(Kispáléknak üzenem, mostam bugyit)
A kezdőpont (a metró után) az Olümposzi Zeusz temploma volt, ami békésen perzselődött egy sivatag közepén a rekkenő hőségben. A turisták udvarias távolságból, a fák árnyéka alól fotózgatták, és a bátrabbak ki-kirohantak közeli képeket készíteni, szalmakalapok és bőséges ivóvíz bevetésével. Én is a bátrabbak között voltam. A fénykép hátterében egyébként látszik Hadrianus császár diadalíve is, amire felírta, hogy "ez az én városom, és nem Thészeuszé." Az arányok (még perspektívában is) magukért beszélnek.
A sétát a templomtól az Akropoliszig szuvenírboltok szegélyezték; ismét megállapítottam, hogy Athénban lehetetlen tisztességes szuvenírt venni. A fellegvár küszöbét végül a Dionüszosz-színház tövében léptem át, és kellemes emelkedőn kezdtem meg a mászást, viszonylag kevés turista társaságában. A színházban meg is álltam, de csak egy kis időre, mert bár megpróbáltam nézőként elképzelni magam, a márvány kegyetlenül megégette a fenekemet, így sajnos a hosszas üldögélés elmaradt. Tovább kapaszkodva füstfelhőre lettem figyelmes: Égett a száraz bozótos a Hüméttosz oldalában. Az Odeiont csak felülről tudtam megnézni (oda külön belépő kell, mert még mindig tartanak benne színházi előadásokat), de már a falak tövéből is remek kilátás nyílt a Muszeion domjábra, és azon túl a kéklő Égei-tengerre.
Felmutattam a belépőt, megkerültem az utolsó sziklát, és hirtelen turisták áradatában találtam magam: Megérkeztem a Propülaiához, az Akropolisz kapujába. Itt már minden fehér volt, csupasz, és fényesre kopott: Ami mozdítható, azt rég elhordták már az évszázadok alatt. A fellegvár márvány holdbéli táj. Kellő áhitattal megcsodáltam a Parthenont (annak ellenére, hogy épp teljesen fel van állványozva), körbejártam az Erektheiont, lefotózkodtam a Kariatidák másolataival, köszöntem Athéné Promakhosz szobortalapzatának, és gondosan átlépdeltem az út mentén felhalmozott ión oszlopfőket... de az az igazság, hogy az Akropoliszról kifelé nézni sokkal szórakoztatóbb, mint befelé.
Egyrészt, mert halálközeli élmény: A kőfal pereme az ember térdéig ér (a görögök nem izgatják magukat, van elég turista, jut is, marad is). Másrészt, mert be lehet látni az egész várost, hegytől hegyig, és minden fontosabb pontot: Az Agorát, a Zeusz-templomot, az Akropolisz Múzeumot, Pireuszt, és természetesen Szalamiszt, amit hosszas tájolgatás után tudtam csak megkülönböztetni Aiginától. A teherhajók helyett görög gályákat képzeltem a tengerre.
Az Akropoliszról lemászva (lecsúszva) felkapaszkodtam az Areioszpagoszra, ami nem több, mint egy millió talptól simára csiszolt sziklatömb, ahonnan remek fotókat lehet készíteni. Korlát és kapaszkodó itt sem akadt, és egy négyzetméterre több turista is jutott, úgyhogy nem maradtam sokáig, de azért illő módon megcsodáltam a kilátást innen is.
Bezárt római csendélet Akropolisszal és herenyalogató macskával |
Mivel ily módon hoppon maradtam, felhasználtam az utolsó gyűjtőjegyem egy tiszteletkörre a régi Agorán. Segítettem egy egyiptomi fiúnak lefényképezkedni az Íliásszal és az Odüsszeiával, megmásztam egy kerítést hogy beláthassak a római kori könyvtárat takaró falak mögé, hallgattam a kabócákat, és mászkáltam a régi Panathenaia felvonulási út kopott kövein. Kellemes esti langymeleg volt, és rajtam kívül talán még hárman lézengtek az egész romterületen.
Amikor bezárt az Agora, elmentem vacsorázni. A bejáratnál pont van egy étterem, ahová Vasilia szerint a helyiek járnak, és a remek kaja mellett megnézhettem, ahogyan az Akropolisz és az Agora Múzeum lassacskán a naplemente színeibe öltözött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése