2015. július 25., szombat

Mesemondó Hellászban 3: A klasszikusok

A látogatás második napján magamra maradtam (Vasilia fellépni ment), úgyhogy a nyakamba vettem az egynapos turisták kedvenc célpontjait: Az Athéni Nemzeti Múzeumot és az Akropoliszt.
Előbbi laza öt órát vett igénybe, de lehetett volna több is, ha még egy napot maradok. Vidáman bogarásztam a kiállításokban. Íme az élmény képekben:
Első számú kedvenc időtöltésem volt polipkákat fotózgatni: Ott voltak mindenhol, a kükladikus vázáktól kezdve a mükénéi királysírok aranydíszeiig. Később vettem is magamnak egy polipos kerámiamedált az egyik piacon. A bal oldali képen például, ha jól megnézitek, egy gülüszemű polipka látható.
Nagy élmény volt a találkozás a Kora Kükladikus Hárfás Idollal is, több okból: Egyrészt benne volt a középiskolai töriatlaszban (ki emlékszik?), másrész meg kellett tanulnom a régészet felvételire, harmadrészt, Devecseri kedvenc szobra volt, és verset is írt hozzá, negyedrészt pedig a mesemondás (avagy énekmondás) egyik legkorábbi ábrázolása. Nézegettem jó darabig, de a fényviszonyok miatt szelfit nem sikerült készíteni őhírességével.
Hasonlóan nagy élmény volt a személyes találkozás az Artemision-foki Poszeidónnal is (tudom, hogy nincs eldöntve, a szobor Zeusz-e vagy Poszeidón, mert nem maradt meg, villámot vagy szigonyt tartott-e a kezében, de nekem mindig is Poszeidón volt, nem is tudom máshogy elképzelni) (plusz a tengerből került elő, na). Sokáig álldogáltam lenyűgözve a szobor előtt, mellett és mögött, és nézegettem a részleteket. Az egy dolog, hogy maga a test tökéletes, de a bronz elképesztő részletességre is lehetőséget adott: Látszanak bőrön áttűnő bordák, erek, megfeszülő izmok, minden. Tényleg egy istenség ereje árad belőle, és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem maradt fenn jóval több hasonló bronz szobor a görög korból. És ha már a bronzoknál tartunk: A (kevéssé látogatott) római teremben beköszöntem Augustus császár kissé ideges tekintetű, katakteres arcú képmásának is.
Devecseri és Szabó Magda után, jó magyar zarándokként, én is megkerestem Hegeso síremlékét. Gondoltam, ki lesz majd táblázva alaposan, de a nemzeti múzeum nem fárad ilyen apróságokkal: Számukra minden kiállított tárgy ugyanolyan híres, és ugyanolyan érdekes (tulajdonképpen így van jól). Fél órát szaladgáltam a sírsztélés termekben, és a teremőrök már gyanakodva figyeltek, mire végre megtaláltam Hegesót.
"A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytõl arcig
márványszinû - s komoly görög leány.
Élõ, habár lehellete se hallszik
keble átduzzad ráncos khítonán
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány."
Tíz évvel az után, hogy Babitsot vettük irodalomórán, végre meg is tudtam nézni magamnak a hölgyet. Tényleg szép volt, bár voltak más sztélék, amik sokkal nagyobb hatást tettek rám. Ez a két bájosan cseverésző, töredékes hölgy, például, akiket nem zavart, hogy már rég halottak, és úgy tűnt, remekül érzik magukat a túlvilágon, ahová csak a töredék keretei között leshetett be a látogató.
Sokáig álldogáltam a teremben, ahol a Théra szigetéről származó falfestményeket állították ki. Nagy álmom eljutni egyszer Krétára is, megnézni a knósszoszi palotát; a minószi festészet és színvilág mindig is közel állt a szívemhez. Miközben francia fotósok csattogtak mellettem, én elbűvölve nézegettem a piros, sárga és szürkéskék hegyeket, táncoló fecskepárokat, lengedező liliomokat. A festészet valahogy mindig jobban megfog, mint a szobrászat: A festményeken látni az egykor élt művész keze vonását, a mozdulat ívét, a gondosan berajzolt vonalakat, apró pöttyöket. Livia virágoskertje óta nem bámultam ennyit falfestményre. A thérai gyűjtemény másik fénypontja egyébként ez a végtelenül mókás, égre tutuló kancsó volt, hetyke kis cicikkel:

Hosszú lenne mindent felsorolni, ami lekötötte a figyelmemet az öt óra alatt. Voltak ismerős vázák, szobrok és tárgyak, és sok olyan is, amin valamilyen okból csak úgy megakadt a szemem. A vázák magukban foglaltak el egy egész emeletet, és remekül lehetett rajtuk mitológiára vadászni. A kézzelfogható görög történelemhez legközelebb talán a bronzos teremben kerültem: Egy egész tároló volt tele nyílhegyekkel, amiket a thermopülai csatatérről szedtek össze. "Árnyékban harcolunk." Bumm. (Még szkíta is volt közöttük)
Mivel úgy látom, hosszúra nyúlik a bejegyzés, azt hiszem, az Akropolisznak új postot nyitok.
(Egyébként több, mint 700 fényképem van. Erősen szelektáltam. Akit érdekel az összes begyűjtött gülüszemű polip, szóljon privátban)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése