Látogatásom harmadik napján (szombaton) Vasilia elvitt kirándulni:
Epidauroszba mentünk. Nagyjából két óra az út kocsival, a tenger mentén kanyarogva, át az Iszthmoszon (ahol minden alagút Thészeusz banditáriól van elnevezve) és le a Peloponnészoszi-félsziget oldalába. Narancs- és gránátalma-ligetek szegélyezték az utat. Mivel épp a déli hőségben értünk oda, előbb ebédeltünk a "régi faluban" (ami egykor a kikötő volt egy csendes kis öbölben), majd elkocsikáztunk az Aszklépiosz-szentélyig.
Epidauroszba leginkább egyetlen dologért mennek az emberek: Megnézni a színházat. Tudjátok, tökéletes akusztika, nézőtér, papírzörgés, stb. Felmásztunk a legmagasabb pontra (ott volt árnyék) és egy órán keresztül néztük a turistákat, akik mindenféle mókás dolgot csináltak, tapsoltak, zörögtek, szavaltak, fotózkodtak, majd leléptek. Amikor épp nem volt ott senki, mi is kipróbáltuk az akusztikát, sőt, Vasilia szavalt is, ógörögül, én meg a nézőtérről hallgattam. Tényleg érdekesen vezette a hangot a tér, de azért megpróbálnám ugyanezt telt háznál, tizenháromezer zsizsegő néző előtt is...
A múzeumban és a régészeti területen szokás szerint alig volt valaki, pedig Epidaurosz különleges hely: Az ókori világ legnagyobb kórházkomplexuma, szentélyekkel, stadionnal, hotelekkel, és mindennel, ami egy wellness hétvégéhez szükséges. A feliratokat böngészve megismerkedtünk a legkedveltebb gyógymódokkal, amik között szerepelt például (gyomorrontásra) a "könnyű olvasmány és egy pohár bor" is. Megtaláltuk a szentélyt, ahol a betegek gyógyító álmukat aludták, és az istenség álmukban nyilvánította ki nekik, mit kell tenniük a gyógyulásért. Kellemes hely, be van tetőzve, tettek oda padot és képeket is. Tücsökciripelés mellett üldögéltünk benn, és mindenféle történelmi dolgokról beszélgettünk (leginkább szörnyű középkori gyógymódok kerültek szóba).
Azt hiszem, a tíz nap alatt meglátogatott görög helyek közül Epidaurosz volt a kedvencem. Kabócák, napfény, narancsligetek, hegyi levegő, barátságos istenek (Aszklépioszt nagyon szeretem), csend és nyugalom, és egy nagyon érdekes történelmi-régészeti terület egy helyen.
Ja, és a színház.
Vasárnap jelenésem volt a konferencia kezdetére Kea szigetén, így aztán Vasilia és a barátja elvittek kocsival Laurionba a komphoz. Persze út közben meg kellett állni a Szunion-foknál, és felmászni (viharos szélben) a Poszeidon-templomhoz, amibe egykor Lord Byron is belevéste dicső nevét (a vandálkodás csak akkor bűn, ha nem vagy híres). A templom fenséges volt, de megint csak eltörpült a kilátáshoz képest: Először tárult a szemem elé teljes kékségében és végtelenségében az Égei-tenger, és a látványtól a hangom is elakadt. Még jó, hogy templomot emeltek neki...
A tenger velem maradt az átkelés alatt is. Mesemondókkal megrakott kompunk viharos szélben, ám ragyogó napsütésben haladt Kea felé, én pedig fenn álltam a fedélzeten, kapaszkodtam a sóval lepett korlátba, és bámultam a hullámokat, a felcsapó fehér tajtékot, a hajót követő kis szivárványokat. Még a hajam is kiengedtem, ami nagyon romantikusnak tűnt abban a pillanatban, de másnap reggelre kőkeményre merevedett a sótól.
Itt végződik a görögországi kalandozások leírása, és kezdődik a beszámoló a 2015-ös FEST konferenciáról és fesztiválról Kea szigetén. Részletek a következő bejegyzésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése