Mesemondó Hellászban 2: Ismeretlen ismerősök

Az athéni kalandok első napján a Monasteriaki metróállomáson bukkantunk ki a föld alól. "Az ott Hadrianus császár könyvtára," legyintett Vasilia a szemben álló épület felé, "Az ott fenn meg az Akropolisz." A rómaiakat errefelé senki sem veszi komolyan.

Az első pillantás az Akropolisz felé fenséges volt, ám mégsem rögtön arra indultunk - leginkább azért nem, mert pont délre érkeztük volna fel a tetőre, és nem kívántam már az első napon homárrá sülni. Helyette gyűjtőjegyet váltottam (kőkemény hat euróért, megvillantva az amerikai diákigazolványt), és az ókori Athén felfedetését az Agora kapujában kezdtük el. Meglepően kevés turista vetődött arra, úgyhogy kellemes csendben sétálgathattunk az árnyékot adó fák alatt.
Az első testközeli találkozásom Héphaisztosz templomával volt; hozzá felmászva pillantottam meg az Akropoliszt és az Areioszpagoszt teljes fenségükben, valamint a Lükabéttosz hegyét a háttérben, ami nagyon jó kilátást nyújt ugyan a városra, ellenben a látványától is hőgutát kaptam, úgyhogy sohasem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Az agorán keresztülszöszmötölve érkeztünk meg az Agora Múzeuma, amit Attalosz felújított oszlopcsarnokában rendeztek be.

Az oszlopok között járt a levegő, és kellemesen hűvös volt. A felsorakoztatott szobortöredékek között találkoztam az Íliász és az Odüsszeia megszemélyesített nőalakjaival is, akikkel muszáj volt lefényképezkedni, ugye.
Az agorán átvágva végül egy árnyékos sétányra jutottunk, ami nagy ívben dél felől kerüli meg az Akropoliszt, áthaladva közte és a népgyűlésnek egykor helyet adó Pnüx dombja között. A sétányról szép kilátás nyílt, utcai zenészek és árusok sorakoztak minden padon, és egyenesen arra az utcára vezetett, ahonnan a vadonatúj Akropolisz Múzeum, napi körutunk második célja nyílik.
Az összes meglátogatott múzeum közül ez volt a legjobb, több okból is. Egyrészt csak az Akropoliszról előkerült leleteket tartalmazza, amitől az egész többemeletes kiállítás szerves egészt alkot, és nem árasztja el az ember agyát összefügéstelen információkkal. Maga az épület zseniális: Tágas, fényes, egyszerűen navigálható, és egy folyamatos útvonalat követve megnézhet benne mindent az ember különösebb csalinkázás nélkül.

Az első emelet az archaikus kori leleteket tartalmazza (itt nem lehetett fotózni, de a fenti galériáról azért lekaptam az összképet) - minden kurosz, koré, ló és oroszlán arcán a legendás archaikus mosoly ül, amitől egy idő után az embernek az az érzése támad, hogy valami örökké derűs, gondoktól mentes, mennyei társaságba cseppent. Gondolom ez is volt az eredeti cél. Sok szobor mellé kiállították a rekonstruált, festett változataikat is, hogy láthassuk, milyenek lehettek annak idején teljes színpompájukban - ezt külön értékeltem. Több híres alak mellett találkoztunk a kicsi Mandulaszemű Koréval is, aki Vasilia képzelete szerint Szép Heléna arcát őrzi.

A múzeum második emeletén kávézó, ajándék- és könyvesbolt, kilátóterasz, valamint olvasóterem (!) található. Innen felfelé kapaszkodva jutottunk el a legfelső szintre, ahol körbejárhattuk kiállítva a Parthenon frízeit és metopéit (illetve azoknak másolatait, elmorzsolva néhány keresetlen gondolatot Lord Elgin emlékének), alacsonyabban elhelyezve, mint az eredeti helyükön, nyaktörés nélkül. Miközben köreinket róttuk az istenek, gigászok, amazonok és kentaurok harcait nézegetve, végig követett minket az üvegfal túloldalán az Akropolisz, teljes életnagyságban. Egyébként az összes padló és plafon is üvegből volt, sőt, a múzeum alatt feltárt épületeket is meg lehetett nézni a talpunk alá simuló üvegen át.

Szintén megható találkozás volt az eredeti Kariatidák erkélye (fenn az Erekhtheion oldalában ma másolatok állnak). Öten voltak, mindegyikük egyéniség, apró részleteikben - hajjal, ruharedővel, testtartással - különböztek egymástól. Kettejük között üres talapzat állt, az elveszett hatodik nővér, aki ma Angliában található. Eszembe jutott a történet, amit Tomkinson egyik tizenkilencedik századi utazója írt le - amikor a hatodik Kariatidát elhurcolták a Pireuszi kikötőbe, az egész város hallotta, hogy a nővérei siratják az éjszakában.
(Nem szeretek politizálni, de adjátok vissza a hatodik nővért, a fenébe is.)
A múzeumból kiszabadulva csatlakozott hozzánk Ifigenia, a mesemondó trió egy másik tagja; hármasban indultunk el ebédelni. Ebéd után meglátogattuk a képregény-könyvtárat, amit Vasilia segített létrehozni Athén belvárosában - egy közösségi ház kellemes, hűvös pincéjében található. Feltöltekezve képregényes információkkal, hűsöléssel és vízzel, útnak indultunk a Kerameikosz felé.

A Kerameikosz, bár nagyjából tizenöt perc sétára esik az Akropolisztól, megint csak nem elsődleges turistacélpont: rajtunk kívül talán ha öten lézengtek az egész régészeti parkban. Itt nyílt egykor Athén két híres kapuja; az egyiken át az eleusziszi misztériumok Szent Útja érkezett a városba, a másik felől pedig Platón Akadémiája felé lehetett elindulni. Mindkét kapunka csak az alapjai vannak ma meg, de azért lelkesen szaladgáltam rajtuk ki és be (szimbolikus, hogy az Akadémiára vezető út ma már zsákutca). A falakon kívül itt volt egykor Athén temetője is; a síremlékeket ma múzeumokban őrzik. A kedvencem egy hatalmas molosszoszi kutya volt, mellé is álltam az arányok kedvéért.
A Kerameikoszból a lányok elkalauzoltak egyik kedvenc kávézójukba, ami az egyetemisták által lakott városrészben található, és többek között cider-t is szolgál fel. Itt Antonia, a trió harmadik tagja is csatlakozott hozzánk, és vidám beszélgetéssel töltöttünk el több órát, míg végül egészen ránk sötétedett. Késő éjjel értünk haza, részemről hasogató napszúrásos fejfájással, de rettentő elégedetten.