2011. október 31., hétfő

Kísértet-járta erdő

Először is: Köszönöm, Istenem, a barátaimat, akik az óceánon keresztül is képesek kirugdosni engem a kollégiumból, hogy menjek mulatni :)

Ahogyan azt már korábban említettem, a mesemondók számára hetek óta tart a Halloween szezon; részemről a mai napot jórészt átaludtam, szükségem volt rá. De hát mégiscsak illik csinálni valamit, ha a trick-or-treathez már öreg vagyok is; így aztán az utolsó pillanatban úgy döntöttem, mégiscsak felveszem a bundabugyit (hideg van kinn, na) és elkocogok a kísértet-járta erdőbe.

Ahogy azt már korábban említettem, az egyetemi campushoz egy erdő is tartozik, rengeteg turistaösvénnyel, táblákkal meg biciklipályákkal; ilyenkor ősszel gyönyörű, és a diákok szeretnek fel-alá sétálni a fák között. Nos, Halloween alkalmából néhányan kitalálták, hogy állomásokat létesítenek az ösvények mentén, és kísértetmeséket fognak mondani. Jópofa esti programnak tűnt az ötlet.

A gyülekezőt a múlt héten épített kis pavilonban tartottuk, amit ez alkalomból sálakkal és kendőkkel, valamint egy töklámpással díszítettek fel. Volt benn egy asztal is, egy az egyetemi erdőről szóló bemutatóval, valamint sütivel, szendvicsekkel és meleg almaborral. A mesemondók (akik nem mi voltunk, mert idő és energia hiányában ezt a fellépést nem vállaltuk el...) már gyülekeztek a sarokban; egy vámpír, egy ördög, egy cigánylány, egy kelta tündér és egy kockás inges farmerfiú alkották a csoportot, utóbbiról nem vagyok biztos, jelmeznek szánta-e a dolgot. Szépen lassan elszállingóztak az erdőbe; vártunk egy kicsit, míg a vámpír visszajött, és elkezdtük a túrát.

A műsor inkább érdekes volt, mint ijesztő, az viszont nagyon (sajnos szervezési dolgok miatt nem várhattuk meg, míg besötétedik, pedig az jó lett volna). Miközben sétáltunk, a lány az egyetem történetéről beszélt (holnap lesz 100 éve, hogy megkezdődött a tanítás), és az emberekről, akik alapították. Az első állomáson a kockás inges srác mesélt nekünk az egyik épület barátságos kísértetéről, aki lekapcsolja az égve hagyott villanyokat és becsuk minden ajtót-ablakot; életében az egyetem egyik alapítója volt.

A második állomáson a cigánylány várt minket gitárral (mint utóbb kiderült, a helyi bluegrass tanszék egyik diákja) , énekelt néhány kísérteties kis nótát, és elmesélte nekünk az egyik kollégium kísértetének történetét; állítólag az alapító lánya volt, akinek a képe kinn is volt a falon, csakhogy mint kiderült, az illetőnek egyáltalán nem volt lánya, csak egy fia, aki nagyon lányosan nézett ki. Na bumm.

A harmadik állomáson maga az Ördög várt minket egy bendzsóval a kezében, miközben a kelta tündér énekelt; ők egy másik alapító tag lányáról meséltek, aki egész életében szingli volt és a haláláig egyetemre járt; az egyik épületben még most is lehet hallani éjszakánként, hogy Shakespeare-t szaval...

Miután meghallgattuk a történeteket, visszasétáltunk a pavilonba. Útközben beszédbe elegyedtem a csajokkal, akik az egészet szervezték, és mivel rövid úton eljutottunk a magyar vámpírokig, felajánlottam, mesélek én is egyet, amit nagy örömmel fogadtak. Mindannyian letelepedtünk a pavilonban és forró italokat vettünk magunkhoz; miközben lassan lement a nap, ebben a kicsi körben meséltem el Báthory Erzsébet történetét. Minden feszült figyelemmel hallgatott, és utána sokszorosan megköszönték az előadást; bár kissé döcögősen indult, az este végül nagyon jó hangulatban zárult, sütivel és almaborral, és többekkel nevet-telefonszámot cseréltünk, például a gitáros lánnyal is, akinek azonnal megtetszett a mesemondás.

Ahogy besötétedett, segítettem elpakolni és hazajöttem. Ott hagytuk az erdőt a Halloween szellemeinek...

Hivatalos Halloween

Bár én már hetek óta a Halloween légkörében élek és mozgok, hivatalosan ma érkezett el a nagy nap. Ez azzal járt, hogy reggel nyolckor ki kellett hengerednem az ágyból és átcaplatni a gimibe egy újabb kör horrorisztikus mesemondásra.

Ezúttal összevonták a kedvemért a hatodik és a tizedik osztályt. A nagyok jó hatással voltak a kicsikre; a hatodik önmagában már rázós tud lenni (mindenki túl menő ahhoz hogy mesét hallgasson) de a lenyűgözve figyelő gimisekkel együtt nagyon jól viselték magukat. Amikor megérkeztem a suliba, a folyosókon jelmezes tömeg tolongott; mindenki beöltözve jött iskolába, beleértve a tanárok jó részét is. Az én csoportomba egy véres Alíz, egy tűzoltó és egy Sütiszörny is jutott.

Az első mesém a Halott Hold volt. Egyre jobban élvezem azt a sztorit. Nem kicsi szókincs kell hozzá, ami a mindenféle mocsárban lappangó lényeket illeti, de szerencsére itt legalább nem kellett visszafognom magam, mehettek a zombik is a levesbe. Kíváncsi voltam, vajon a gyerekek is úgy élvezik-e ezt a történetet, mint mi mesemondók; úgy tűnt, igen, legalábbis az arcokból ítélve. Még fejlődnöm kell, hogy elérjem Sara szintjét ezzel a történettel, de hát erre való a gyakorlás.

Mivel mindenki felnőttnek és bátornak érezte magát, másodjára megint csak a saját ízlésem szerint választottam, és elmeséltem Sigmund és Sinfjötli történetét. A viking vérfarkasok megint taroltak, és most már sokkal gördülékenyebben ment a történet is. Persze még így is rengeteg részletet ki kellett hagynom belőle, de már összeállt egy kompakt egész sztorivá, és nagyon lekötötte a közönséget.

Az óra végén már maradt néhány percünk; mivel a gyerekek épp a saját horror történeteiken dolgoztak, néhányan önként jelentkeztek, hogy elmesélhessék. Meg kellett állapítanom, hogy a városi legenda megérdemli a nevét: olyan volt az előadás, mintha a Supernatural első évadát néztem volna. Volt benne a kollégiumi gyilkosságtól a kísértet-stopposig minden, beleértve az emberevő muffinokat is. Szemmel láthatóan a gyerekek nagyon élvezték a mesélést és a mesehallgatást is.

Meg lett alapozva a Halloween hangulat.

2011. október 30., vasárnap

A hidrogénember és a pokolkutyák

Addig meresztettem kiskutyaszemeket főnökasszonyra, amíg megengedte, hogy az ő kocsijában potyázzak el Asheville-be egy kis szombat esti mesemondásra.

A fellépő? David Novak. A műsor? Hounded. Előbbiről a legtöbben már tudjátok, hogy nagy kedvencem és példaképem, azóta hogy először láttam őt, amint épp egy polinéziai mítoszt mesélt, fejen állva. Utóbbiról rögtön szólni fogok bővebben is.

Asheville a hegyek másik oldalán van, Észak-Karolinában (hű de furán néz ez így ki...); nagyjából másfél-két órányi autókázásra innen. Délután ötkor indultunk útnak, hármasban: főnökasszony, jómagam, és főnökasszony egy barátnője, egy kedves, csillogó szemű, félindián hölgy, akiről kiderült, hogy sok időt töltött Magyarországon és Romániában, így aztán volt miről beszélgetnünk. Az út egyébként semmihez sem foghatóan gyönyörű volt: vörös-sárga-barna őszi hegyek, zöld dombok és legelők, és a távolabbi hegycsúcsokon már hó is látszott. Tapadtam a kocsi ablakához, és élveztem a kilátást.
Direkt korábban érkeztünk, mint az előadás kezdete; vacsorázni szerettünk volna valahol Asheville belvárosában. Először akkor éreztük úgy, hogy baj lesz, amikor jelmezes emberek kezdtek el kiugrálni a kocsi elé a főutcán. Egyre több és több jelmezt láttunk, míg végül úgy tűnt, az egész városban valami őrült hippi-karnevál zajlik - hamarosan kiderült, hogy nem véletlenül, valami híres banda érkezett a városba Halloween koncertre, és ebből az alkalomból még a rendőrök is jelmezt viseltek (nem is beszélve a sok civilről, aki rendőrnek öltözött...). Végül aztán sikerült megcsípnünk egy parkolóhelyet, és az egyik mellékutcában találtunk egy éttermet is, ami túl csinos volt a bulizó ifjúságnak. Meg nem tudnám mondani, mit ettem, de karfiolt és sok indiai fűszert tartalmazott, és nagyon finom volt.
Mivel közvetlenül a miocén fellépésről indultam útnak, még mindig a Halloween fellépő szerelésemet viseltem: fekete felsőt, piros miniszoknyát, és térd fölé érő csíkos zoknikat, amitől aztán, vörös hajjal együtt, mindenki azt hitte, hogy Harisnyás Pippinek öltöztem. Az emberek az utcán mosolygósak voltak és viccesek, a város maga pedig olyan, mint egy kis ékszerdoboz; egyszer vissza kell mennem oda egy napra vagy kettőre, hogy alaposabban megnézhessem magamnak.

David előadása egy Anam Cara nevezetű picike, színháznak alig nevezhető térben kapott helyet: gyakorlatilag egy boltocska volt, aminek nagy részét nézőtérré alakították, és a hátsó fal mentén egy zsebkendőnyi színpad állt. Nem voltunk sokan; a nézőtér felét a tanszék tanárai és diákjai tették ki (mert mi tudjuk, hogy mi a jó), rajtunk kívül csak néhány eltévedt személy üldögélt az összecsukható székeken. Ez persze senkinek sem törte le a lelkesedését.

Megpróbálom szavakba önteni az előadás élményét, de nem lesz egyszerű. A Halloween évszakra való tekintettel a két órás műsor sötét dolgokról szólt: árnyakról, halálról, pokolkutyákról és hasonló finomságokról. A szál, amire felfűzte az egészet, nem volt más, mint a saját betegsége: az epilepszia egy enyhe formája, amiről egész gyerekkorában azt hitte, hogy a sötétségben élő szellemek próbálják kiszedni a csontjait. Nekem persze azonnal a sámánbetegségre ugrott az agyam; lenyűgöző volt hallgatni a beszámolóját a félelmeiről és az álmairól, amik a betegség körül forogtak, és nagyon hasonlóak voltak azokhoz a beszámolókhoz, amiket a sámán-élményről olvastam.
Ezen a szálon végigvonulva aztán volt a műsorban az égvilágon minden: népmese a szúnyogok születéséről (és a harcról a sötétség ellen); különböző történetek és legendák pokolkutyákról; egy Lovecraft novella; egy fekete-fehér horrorfilm a hidrogénemberről (amit egészen zseniálisan adott elő, hanghatásokkal és teljes színészi komolysággal), némi valós kísértetjárás és rejtélyes gyilkosság, mesék a Halloween eredetéről, viking halotti hajók, sörözés a Halállal egy kaliforniai kis kocsmában (és a Halál adta elő a Halál mint keresztapa című népmesét, amit mi, mint Pratchett-rajongók, külön értékeltünk). A szünetben pedig léleksütiket kaptunk, amik gyanúsan hasonlítottak a mézeskalácsra.
Lenyűgöző előadás volt. A sok halloween-i riogatás után itt nem is igazán a félelem-faktor volt a lényeg (bár jó néhányszor a frászt hozta ránk, és összevissza álmodtam mindent az éjjel) hanem a sok egymásba fonódó gondolat, a kutyák szerepe az emberek képzeletvilágában és a mitológiákban, a halál különböző arcai, és a sötétség mint a hely, ahová minden olyasmi zsúfolódik, amiről nem akarunk tudomást venni... David gyönyörűen szőtt egybe népmeséket, hiedelmeket, saját élményeket és irodalmi alkotásokat, hogy sok sokszor az illesztés se látszott; érdekes volt és gyönyörű és izgalmas az egész, és még órákig el tudtam volna hallgatni. Legalább egy hétre való töprengeni valót zúdított a fejünkre.

Az előadás végeztével beszélgettem vele; még emlékezett rám három évvel ezelőttről, és még mindig nagyon kedves és jó fej fickó. Megemlítettem neki az egész sámános dolgot, amit nagyon érdekesnek talált, és erről is beszélgettünk egy kicsit. Megettük a maradék sütit, és csoportosan körbevettük Davidet; gyakran jár a tanszékünkre órákat és kurzusokat tartani, így aztán mindenki ismeri és szereti őt a környéken.

Késő éjjel jöttünk haza a hegyeken át; rengeteg csillagot láttam az ablakból, és másodszorra is jót beszélgettem főnökasszonnyal és a barátnőjével. Mire hazaértem, már csak ágyba zuhanni volt erőm; de amikor lekapcsoltam a villanyt, azonnal rájöttem, milyen mélyen tud hatni az emberre a mesemondás...

Miocén Halloween

Hogy mi?!...

Aki emlékszik még az ősidőkre három évvel ezelőttről: Johnson City tőszomszédságában van egy nagyon remek kis őslénymúzeum, Gray Fossil Site nevezetű. Nos, Halloween ünnepe elől az óriás tapírok és miocén-kori orrszarvúk sem menekülhetnek: meghívás érkezett a múzeumtól, hogy mesemondókat szeretnének felkérni a rendezvényükhöz. Természetesen ugrottam a lehetőségre; szeretek múzeumban mesélni, ráadásul Halloween az őslények között? Menő!
Ketten vállaltuk el a küldetést, Marjorie és jómagam, és vidám hangulatban kocsikáztunk ki a közeli múzeumba. Amilyen pici volt a rendezvény, olyan jópofa: egy boszorkánynak öltözött múzeumpedagógus fogadott minket mosolyogva, és már állt is a tábla az előadóterem mellett, kicsi kísértetekkel és mindkettőnk nevével, és az enyémet még magyarul is írták! Közben több asztalnál folytak kézműves foglalkozások: lehetett denevért hajtogatni, csontokat rakosgatni, vagy tapicskolni valami búzadarából és zöld festékből álló szüttyben, ami a tábla tanúsága szerint Slime névre hallgatott. Az előteret pókhálók borították, csontvázakért meg nem kellett a szomszédba menni; a legborzongatóbb mégis az időszakos kiállítás vitrinje volt, ahol óriási plüss vírusokat és baktériumokat csodálhattunk meg, amikre még kedvesen pislogó kiskutyaszemeket is ragasztott valaki.

Ez utóbbi teljesen leverte nálam a biztosítékot. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki az ötlet, de a múzeumboltban egy egész láda Giant Microbe volt kiállítva, amiben szabadon turkálhatott az ember lánya, és turkált is. Az osztatlan kedvenc a húsevő vírus volt, pici késsel és villával nem létező kezeiben; az egyetlen szimpatikus figura a penicillin volt, és a fehérvérsejt, utóbbi úgy nézett ki, mint egy Pokémon. (Na jó, valójában mind úgy néztek ki, és szerintem nem véletlenül. Ebola, téged választalak!!!...) Kicsit aggasztó volt a halálos és gusztustalan betegségek ilyen módon történő ábrázolása; én biztos nem akarnám, hogy a gyerekem bőrgombával aludjon éjszakánként, a pestisről nem is beszélve. A vérsejtek, idegsejtek, agysejtek stb. egy fokkal kevésbé voltak zavaróak, és akár oktatási célzattal is bevethetők.

Ami a mesélést illeti: nagyon cuki kis közönségünk volt. Mindenki jelmezben (beleértve a szülőket is, kivétel nélkül), kicsi Trick-or-Treat kosárkával, és egy-egy zacskó Slime-ot szorongatva ült be mesét hallgatni. Volt egy család akik következetesen méhecskéknek öltöztek (apa, anya, két kislány); a fiúk között volt Batman, Spiderman, ninja, űrhajós, ahogy annak lennie kell. Az egészen piciktől az egészen nagyokig terjedt a korosztály (még egy kitsune is felbukkant, hosszú vörös hajjal, fekete rókafülekkel és három fekete rókafarokkal). Háromszor fél órát meséltünk, egy-egy mesét minden fordulóban. Részemről a Szépen szóló pelikánmadár remekül működött (még a szülőket is lekötötte, különösen a tanulság miatt, amit hozzácsaptam a végéhez), a garabonciások is (bár a mese felénél szúrtam ki a két nagyszülőt a hatalmas feszületekkel a nyakukban akik úgy néztek rám a boszorkányok miatt, mint aki citromba harapott, de végül nem jöttek oda reklamálni). Harmadjára előadtam a Halott Holdat, mert ahhoz volt kedvem, és nagyon élveztem a mesélést; azt hiszem, állandó darabja marad a repertoáromnak, ha kiszínezem egy kicsit.
Marjorie a maga részéről kísértet-sztorikat mesélt; részemről órákig el tudnám hallgatni, de a gyerekeknek nem mindig volt elég pörgős, és nagyon hosszúak voltak a történelmi felvezetések is (amiket egyébként én imádok, hehe).
A meséléssel végül mindenki elégedett volt: a szervezők is, a gyerekek is, a szülők is, meg mi is (főleg, mert teljesen váratlanul fizetést is kaptunk, aminek egy részét megtarthattuk, és lett belőle vacsorám és színházba-menésem, ahogy azt a későbbiekben majd látni fogjátok.)

2011. október 29., szombat

Mesékről és az olvasásról

A mai fellépésünk (már nem is mondom, hogy "fellépni voltunk", lassan ugyanúgy hozzátartozik a napirendhez, mint a fürdés meg a vacsora...) szerencsére campuson belül volt. Egy csoport egyetemistának tartottunk előadást abból az alkalomból, hogy általános iskolásokat fognak olvasásra szoktatni órán kívül (America Reads program). És ehhez persze a mesemondás is hozzátartozik.

Ide be kell szúrnom egy kisebb részletet, amit a negyedikeseim között figyeltem meg: komoly olvasónaplókkal jönnek könyvtárba. De ahelyett, hogy egy listát kapnának a feladott könyvekről, a füzetben műfajok vannak felsorolva és üres rubrikák: történelmi regény 3, fantasy 3, sci-fi 2, non-fiction 3, satöbbi. Minimum oldalszámmal. Amikor bejönnek a könyvtárba, a könyvtáros feladata ellenőrizni, a kritériumoknak megfelelő témájú könyvet választottak-e; de ezen belül mindenki azt olvas, amihez éppen kedve van. És egészségesek!!! Sőt, mosolyognak. Most mindenki mondja szépen: hűűű...

Ezúttal csak ketten voltunk, nagyfőnök meg én. Felváltva beszéltünk arról, hogyan segíti hozzá a mesemondás a gyerekeket az olvasáshoz; hogyan javít a szövegértésen, a szókincsen, a fogalmazáson stb. Meséltünk is, nagyfőnök egy déli és egy mexikói népmesét, én meg a Bús Királyfit és Ragnar és Thora meséjét a két kicsi sárkánnyal. Beszéltem arról is, hogyan segít az olvasás a nyelvtanulásban, és milyen tapasztalataim voltak angolt tanuló csoportokkal mesemondóként. Nagyfőnök énekelt (megint a megjegyezhetetlen refrénű dalt); a legjobb az egész előadásban az volt, amikor azt mondta, "most még egyszer utoljára, szépen lassan, úgy, ahogy a templomban szoktunk énekelni..." mire az egyik fekete csaj lelkesen tapsolni kezdett, ritmusra... oda akarok templomba járni...

Mindenki megegyezett abban, hogy a mesemondás hasznos és fontos hidat képez az önálló olvasás (és főleg az olvasás élvezete) felé. Különösen fontos szerepe van a népmeséknek; mivel nagyon korán nagyon mélyen beleivódnak az emberek gondolkodásába a maguk ritmusával és mintázataival, segítenek megérteni az olvasott szöveget akkor is, ha nem minden szó ismerős. És akárki akármit mond, az sem elhanyagolandó tényező, hogy a mesemondás (és az olvasás) jó móka. Különben mi a szösznek olvasta történeteket bárki is?...

2011. október 28., péntek

Könyvtárrablás és az őszi campus

Egy kicsit szakadt az eső, amikor elindultam a délutáni fellépésre, de legalább nem kellett messzire mennem. És mivel korán indultam, volt időm beugrani a könyvtárba, ahol őszi könyvvásárt tartottak.
Sejthetitek...
A dolog szépsége? Folyóirat 10 cent, kemény borítós könyv egy dolcsi, papírkötéses könyv 50 cent, gyerekkönyv 25 cent. Végem volt, mint a botnak. Húsz kilóval nehezebben távoztam a könyvtárból.
A zsákmány: 23 kötetnyi Storytelling Magazine (sok évre visszamenőleg); 4 érdekesnek tűnő Natinal Geographic (poszterekkel); a sokat emlegetett Halott Hold mese képeskönyv-változata (az első könyv volt, ami szembejött, amint beléptem az ajtón); és egy kötet amivel már szemeztem a félév elején, Sherman Alexie: The Absolutely True Diary of a Part-time Indian. Kinyitottam és nem tudtam letenni.
Az eső ellenére a sétát élveztem; a campus napról napra lenyűgözőbben fest, ahogy közeledik a november. Készítettem egy csomó fényképet (telefonnal), hogy ti is lássátok. Íme.














Egy régen várt találkozás

Amióta először láttam őket fellépni a St. Louis fesztiválon, a Storycrafters házaspár mindig is a kedvenceim közé tartozott. Egyrészt, mert ritka az olyan, hogy férj és feleség ilyen tökéletes egyetértésben osztozik a színpadon, másrészt meg, mert teljesen őrült mind a kettő, éppen ezért imádjuk őket.
Ezen a héten ők vették birtokukba a Mesemondó Központot, a Teller in Residence program keretein belül utolsóként, mielőtt télire bezár a bazár. Kissé szomorkás hangulatban érkeztünk Jonesborough-ba pont ezért; egyikünknek se lenne kifogása az ellen, hogy egész télen járhatunk mesét hallgatni. De hát a szezon az szezon, és elhatároztuk, hogy ezt az utolsó hetet legalább mindenképpen ki fogjuk használni.
A színpad már elő volt készítve, mire megérkeztünk; két szék állt rajta, egy színes kendőkkel letakart asztal, egy hárfa, két dob, egy apró gitár, és egy csomó egyéb, zajkeltésre alkalmas eszköz. Hamarosan megérkezett Jeri és Barry is, és helyet foglaltak; amíg a hivatalos kezdésre vártunk, beszélgettek a közönséggel, és megkérdezték, ki honnan jött. Természetesen megint én vittem el a pálmát...
Miután végre előkerült valaki, aki felkonferálta őket, megkezdődött az előadás. Egy ír dalocskával nyitottak; sikerült háromszor belesülniük az elején, és miután végighallgattuk az egészet, senki nem csodálkozott. A dalocska arról szól, mi mindent kell csinálnia egy inasnak a ház körül; valójában egyetlen hosszú lista reggeltől estik, és amikor véget ér, elkezdik megint, csak ezúttal összekeverve (fürdesd meg a malacokat, főzd meg a gyerekeket, etesd meg a tojásokat... sok sok versszakon keresztül). Fogalmam sincs hogy tudták megjegyezni az egészet, én már az elején belesültem volna... de jó sokat kacarásztunk.
A dal után mese következett, amit mosolyogva ismertem fel mint a Szegény ember szőlője ecuadori változatát - szőlő helyett banánültetvényt fosztogat egy szivárvány minden színében tündöklő ló, és a legkisebb fiúnak egy rózsát kell a királykisasszony lába elé hajítania miközben elvágtat a palota előtt. Gyönyörű kis spanyol nyelvű dal is tartozott hozzá, amit hárfával és charangóval kísértek.
A gyönyörű és viszonylag komoly népmese után megint őrülködés következett: ha emlékeztek még a pár héttel ezelőtti Rindercella előadásra, nos ők ugyanazt csinálták: előadtak egy teljes mesét, miközben párosával felcserélték a szavak kezdőbetűit. Így született meg Beeping Sleauty. Könnyesre röhögtük magunkat, főleg, amikor kezdtek érdekes (és értelmes) dolgok születni a betűcserékből. Szerencsére előre szóltak, hogy nem minden csúnya szó, ami annak hangzik...
Mivel a közönségnek nagyon tetszett az előadás, és ráadást követeltek nyelvtörésből, a házaspár előhúzott egy másik mesét, amit már hallottam tőlük három éve, és teljességgel lefordíthatatlan. Lényegében Goldilocks és a Három Medve története, csak éppen bear helyett pear szerepel benne - így született meg a Három Körte története, tele nagyon fárasztó szóviccekkel (nekem ott sült ki a biztosíték, amikor a körtefán a pici körte kitömött csízzel alszik... na ezt fejtse vissza valaki!)
Végezetül de nem utolsó sorban maradt még idő egy rap mesére is. Na mármost, aki furának tartja, hogy egy középkorú fehér házaspár rap műfajra vetemedik, az nem tudja, pontosan miről is van szó. Dobolás kíséretében, ritmusra adnak elő klasszikus meséket, olyan szövegekkel, hogy leestünk a szék alá. Amikor bejelentették, hogy rap következik, nagyon szurkoltam, hogy a Borsószem Királykisasszony legyen az (egyszer már hallottam tőlük, és nagy kedvencem). Az volt. Végigvinnyogtuk az egészet.
Itt ért véget az előadás, de nem a történet.
Miután kijöttünk a színházteremből, az ajándékbolt felé vettük az irányt (mindenképpen be akartam szerezni még néhány CD-jüket, legutóbb nem volt rá alkalmam). Ott találkoztunk megint a házaspárral, akik kijöttek beszélgetni a rajongóikkal. Megvártuk, míg a közönség nagy része elköszön; azután rajtam volt a sor, hogy meséljek nekik.
A történet röviden: anya tanítványai tavalyelőtt a Storycrafters egyik rap meséjével indultak angol versenyen, és elsöprő sikert arattak. Az előadás azóta is legendás, és megmutatta a diákoknak, hogy az angol nyelv buli is lehet (harrr, micsoda botrány!); aki megért egy ilyen szöveget, annak aztán édes mindegy, egy nyelvtani tesztet meg tud-e oldani. A mese a Jack and the Beanstalk volt (németesek és oroszosok kedvéért: az égig érő paszuly), az előadó két gimnazista srác, az eredmény pedig rock and roll. Nos, jó mesemondóként tudtam, hogy ha az én mesém lenne ilyen sikeres a világ másik oldalán, én tudni akarnék róla, úgyhogy összefoglaltam a Storycrafters-nek a történeteket.
Teljesen el voltak ragadtatva; azt mondták, hihetetlenül jó ilyesmit hallani. Legalább egy órát leragadtam beszélgetni velük; még emlékeztek rám három évvel ezelőttről, úgyhogy jó sok mindent megbeszéltünk a mesemondással kapcsolatban. Végül oda lyukadtunk ki, hogy szívesen utaznak Magyarországra, ha hívjuk őket (fogjuk is, amint lehet, mérget vehettek rá!); és mivel meséltem nekik a Holnemvolt Fesztiválról, felajánlották, hogy segítenek, mert ők sok ilyesmit szerveztek már, és tudják, hogyan kell sikerre vinni egy mesemondó rendezvényt. Nagyon jó fejek voltak, és beszélgetni velük legalább annyira klassz volt, mint hallgatni az előadást. Címet és kártyát cseréltünk; tartani fogjuk a kapcsolatot.
És ezzel hivatalosan is lezárult az idei Teller in Residence program. Szerencsére az ünnepekre azért nem maradunk mese nélkül; már nagyban készül mindenki a karácsonyi koncertekre. Addig is marad a szokásos köszönés a mesemondók között: Találkozunk az úton...

CSI Jonesborough: Az elrabolt mosómedve esete

Később még lesz róla szó, hogy ma kikocsiztunk Jonesborough-ba meséket hallgatni. Mivel jó két órával korábban érkeztünk a kelleténél, volt időnk beülni az Áfonyabogba egy kiadós ebédre.
Miközben a jeges teát és a sonkás szendvicset fogyasztottuk, a falakon lógó végtelen számú kacat között figyelmes lettem az alábbi képen látható plakátra:



Egészen új fejleménynek tűnt, úgyhogy amikor kedvenc pincérnőnk legközelebb arra járt, rá is kérdeztem a dologra. Az első kézből szerzett információk alapján az alábbi helyzettel állunk szemben:

Az Áfonyabog milliónyi kacatja között kiemelt helyet foglalt el a képen látható plüss mosómedve; mivel sajnálatos egyensúlyproblémáiból adódóan lépten-nyomon felborult, végül a színpad egyik sarkában kapott biztonságos helyet egészen addig, amíg egy szép napon nyoma nem veszett. Eltűnt, szőrén-szálán, és hiába keresték, senki sem tudta, vajon mi történt...
... egészen addig, amíg meg nem érkezett a váltságdíjat követelő e-mail. A fent látható fotóval együtt, melyen maga a mosómedve szerepel a Wall Street Journal egy példányának társaságában (nem vagyunk benne biztosak, vajon a fogvatartás helyszínére utal-e a nyomtatott sajtó, vagy csak amolyan vizuálisan igazolt terminus post quem) és egy kis táblával a nyakában, amin az áll, "Igazán jól érzem itt magam!"
És a váltságdíj? A fogva tartó egy ingyen vacsorát követel.

Az Áfonyabog tulajdonosai természetesen nem tárgyalnak terroristákkal. A képet nézegetve Joshuával megpróbáltuk kitotózni, vajon mit tenne egy gyakorlott detektív a mi helyzetünkben. Először is, megnézné a biztonsági kamerák felvételeit az elmúlt hetek vendégeiről, és összehasonlítaná őket a vendégkönyveb szereplő nevekkel és helyszínekkel. Ujjlenyomatokat és pulóverszőröket keresne a színpadon és környékén. Széles körben terjesztené az elrabolt mosómedve fényképét, remélve, hogy látta valaki. Alapos vizsgálatnak vetné alá a fényképet, pixelről pixelre, hátha kiderül róla valami (bár az agyafúrt elkövető gondosan figyelt rá, hogy ne látsszon házszám a háttérben). Grafológust hívna a táblán látható szöveg értékelésére. Lenyomozná az e-mail címet, amiről az üzenet érkezett, a hozzá tartozó számítógéppel együtt, és megnézné, az utóbbi időben honnan kattintottak rá az Áfonyabog honlapjára. Kihallgatná a vendéglő rendszeres vendégeit.

Beleegyezne az ingyen vacsorába, és telenyomná hashajtóval.

Nem kapok szikrát, komolyan.
Megyek aludni.

2011. október 27., csütörtök

Tökéletes tervezés

A mai mesélés minden szempontból elvitte a pálmát. Legalábbis ami a Halloween műfaját illeti.

Ma ismét a kis ötödikeseimmel volt találkozóm a könyvtárban; ha még emlékeztek rá, múlt héten beígértem nekik a Golden Arm című szörnyű mesét, és egy hétig törtem rajta az agyam, hogyan fogok kibújni alóla. Valami különös, mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetek a jump tale műfaja iránt, ráadásul elvből nem szeretek olyasmit mesélni, amit tízből kilenc gyerek eleve ismer. Még azt a kevés meglepetést is elrontja, ami a mese lényege.
Így aztán úgy döntöttem, keresek egy olyan mesét, ami elég hasonló a Golden Arm-hoz ahhoz, hogy megússzam vele a dolgot. A választásom A múmia keze című remek kis szösszenetre esett (és mondja még valaki, hogy a Rettentő Töri sorozatból nem lehet tanulni...) A történet a kísértetmesék és a városi legendák népszerű keresztmetszetében helyezkedik el; elvileg megtörtént eset egy "régészről", aki egy múmia-kezet kap ajándékba, és ez jól is van egészen addig, amíg a tulajdonos kísértete el nem jön érte egy Halloween éjszakán... felnőtt szemmel mulatságos kis sztori, és szép nagy háttere van a régészet és egyiptológia sötét múltjában...
Nos, a történetet azzal kezdtem, hogy végzettségemre nézve régész vagyok, ami természetesen a kölykök szemében a legkúlabb dolog a világon. Itt aztán rögtön kezdetét is vette az Oktatás (mert ugye nem lehet csak úgy vaktában szórakoztatni a gyerekeket, mindenbe kell valami nevelési célzat), és elbeszélgettünk arról, mit is csinál egy régész. Ekkor persze tudni akarták, mi volt a legfurább dolog, amit valaha találtunk; végül ott kötöttünk ki, hogyan lehet a lány és a fiú csontvázat megkülönböztetni. Halál büszke voltam arra, mennyit tanultak a kölykök, és még el sem kezdődött a mese.
Végül aztán csak eljutottunk valahogy Egyiptomig. Itt megint meg kellett állni, hogy megbeszéljük, miből lesz a múmia, és miért (ez a rész különösen fontos a történet szempontjából). Szerencsére itt már rendelkeztek a gyerekek némi háttértudással, amin nem is csodálkoztam nagyon; szépen haladtunk tovább az egyre hátborzongatóbb részletek felé. Felnőtt fejjel a történet kiszámítható és nem különösebben ijesztő; de még emlékszem rá, kisebb koromban milyen félelmetes volt, és úgy tűnt, ez a csoport is komolyan vette a dolgot. Ugrasztás nem történt; helyette eljutottunk valahogy Tutankhamon sírjáig meg a Fáraó Átkáig, és mivel egyikről se hallottak még, további Oktatás, és néhány vérfagyasztó mendemonda következett. Az egyik fiú itt azt akarta tudni, kirabolta-e valaki a piramisokat; ötödikesekkel beszélgetni sírrablásról, nincs is annál jobb móka.
A történet végeztével újabbat követeltek ("de legyen nagyon, igazán nagyon ijesztő!"); itt jött el az első kedvenc pillanatom. Kórusban követelték, hogy meséljem el Bloody Mary történetét; mivel hirtelenjében nem tudtam kibogozni, hogy a történelmi személyre, az italra vagy a kísértetre gondolnak-e, azt mondtam, nem ismerem a történetet. Erre huszonöt ötödikes kiabálta kórusban, hogy "MAKE IT UP!!!" ("Akkor találd ki!") Ennyit a hagyományos történetekről. A gyerekek tudják, mi a lényeg.
Mivel még akadt idő egy rövidebb vérfagyasztásra, elkezdtem nekik mesélni az Ellopott Kereszt történetét, amit számtalanszor hallottam a nagyapámtól. Remek sztori, ez sem ráugrós, és a világon mindenki ismeri, de úgy indul, mint egy családi történet, és elég ijesztő is, ha jól csinálja az ember.
Nos. Sikerült szépen, hosszadalmasan és hihetően felvezetnem a történetet, egészen odáig, hogy a fiatalember visszavitte a temetőbe az ellopott keresztet; épp ott tartottam, sejtelmesen suttogva, hogy valami belekapaszkodott a kovácsinas kötényébe, és nem engedte felállni, és szinte érezte, ahogy hideg kezek húzzák lefelé a sírba...

... amikor megszólalt a tűzriadó.

Én még így nem hallottam gyerekeket kórusban sikítani. Kintről azt hihette volna bárki, hogy baltával estem nekik. Leestek a székekről; egymás nyakába ugrottak; végül aztán egy emberként tódultak ki a könyvtárból, továbbra is sikoltozva. Én a nevetéstől levegő után kapkodva követtem őket; tervezni sem lehetett volna ennél jobb időzítést. Az osztályok az iskola előtti gyepen gyülekeztek; ott aztán rögtön közrefogtak a gyerekek, és egymás szavába vágva akarták tudni, mi történt azután; néhányan máris fel-alá rohangáltak a többi osztály és a tanárok között, és újságolták nekik, mi történt. Mire véget ért a tűzriadó, sajnos véget ért az óra is; a történetet jövő héten kell majd befejeznem...

És a legszebb az egészben? Mindenki azt hitte, hogy direkt szerveztem így a dolgot. Mintha meg lehetne szervezni bármit ilyen tökéletesen. Egy dolog biztos: ez volt életem legsikeresebb ráugrós története... még akkor is, ha az ugrást nem én csináltam.

2011. október 26., szerda

Nagycsoportos vérfagyasztás

És a nap még mindig nem ért véget! Estére az egyetem egyik kollégiumába voltunk hivatalosak, meglepő módon, sose találjátok ki... Halloween mesélésre! Bezony. Nagyon lelkesen készültünk a fellépésre, már csak azért is, mert véééégre felnőtt közönségünk volt! (Vagy legalább annyira felnőtt amennyire a kollégisták felnőttnek számítanak) A sorozatos gyerekcsoportok mellett kész felüdülés.
A kollégium klubszobájában voltunk, kényelmes fotelek és hangulatvilágítás közepette; a szervezők gondoskodtak inni- és rágcsálnivalókról is, és miután bemondtuk a programot a hangosbemondóba, nagyjából húsz-huszonöt kollégista verődött össze mesét hallgatni.
Az estet nagyfőnök nyitotta meg egy balladával, hogy megalapozza a kísérteties hangulatot. Utána Sara következett a fentebb (lentebb) a brit mesék között már ismertetett Halott Hold meséjével, ami továbbra is nagyon vagány történet, főleg, ha egy hivatásos boszorkány meséli (mindig elámulok kis csapatunk vallási sokszínűségén...) Azon kuncogtam a sztori alatt, hogy néhány kollégistának tátva maradt a szája. Sara nagyon jól mesél, pedig nincs sok gyakorlata; valamiért a közönség kihozza belőle a legjobbat, mind humorban, mind pedig előadásmódban. Élvezet hallgatni.
A mese után megint dal következett, ezúttal egy kísérteties szerelmes ballada; a dal végeztével kerültem sorra én.
Ideje volt szabadon engedni a vérfarkasokat.
Vannak történetek, amik akármilyen jól is illeszkednek a Halloween hátborzongató témájához, gyerekeknek mégsem mesélhetők. Ide tartozik többek között a Völsunga saga vonatkozó részlete, amiben van a vérfertőzéstől a gyerekgyilkosságig minden, ahogyan azt a vikingektől megszoktuk és elvárjuk. Az amerikai lélekre való tekintettel egy kicsivel lejjebb csavartam a fokozatot - G.R.R. Martin atyánktól tudjuk, hogy az ikertestvérek közötti vérfertőzés csak akkor oké, ha szépen fel van vezetve a történeten belül, nekem meg nem akadt szabad három órám, hogy az ősapáktól kezdjem a Völsungok történetét. Sajnos. Úgyhogy sikerült egy darabkát kiemelnem a meséből, és önálló egységgé gyúrni; egészen büszke vagyok a végeredményre. Kezdtem onnan, hogy ez egy ősi történet, melynek gyökerei régi időkbe nyúlnak, és ágai felölelik a fél világot Izlandtól Oroszországig. Ezek után jött a tél és a farkasordító hideg leírása (és nagy nehezen megálltam a "Winter is coming" idézet nélkül). Innen aztán szépen haladtunk tovább a gonosz király, a bátor királynő és Sigmund leírásáig, kecsesen átugrottuk a "honnan lett a királynénak még egy gyereke" kérdéskört, és végül aztán eljutottunk a vérfarkasokig.
Be kell vallanom, nagyon élveztem a mesélést. A Völsungok régóta nagy kedvenceim, bár ezt a darabot sose meséltem még; nagyon erős történet, még így lecsiszolva is, rengeteget kivesz az emberből. Angolul meg aztán különösen. Nagyon élveztem az átváltozási jelenetet, amikor Sigmund és a fia először bújnak farkasbőrbe; a visszaváltozásnál pedig lehámoztam az ingemet, és a sarokba dobtam, amikor a farkasbőrt a tűzre hajítják.
(TEJÓÉG, most olvastam vissza, mit írtam... O.O Volt rajtam egy fekete póló, és felette egy sötétkék ing, nyilván csak a felsőt vettem le... Rossz az, aki rosszra gondol!!!)
A műsort nagyfőnök egy újabb dallal zárta - nagyon vidám kis szösszenet volt Boleyn Annáról, aki a fejével a hóna alatt flangál a Tower folyosóin. A végére mindenki együtt énekelte. Még tapsoltunk is.
A fellépés határozottan jól végződött. Mindenki elégedett volt, kaptunk csokit sütőtök (Facebookosoknak: Halogéntök) kosárkából, megköszönték, hogy eljöttünk, és meg is dicsértek mindannyiunkat. Nagyfőnök szintén nagyon elégedett volt a szereplésünkkel; azt mondta, nagyon jó érzékem van az epikus meséléshez. Hehe. Kár, hogy ebben az idényben ilyen kevés alkalmunk van felnőtteknek mesélni. Meg tudnám szokni a műfajt.

