori görög színházakba. Az elgondolás kitűnő volt, de az úriemberből nehezen lehetett konkrét válaszokat kicsikarni olyan kérdésekre, mint például hogy "fogtok-e mesemondókat meghívni a színházakba?"
A délutáni programban három rövidebb előadás szerepelt: Marina Grandlund Svédországból a Hermész Projekt keretei között Perszephoné történetét mesélte el, és egy közösségépítő ceremóniát is rögtönzött, melynek keretei között megidéztük a görög isteneket, egy-egy kavics oltárra helyezésével. Kissé zanzásra sikerült a szertartás, a végén plusz kavicsokat kellett keresni, és mindenki pánikolt, ne felejtsünk el véletlenül valakit, mert annak a történetek szerint soha nincs jó vége... A második előadás volt messze a kedvencem: Maria Vrachionidou görög kutató beszélt arról, hogyan élnek tovább a görög mítoszok a görög népmesékben, és hozott néhány zseniális példát is, amiket jól megjegyeztem. A harmadik kör Stella Kassimati, a krétai mesemondó központ vezetőjének előadása volt, aki arról beszélt, hogyan lehet a személyes sztorikat és családtörténeteket összeszőni a mitológiával. A saját családja történetéből vett példát, és Europé mítoszával együtt adta elő.
A hétfő estét egy közeli kávézó és múzeum kertjében töltöttük, párnákon ülve citromfák alatt. Két műhely között lehetett választani: Az egyik színpadi technikákról szólt mesemondókak, a másik pedig a mesemondás szerepéről az oktatásban. Én ez utóbbira ültem be, és nem bántam meg. A négy előadó Guy Tilkin (Belgium), Heidi Dahlsveen (Norvégia), Regina Sommer (Németország) és Jennifer Ramsay (Spanyolország) volt. Sok érdekes dologról szó esett: Regina mérhető, tudományos projectben gyűjtött adatokat hozott arról, hogyan változtatta meg a rendszeres mesélés (három évig hetente) hátrányos helyzetű diákok tanulmányi eredményeit; Guy arról beszélt, milyen fontos szerepe van a narratív gondolkodásnak a tanárképzésben; Heidi a személyes sztorik fontosságát emelte ki a gimnáziumi oktatásban, Jennifer pedig a mesemondás nyelvoktatásban betöltött szerepéről beszélt (angol nyelvű mesemondóként Spanyolországban). Rengeteg érdekes és értékes dolgot hallottunk, és sok nemzetközi projectről kaptunk beszámolókat és brossúrákat is. Az előadásokat éjfélig tartó vacsorázás és kötetlen beszélgetés követte, amiből legalább annyit tanult az ember, mint a hivatalos beszámolók alatt.
A kedd reggelt Kea szigetén kirándulva töltöttük; a sétaút egyes állomásain a házigazdáinktól hallottunk helyi népmeséket és legendákat (többön látszott a mitológia nyoma is). Meglátogattuk Kea Oroszlánját, egy ősrégi kőszobrot, ami már a görögök előtt is ott állhatott a hegyoldalban, és változatlanul mosolyog a tűző napon. Megsimogattam. Hideg volt. A Végtelen Történet oroszlánja jutott az eszembe.
A séta a hegytetőn, csodás kilátással és egy hatalmas platánfa alatt elköltött piknikkel végződött. Itt tartottunk egy jó két órás kerekasztal-beszélgetést is arról, hogyan befolyásolja a meséket a táj, amiben születtek. Hallottunk sok érdekes példát, véleményt, és természetesen meséket is; a közös megegyezés valami olyasmi volt, hogy a meséken mindig látszik az adott kultúra és táj nyoma, de ha csak erre hagyatkozik az ember ("bezzeg nálunk otthon..."), attól még nem lesz érdekes a fellépése.
Kedd este négy kerekasztal közül választhattunk kettőt-kettőt; én első körben a fesztiválszervezők csoportjába ültem be, ahol olyan témákat tárgyaltunk meg másfél órában, mint a tolmácsolás kérdése, a közösségi finanszírozás, és a fesztiválokra megrendelt új programok előnyei és hátrányai. Nagyjából huszan voltunk a csoportban, közöttük veterán fesztiválszervezők és újoncok is. A második körben átültem a "Mesemondás és Befogadás - Szociális, politikai, és gazdasági bevándorlók" csoportba (értelemszerűen nagyon aktuálisnak éreztem a témát). Arról beszéltünk, melyik országokban milyen projektek valósultak meg a mesemondás és a bevándorlás kapcsolatából; hogyan lehet a menekültek történeteit megismertetni egy ország közönségeivel, integrálni idegen kultúrájú gyerekeket megalázás nélkül, és hidakat építeni gyűlölködés helyett. Nehéz téma volt, és nem kis érzelmi háttér állt mögötte mindannyiunk számára, de jó volt hallani, hogy a mesemondók mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy javítsanak a helyzeten.
Kedd este a görögök ünnepélyes keretek között átadták a FEST fáklyáját a francia küldöttségnek - jövőre Párizsban leszünk. Kellő módon, énekléssel és tánccal ünnepeltük az eseményt.
A konferencia szerdai ebéddel zárult; ám mielőtt eljutottunk volna odáig, még hátra volt az utolsó napi szavazás és ügyintézés. Először megszavaztuk, hol legyen a konferencia 2017-ben; a hollandok és az írek prezentálták terveiket, mindkettő meggyőző erővel, aminek az lett az eredménye, hogy 16-16-os döntetlent szavaztunk. Ekkor mindkét fél kapott még egy-egy percet, hogy meggyőzzön minket; a második kört az írek nyerték: 2017-ben Írországba megyünk! Ezek után szavaztunk a 2018-as helyszínre is, ami Szlovénia, Törökország, Wales és az Euregio (Maastricht, Aachen, Liege) között dőlt el, és Szlovénia került ki belőle győztesen.
A nap utolsó szavazása arra vonatkozott, kik legyenek a FEST vezető bizottságának (executive committee) új tagjai - ketten ugyanis idén töltötték le a harmadik évüket, és visszavonultak. A két helyre öt jelölt volt, és csodálkozva vettem észre a kifüggesztett lapra pillantva, hogy az én nevemet is felírta valaki. Mindannyian egy-egy percet kaptunk, hogy meggyőzzük a szavazókat, mit tudunk hozzáadni a FEST munkájához. Én a magam részéről először is tisztáztam, hogy a tanév alatt Amerikában tartózkodom; szakértelemként a digitális és közösségi médiát ajánlottam fel. A szavazás eredménye a szlovén csajt, Anát tette első helyre, a spanyol Sonia és én pedig döntetlenben másdoikak lettünk - a FEST úgy döntött, mindhármunkat kinevez bizottsági tagnak. Kalandos három évnek nézek elébe.
A konferencia végeztével azonnal kezdődött is a 13. Kea Mesemondó Fesztivál. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.

Mesemondó Hellászban 5: Kiruccanások

Látogatásom harmadik napján (szombaton) Vasilia elvitt kirándulni: Epidauroszba mentünk. Nagyjából két óra az út kocsival, a tenger mentén kanyarogva, át az Iszthmoszon (ahol minden alagút Thészeusz banditáriól van elnevezve) és le a Peloponnészoszi-félsziget oldalába. Narancs- és gránátalma-ligetek szegélyezték az utat. Mivel épp a déli hőségben értünk oda, előbb ebédeltünk a "régi faluban" (ami egykor a kikötő volt egy csendes kis öbölben), majd elkocsikáztunk az Aszklépiosz-szentélyig.
Epidauroszba leginkább egyetlen dologért mennek az emberek: Megnézni a színházat. Tudjátok, tökéletes akusztika, nézőtér, papírzörgés, stb. Felmásztunk a legmagasabb pontra (ott volt árnyék) és egy órán keresztül néztük a turistákat, akik mindenféle mókás dolgot csináltak, tapsoltak, zörögtek, szavaltak, fotózkodtak, majd leléptek. Amikor épp nem volt ott senki, mi is kipróbáltuk az akusztikát, sőt, Vasilia szavalt is, ógörögül, én meg a nézőtérről hallgattam. Tényleg érdekesen vezette a hangot a tér, de azért megpróbálnám ugyanezt telt háznál, tizenháromezer zsizsegő néző előtt is...
A múzeumban és a régészeti területen szokás szerint alig volt valaki, pedig Epidaurosz különleges hely: Az ókori világ legnagyobb kórházkomplexuma, szentélyekkel, stadionnal, hotelekkel, és mindennel, ami egy wellness hétvégéhez szükséges. A feliratokat böngészve megismerkedtünk a legkedveltebb gyógymódokkal, amik között szerepelt például (gyomorrontásra) a "könnyű olvasmány és egy pohár bor" is. Megtaláltuk a szentélyt, ahol a betegek gyógyító álmukat aludták, és az istenség álmukban nyilvánította ki nekik, mit kell tenniük a gyógyulásért. Kellemes hely, be van tetőzve, tettek oda padot és képeket is. Tücsökciripelés mellett üldögéltünk benn, és mindenféle történelmi dolgokról beszélgettünk (leginkább szörnyű középkori gyógymódok kerültek szóba).
Azt hiszem, a tíz nap alatt meglátogatott görög helyek közül Epidaurosz volt a kedvencem. Kabócák, napfény, narancsligetek, hegyi levegő, barátságos istenek (Aszklépioszt nagyon szeretem), csend és nyugalom, és egy nagyon érdekes történelmi-régészeti terület egy helyen.
Ja, és a színház.

Vasárnap jelenésem volt a konferencia kezdetére Kea szigetén, így aztán Vasilia és a barátja elvittek kocsival Laurionba a komphoz. Persze út közben meg kellett állni a Szunion-foknál, és felmászni (viharos szélben) a Poszeidon-templomhoz, amibe egykor Lord Byron is belevéste dicső nevét (a vandálkodás csak akkor bűn, ha nem vagy híres). A templom fenséges volt, de megint csak eltörpült a kilátáshoz képest: Először tárult a szemem elé teljes kékségében és végtelenségében az Égei-tenger, és a látványtól a hangom is elakadt. Még jó, hogy templomot emeltek neki...
A tenger velem maradt az átkelés alatt is. Mesemondókkal megrakott kompunk viharos szélben, ám ragyogó napsütésben haladt Kea felé, én pedig fenn álltam a fedélzeten, kapaszkodtam a sóval lepett korlátba, és bámultam a hullámokat, a felcsapó fehér tajtékot, a hajót követő kis szivárványokat. Még a hajam is kiengedtem, ami nagyon romantikusnak tűnt abban a pillanatban, de másnap reggelre kőkeményre merevedett a sótól.
Itt végződik a görögországi kalandozások leírása, és kezdődik a beszámoló a 2015-ös FEST konferenciáról és fesztiválról Kea szigetén. Részletek a következő bejegyzésben.

Mesemondó Hellászban 4: Kilátás a fellegvárból

Vasilia javaslatára az Akropoliszt nem a főbejárat felől, hanem az ellenkező irányból közelítettem meg. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megmásztam a sziklafalat... Csak azt, hogy kis nekifutással indultam.
(Kispáléknak üzenem, mostam bugyit)
A kezdőpont (a metró után) az Olümposzi Zeusz temploma volt, ami békésen perzselődött egy sivatag közepén a rekkenő hőségben. A turisták udvarias távolságból, a fák árnyéka alól fotózgatták, és a bátrabbak ki-kirohantak közeli képeket készíteni, szalmakalapok és bőséges ivóvíz bevetésével. Én is a bátrabbak között voltam. A fénykép hátterében egyébként látszik Hadrianus császár diadalíve is, amire felírta, hogy "ez az én városom, és nem Thészeuszé." Az arányok (még perspektívában is) magukért beszélnek.
A sétát a templomtól az Akropoliszig szuvenírboltok szegélyezték; ismét megállapítottam, hogy Athénban lehetetlen tisztességes szuvenírt venni. A fellegvár küszöbét végül a Dionüszosz-színház tövében léptem át, és kellemes emelkedőn kezdtem meg a mászást, viszonylag kevés turista társaságában. A színházban meg is álltam, de csak egy kis időre, mert bár megpróbáltam nézőként elképzelni magam, a márvány kegyetlenül megégette a fenekemet, így sajnos a hosszas üldögélés elmaradt. Tovább kapaszkodva füstfelhőre lettem figyelmes: Égett a száraz bozótos a Hüméttosz oldalában. Az Odeiont csak felülről tudtam megnézni (oda külön belépő kell, mert még mindig tartanak benne színházi előadásokat), de már a falak tövéből is remek kilátás nyílt a Muszeion domjábra, és azon túl a kéklő Égei-tengerre.
Felmutattam a belépőt, megkerültem az utolsó sziklát, és hirtelen turisták áradatában találtam magam: Megérkeztem a Propülaiához, az Akropolisz kapujába. Itt már minden fehér volt, csupasz, és fényesre kopott: Ami mozdítható, azt rég elhordták már az évszázadok alatt. A fellegvár márvány holdbéli táj. Kellő áhitattal megcsodáltam a Parthenont (annak ellenére, hogy épp teljesen fel van állványozva), körbejártam az Erektheiont, lefotózkodtam a Kariatidák másolataival, köszöntem Athéné Promakhosz szobortalapzatának, és gondosan átlépdeltem az út mentén felhalmozott ión oszlopfőket... de az az igazság, hogy az Akropoliszról kifelé nézni sokkal szórakoztatóbb, mint befelé.
Egyrészt, mert halálközeli élmény: A kőfal pereme az ember térdéig ér (a görögök nem izgatják magukat, van elég turista, jut is, marad is). Másrészt, mert be lehet látni az egész várost, hegytől hegyig, és minden fontosabb pontot: Az Agorát, a Zeusz-templomot, az Akropolisz Múzeumot, Pireuszt, és természetesen Szalamiszt, amit hosszas tájolgatás után tudtam csak megkülönböztetni Aiginától. A teherhajók helyett görög gályákat képzeltem a tengerre.
Az Akropoliszról lemászva (lecsúszva) felkapaszkodtam az Areioszpagoszra, ami nem több, mint egy millió talptól simára csiszolt sziklatömb, ahonnan remek fotókat lehet készíteni. Korlát és kapaszkodó itt sem akadt, és egy négyzetméterre több turista is jutott, úgyhogy nem maradtam sokáig, de azért illő módon megcsodáltam a kilátást innen is.
Bezárt római csendélet Akropolisszal
és herenyalogató macskával
A nagy görög áhitat után kedvem lett benézni a rómaiakhoz is, a római Agorára és Hadrianus könyvtárába, de sajnos elkéstem: Míg a városban minden este nyolckor zár, a rómaiknak délután háromkor már takarodó volt, így csak a kerítés mögül tudtam nézelődni. Erős még Athénban a "rómaiak menjetek haza" mentalitás...
Mivel ily módon hoppon maradtam, felhasználtam az utolsó gyűjtőjegyem egy tiszteletkörre a régi Agorán. Segítettem egy egyiptomi fiúnak lefényképezkedni az Íliásszal és az Odüsszeiával, megmásztam egy kerítést hogy beláthassak a római kori könyvtárat takaró falak mögé, hallgattam a kabócákat, és mászkáltam a régi Panathenaia felvonulási út kopott kövein. Kellemes esti langymeleg volt, és rajtam kívül talán még hárman lézengtek az egész romterületen.
Amikor bezárt az Agora, elmentem vacsorázni. A bejáratnál pont van egy étterem, ahová Vasilia szerint a helyiek járnak, és a remek kaja mellett megnézhettem, ahogyan az Akropolisz és az Agora Múzeum lassacskán a naplemente színeibe öltözött.

2015. július 25., szombat

Mesemondó Hellászban 3: A klasszikusok

A látogatás második napján magamra maradtam (Vasilia fellépni ment), úgyhogy a nyakamba vettem az egynapos turisták kedvenc célpontjait: Az Athéni Nemzeti Múzeumot és az Akropoliszt.
Előbbi laza öt órát vett igénybe, de lehetett volna több is, ha még egy napot maradok. Vidáman bogarásztam a kiállításokban. Íme az élmény képekben:
Első számú kedvenc időtöltésem volt polipkákat fotózgatni: Ott voltak mindenhol, a kükladikus vázáktól kezdve a mükénéi királysírok aranydíszeiig. Később vettem is magamnak egy polipos kerámiamedált az egyik piacon. A bal oldali képen például, ha jól megnézitek, egy gülüszemű polipka látható.
Nagy élmény volt a találkozás a Kora Kükladikus Hárfás Idollal is, több okból: Egyrészt benne volt a középiskolai töriatlaszban (ki emlékszik?), másrész meg kellett tanulnom a régészet felvételire, harmadrészt, Devecseri kedvenc szobra volt, és verset is írt hozzá, negyedrészt pedig a mesemondás (avagy énekmondás) egyik legkorábbi ábrázolása. Nézegettem jó darabig, de a fényviszonyok miatt szelfit nem sikerült készíteni őhírességével.
Hasonlóan nagy élmény volt a személyes találkozás az Artemision-foki Poszeidónnal is (tudom, hogy nincs eldöntve, a szobor Zeusz-e vagy Poszeidón, mert nem maradt meg, villámot vagy szigonyt tartott-e a kezében, de nekem mindig is Poszeidón volt, nem is tudom máshogy elképzelni) (plusz a tengerből került elő, na). Sokáig álldogáltam lenyűgözve a szobor előtt, mellett és mögött, és nézegettem a részleteket. Az egy dolog, hogy maga a test tökéletes, de a bronz elképesztő részletességre is lehetőséget adott: Látszanak bőrön áttűnő bordák, erek, megfeszülő izmok, minden. Tényleg egy istenség ereje árad belőle, és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem maradt fenn jóval több hasonló bronz szobor a görög korból. És ha már a bronzoknál tartunk: A (kevéssé látogatott) római teremben beköszöntem Augustus császár kissé ideges tekintetű, katakteres arcú képmásának is.
Devecseri és Szabó Magda után, jó magyar zarándokként, én is megkerestem Hegeso síremlékét. Gondoltam, ki lesz majd táblázva alaposan, de a nemzeti múzeum nem fárad ilyen apróságokkal: Számukra minden kiállított tárgy ugyanolyan híres, és ugyanolyan érdekes (tulajdonképpen így van jól). Fél órát szaladgáltam a sírsztélés termekben, és a teremőrök már gyanakodva figyeltek, mire végre megtaláltam Hegesót.
"A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytõl arcig
márványszinû - s komoly görög leány.
Élõ, habár lehellete se hallszik
keble átduzzad ráncos khítonán
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány."
Tíz évvel az után, hogy Babitsot vettük irodalomórán, végre meg is tudtam nézni magamnak a hölgyet. Tényleg szép volt, bár voltak más sztélék, amik sokkal nagyobb hatást tettek rám. Ez a két bájosan cseverésző, töredékes hölgy, például, akiket nem zavart, hogy már rég halottak, és úgy tűnt, remekül érzik magukat a túlvilágon, ahová csak a töredék keretei között leshetett be a látogató.
Sokáig álldogáltam a teremben, ahol a Théra szigetéről származó falfestményeket állították ki. Nagy álmom eljutni egyszer Krétára is, megnézni a knósszoszi palotát; a minószi festészet és színvilág mindig is közel állt a szívemhez. Miközben francia fotósok csattogtak mellettem, én elbűvölve nézegettem a piros, sárga és szürkéskék hegyeket, táncoló fecskepárokat, lengedező liliomokat. A festészet valahogy mindig jobban megfog, mint a szobrászat: A festményeken látni az egykor élt művész keze vonását, a mozdulat ívét, a gondosan berajzolt vonalakat, apró pöttyöket. Livia virágoskertje óta nem bámultam ennyit falfestményre. A thérai gyűjtemény másik fénypontja egyébként ez a végtelenül mókás, égre tutuló kancsó volt, hetyke kis cicikkel:

Hosszú lenne mindent felsorolni, ami lekötötte a figyelmemet az öt óra alatt. Voltak ismerős vázák, szobrok és tárgyak, és sok olyan is, amin valamilyen okból csak úgy megakadt a szemem. A vázák magukban foglaltak el egy egész emeletet, és remekül lehetett rajtuk mitológiára vadászni. A kézzelfogható görög történelemhez legközelebb talán a bronzos teremben kerültem: Egy egész tároló volt tele nyílhegyekkel, amiket a thermopülai csatatérről szedtek össze. "Árnyékban harcolunk." Bumm. (Még szkíta is volt közöttük)
Mivel úgy látom, hosszúra nyúlik a bejegyzés, azt hiszem, az Akropolisznak új postot nyitok.
(Egyébként több, mint 700 fényképem van. Erősen szelektáltam. Akit érdekel az összes begyűjtött gülüszemű polip, szóljon privátban)

Mesemondó Hellászban 2: Ismeretlen ismerősök

Az athéni kalandok első napján a Monasteriaki metróállomáson bukkantunk ki a föld alól. "Az ott Hadrianus császár könyvtára," legyintett Vasilia a szemben álló épület felé, "Az ott fenn meg az Akropolisz." A rómaiakat errefelé senki sem veszi komolyan.
Az első pillantás az Akropolisz felé fenséges volt, ám mégsem rögtön arra indultunk - leginkább azért nem, mert pont délre érkeztük volna fel a tetőre, és nem kívántam már az első napon homárrá sülni. Helyette gyűjtőjegyet váltottam (kőkemény hat euróért, megvillantva az amerikai diákigazolványt), és az ókori Athén felfedetését az Agora kapujában kezdtük el. Meglepően kevés turista vetődött arra, úgyhogy kellemes csendben sétálgathattunk az árnyékot adó fák alatt.
Az első testközeli találkozásom Héphaisztosz templomával volt; hozzá felmászva pillantottam meg az Akropoliszt és az Areioszpagoszt teljes fenségükben, valamint a Lükabéttosz hegyét a háttérben, ami nagyon jó kilátást nyújt ugyan a városra, ellenben a látványától is hőgutát kaptam, úgyhogy sohasem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Az agorán keresztülszöszmötölve érkeztünk meg az Agora Múzeuma, amit Attalosz felújított oszlopcsarnokában rendeztek be.
Az oszlopok között járt a levegő, és kellemesen hűvös volt. A felsorakoztatott szobortöredékek között találkoztam az Íliász és az Odüsszeia megszemélyesített nőalakjaival is, akikkel muszáj volt lefényképezkedni, ugye.
Az agorán átvágva végül egy árnyékos sétányra jutottunk, ami nagy ívben dél felől kerüli meg az Akropoliszt, áthaladva közte és a népgyűlésnek egykor helyet adó Pnüx dombja között. A sétányról szép kilátás nyílt, utcai zenészek és árusok sorakoztak minden padon, és egyenesen arra az utcára vezetett, ahonnan a vadonatúj Akropolisz Múzeum, napi körutunk második célja nyílik.
Az összes meglátogatott múzeum közül ez volt a legjobb, több okból is. Egyrészt csak az Akropoliszról előkerült leleteket tartalmazza, amitől az egész többemeletes kiállítás szerves egészt alkot, és nem árasztja el az ember agyát összefügéstelen információkkal. Maga az épület zseniális: Tágas, fényes, egyszerűen navigálható, és egy folyamatos útvonalat követve megnézhet benne mindent az ember különösebb csalinkázás nélkül.
Az első emelet az archaikus kori leleteket tartalmazza (itt nem lehetett fotózni, de a fenti galériáról azért lekaptam az összképet) - minden kurosz, koré, ló és oroszlán arcán a legendás archaikus mosoly ül, amitől egy idő után az embernek az az érzése támad, hogy valami örökké derűs, gondoktól mentes, mennyei társaságba cseppent. Gondolom ez is volt az eredeti cél. Sok szobor mellé kiállították a rekonstruált, festett változataikat is, hogy láthassuk, milyenek lehettek annak idején teljes színpompájukban - ezt külön értékeltem. Több híres alak mellett találkoztunk a kicsi Mandulaszemű Koréval is, aki Vasilia képzelete szerint Szép Heléna arcát őrzi.
A múzeum második emeletén kávézó, ajándék- és könyvesbolt, kilátóterasz, valamint olvasóterem (!) található. Innen felfelé kapaszkodva jutottunk el a legfelső szintre, ahol körbejárhattuk kiállítva a Parthenon frízeit és metopéit (illetve azoknak másolatait, elmorzsolva néhány keresetlen gondolatot Lord Elgin emlékének), alacsonyabban elhelyezve, mint az eredeti helyükön, nyaktörés nélkül. Miközben köreinket róttuk az istenek, gigászok, amazonok és kentaurok harcait nézegetve, végig követett minket az üvegfal túloldalán az Akropolisz, teljes életnagyságban. Egyébként az összes padló és plafon is üvegből volt, sőt, a múzeum alatt feltárt épületeket is meg lehetett nézni a talpunk alá simuló üvegen át.
Szintén megható találkozás volt az eredeti Kariatidák erkélye (fenn az Erekhtheion oldalában ma másolatok állnak). Öten voltak, mindegyikük egyéniség, apró részleteikben - hajjal, ruharedővel, testtartással - különböztek egymástól. Kettejük között üres talapzat állt, az elveszett hatodik nővér, aki ma Angliában található. Eszembe jutott a történet, amit Tomkinson egyik tizenkilencedik századi utazója írt le - amikor a hatodik Kariatidát elhurcolták a Pireuszi kikötőbe, az egész város hallotta, hogy a nővérei siratják az éjszakában.
(Nem szeretek politizálni, de adjátok vissza a hatodik nővért, a fenébe is.)
A múzeumból kiszabadulva csatlakozott hozzánk Ifigenia, a mesemondó trió egy másik tagja; hármasban indultunk el ebédelni. Ebéd után meglátogattuk a képregény-könyvtárat, amit Vasilia segített létrehozni Athén belvárosában - egy közösségi ház kellemes, hűvös pincéjében található. Feltöltekezve képregényes információkkal, hűsöléssel és vízzel, útnak indultunk a Kerameikosz felé.
A Kerameikosz, bár nagyjából tizenöt perc sétára esik az Akropolisztól, megint csak nem elsődleges turistacélpont: rajtunk kívül talán ha öten lézengtek az egész régészeti parkban. Itt nyílt egykor Athén két híres kapuja; az egyiken át az eleusziszi misztériumok Szent Útja érkezett a városba, a másik felől pedig Platón Akadémiája felé lehetett elindulni. Mindkét kapunka csak az alapjai vannak ma meg, de azért lelkesen szaladgáltam rajtuk ki és be (szimbolikus, hogy az Akadémiára vezető út ma már zsákutca). A falakon kívül itt volt egykor Athén temetője is; a síremlékeket ma múzeumokban őrzik. A kedvencem egy hatalmas molosszoszi kutya volt, mellé is álltam az arányok kedvéért.
A Kerameikoszból a lányok elkalauzoltak egyik kedvenc kávézójukba, ami az egyetemisták által lakott városrészben található, és többek között cider-t is szolgál fel. Itt Antonia, a trió harmadik tagja is csatlakozott hozzánk, és vidám beszélgetéssel töltöttünk el több órát, míg végül egészen ránk sötétedett. Késő éjjel értünk haza, részemről hasogató napszúrásos fejfájással, de rettentő elégedetten.

Mesemondó Hellászban 1: Egy régen várt utazás

Amikor megtudtam, hogy a 2015-ös FEST mesemondó konferenciát Görögországban rendezik, azonnal eldöntöttem, hogy részt veszek rajta. Nem kis szervezés, számolgatás, jó időben pottyant fellépés, és kenyérkereső munka kellett hozzá, hogy összejöjjön az összeg a kiruccanásra, de végül úgy tűnt, a görög istenek is legalább annyira szeretnének velem találkozni, mint én velük: Július 15-én útra keltem Hellász felé.
Nem csak a sokat (suttogva) emlegetett öt féléves klasszika-archeológia szigorlat inspirálta a lelkesedésem. Mesemondóként mindig is szerettem volna eljutni arra a tájra, ahol olyan sok kedvenc történetem, mondám és mítoszom játszódik; annyira ismerős volt Athénnak már a gondolata is, hogy az indulás előtti héten lelkes álmaimban el tudtam igazodni a város alaprajzán (régészflashback). Ráadásul az útra való tekintettel elolvastam újra Devecseri Gábor útniaplóját (Epidauroszi tücskök, szóljatok) és Szabó Magda görög nyaralásának történetét (Zeusz küszöbén) is. A szívem Devecserihez húz (SzM rengeteget nyafog a meleg miatt, sajnáltatja magát, és keveset ír a látnivalókról), és a Görögországban töltött tíz nap alatt sokszor gondoltam a megjegyzéseire és a tájról írt verseire. Egy kicsit olyan volt, mintha ötven év távlatából együtt utaztunk volna. A repülőn két további útitársunk is akadt: Lukianosz (aki nélkül nyilván nem megyek Hellászba) és John Tomkinson, aki útikönyvek zseniális sorozatát szerkesztette össze Travels in Greece címmel, 17.-19. századi útinaplókból válogatott részletekből, városokra lebontva.
Helyi vezetőm és gondviselőm Vasilia Vaxevani volt, a Holnemvolt Fesztiválról ismert Paramythokores mesemondó trió egyik tagja, aki amellett, hogy mesemondó, múzeumi fellépő és képregényíró, ráadásul az athéni comic con egyik szervezője is, úgyhogy rögtön megvolt a közös alaphang most, hogy végre személyesen is találkoztunk. Kijött elém a reptérre, befogadott a saját lakásába, etetett-itatott, és lelkesen cipelt mindenhová a három Athénban töltött nap alatt. Csípem a csajt. Legalább annyira szeret múzeumokban szöszmötölni, mint én, érti a mitológiai poénokat, és végtelenül karakán, szókimondó nőszemély.
Késő éjjeli érkezés után (melynek során megpróbáltam felülről megtippelni, melyik fénypont vagy fénysáv melyik várost jelöli, és csúfosan megbuktam), csütörtök reggel ragyogó napsütésre ébredtem a Hüméttosz oldalában. Minden zöld volt, a szél átfújt a nappalin a két terasz között, és a távolban hegyeket láttam, amiket szégyenletes módon nem tudtam beazonosítani (utólag kiderült hogy a Pentelikon látszott oda). Jó mediterrán szokás szerint tíz körül mindenki kikászálódott az ágyból, és Vasiliával kettesben a nyakunkba vettük a várost.
Mielőtt rátérnék a görög kalandokról való részletes (és képes) beszámolóra, gyorsan megemlítem még, hogy a krízishelyzet ellenére semmi zökkenő nem akadt a nyaralásban. Egyetlen rendőrt sem láttam, senki sem tüntetett, a turisták által látogatott részeken teljes volt a derű és a nyugalom. A helyiek az ötven eurós napi limittel gondban voltak ugyan, és mi is mindent készpénzzel fizettünk ki, de ettől eltekintve egyáltalán nem volt ijesztő a hely. A görögök tudják, hogy az a legnagyobb segítség, ha a turisták náluk költik a pénzüket, és meg is tettek mindent, hogy mindenki jól és biztonságban érezze magát.
Az utazás menetrendje így alakult: Három nap lézengés (kettő Athénban és egy Epidauroszban), egy nap utazás Kea szigetére (Szunion közbeejtésével), három nap FEST konferencia Keán, két nap mesemondó fesztivál ugyanott, és végül egy nap hazaút, Athén közbeejtésével. Az időjárás végig fényes volt és szeles, huszonhat és harminc fok közötti hőmérsékletekkel.
Kezdődjenek tehát a kalandok.

2015. július 8., szerda

MythOff Budapest - Mítoszok csatája II: Az élet sója

Nincs is jobb orvosság a kánikulára, mint jó sok mojito, egy hangulatosan bevilágított romkocsma, és egy második Mítoszok Csatája (az első alkalom sikerére való tekintettel). Úgy tűnt, nem csak szerintünk nyerő kombináció: Több, mint 60 néző gyűlt össze, és ezzel rögtön ismét ki is nőttünk egy helyszínt. Cél a Sportaréna!
A hangosítással és a világítással akadt némi gond, de igyekeztünk a legjobbat kihozni belőle - a mítoszokra pedig igazán nem eshetett panasz. A MythOff hagyománya szerint, íme az est programja:

Első kör: Élet és Halál a Tengerből
A kelta (skót/ír) sarokban: Jómagam, egy Fianna történettel, amit régóta tartogattam már mesélésre, csak sohasem illett be sehová. A Fianna harcosai megküzdenek a Keleti Tengert megszemélyesítő boszorkánnyal.
A karjalai (finnugor) sarokban: Csapatunk új tagja, Sőrés Rozka, aki egy teremtéstörténetet mesélt Istenről és az Ördögről - utóbbi búvárkacsa képében hozta fel a földet a tenger legaljáról.
A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert a tenger sós)
A szavazókérdés: "A tengeri boszorkány és az Ördög közül ki lehetne inkább úszómester egy hullámmedencéhez?"
A győztes: Az Ördög

Második kör: Családi perpatvar az istenek között
A hindu sarokban: Bumberák Maja mesélte Ganésha isten születésének történetét, és azt, hogyan lett elefántfeje. Egyszer már elhangzott Ganésha mítosza egy amerikai MythOffon, és azt kell mondjam, nagyon más volt ezúttal női mesemondótól hallani. Maja előadásmódja ráadásul nagyon választékos és lírai, jól illett a történethez.
Az asszír sarokban: Nagy Enikő, aki Istár pokolra szállását mesélte el. Nagyon szép, lírai, erős előadás volt, személy szerint teljesen le voltam nyűgözve.
A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert az isteni családoknál kiborult a só)
A szavazókérdés: "Ha ezek a konfliktusok egy-egy halandó családban merülnének fel, melyikük békülne ki előbb?"
A győztes: A hindu mitológia

Harmadik kör: Az Elégedetlenség Mesterei
(Ismét volt egy tricksteres körünk! Ez mindig bónusz a számomra :)
A maori sarokban: Varga-Fogarasi Szilvia (akinek egyébként a remek díjakat is köszönhettük) mesélte el, hogyan hozta el Maui az embereknek a tüzet. Mindenkivel sikerült azonnal megszerettetnie a fickót.
A kínai sarokban: Gregus László, aki a Majomkirály születését és felemelkedését sűrítette össze 12 izgalmas és humorral teli percbe. 
A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert a tricksterek az élet sója)
A szavazókérdés: "Ha egy nagyvállalat vezetője lennél, és beszerzési pozícióba keresnél egy új alkalmazottat, melyik trickstert vennéd fel szívesebben?"
A győztes: A Majomkirály

Nagyon jó élmény volt megint összegyűlni, mítoszokat mesélni, jókat nevetni, és beszélgetni. Ez úton is közönjük a közönségnek a közreműködést, szavazatszámlálást, időmérést, és a lelkesedést! Biztosan ígérjük, hogy lesz még MythOff Budapesten!