2011. október 25., kedd

Kiscsoportos vérfagyasztás

Ma megint a kis negyedikeseimmel volt órám a könyvtárban. Mivel láttam, hogy megint rajtuk van a zsizsikség, és mert ez az utolsó találkánk Halloween előtt, megígértem nekik, hogy ijesztő mesét fognak hallani. A reakciókból azt gondolhatta volna bárki, hogy ingyen csokit hoztam. Valaki azonnal lekapcsolta a villanyt, amitől sötét nem lett ugyan, de megalapoztuk a hangulatot; mindenki letelepedett a szőnyegre, és addig pisszegtek egymásra, míg végül mindenki elhallgatott.
Gondoltam, hogy ha már ijesztő, akkor legyen alaposan az (átfutott az agyamon, hogy később a könyvtáros ki fog végezni, de végül nem lett belőle gond; ne is legyen, gondoltam, amíg minden ház előtt zombik henteregnek a pázsiton, nekem ne mondják, hogy egy ír népmese túl ijesztő a kölyköknek. Ezt a korosztályt úgyis nagyon nehéz rendesen megrémíteni... ó, a tízévesek és a halált megvető bátorság...)
A választásom tehát Teig O'Kane és a hulla csodás kis tündérmeséjére esett, érdekes eredménnyel. Először is le kellett szögeznünk, hogy a tündérek nem mindig kedvesek és barátságosak; ez alaposan megosztotta a csoportot. Utána be kellett mutatnom a főhőst; odáig jutottam, hogy ivott és verekedett, és már hallottam is a szörnyülködő mormolást a gyerekek között, azonnal tudta mindenki, hogy itt bizony rossz emberről van szó... (ó, a Déli nevelés, hehe). A történet haladt tovább; a hulla kevéssé ijesztette meg őket, érdekes módon, a tény viszont, hogy a templom padlója alá temettek embereket, annál inkább (kapok én még ezért a szülőktől a következő vasárnap után...) A mese nem rövid, de nagyon szépen végigülték; azért vigyáztam rá, hogy ne rémüljenek halálra, de az egészséges borzongást sikerült elérni. Amikor szétszéledt a társaság, néhányan megpróbáltak rábeszélni egy vérfarkasos történetre; csak udvariasságból mondtam nemet, meg mert kiszaladtunk az időből, de megígértem, hogy jövő héten pótolom. Az egyik kislány megjegyezte, hogy a tündérek igazából nem is voltak itt gonoszak, mert jót akartak; tulajdonképpen igaza volt...

Stor-etry Slam

Ezt meg sem próbálom lefordítani. Csak annyit mondok el, hogy a Stor-etry (amit egyáltalán nem egyszerű kimondani) a story és a poetry szavak bal kézről való gyermeke.

A slam műfaj lényege annyi, hogy költők/mesemondók gyűlnek össze valamiféle alvilági helyen (lehetőleg ott, ahol sör is van), és felváltva szavalják el legújabb költeményeiket, melyeket aztán a közönségből választott bírák bírálnak el, és a győztesnek pénzjutalom jár, amit a belépőkből dobnak össze. A mozgalom eredetileg a steril egyetemi környezetet megunt költők köréből indult, de mára a mesemondók is átvették, mert jó.
Hetek óta dolgoztunk a saját slam-ünk szervezésén. Plakátokat terveztünk és nyomtattunk, terjesztettük az igét, felraktuk Facebook-ra, levelezőlistára, beszéltünk az angol tanszékkel és a versmondó körrel, elmentünk más szavaló eseményekre reklámozni, és egyáltalán, minden fronton megtámadtuk Johnson Cityt és tíz kilométeres körzetét. Bejártunk minden egyes lehetséges helyszínt a belvárosban, míg végül rátaláltunk a Misty's nevű fekete blues és jazz bárra, ami tökéletesnek bizonyult, nem csak a remek tér miatt, hanem azért is, mert a család, aki üzemelteti, és Misty személyesen, mind nagyon kedvesek és barátságosak voltak velünk egészen a kezdetektől.
Végül aztán elérkezett a nagy nap (ma) és a hangfalakkal, mikrofonnal stb. felszerelve testületileg levonultunk a belvárosba, hogy slammeljünk egy kicsit.
Senki más nem jött el. Ott volt nagyfőnök és főnökasszony, előbbi feleségestül; ott volt az egész osztály, és néhányan a korábban végzettek közül, összesen tizenöt fő; ott volt továbbá Misty teljes családja valamint barátai és üzletfelei. Összességében véve még így, magunk között sem voltunk kevesen. Két kalap állt a vendégek rendelkezésére; aki verset akart mondani, az Indiana Jones kalapba dobta a nevét, aki pedig mesét, az a nepáli usánkába. Végül összesen nyolcan iratkoztunk fel, nagyfőnök, hogy mentse a mundér becsületét, kétszer is. A zsűri három-három főt tett ki, és mivel Sara volt a házigazda és Joshua mérte az időt, végül be kellett vonnunk Misty anyukáját is, hogy pontozzon verseket.
Az estnek témája is volt, bizony: "Skeletons in the Closet" (Csontváz a szekrényben; a közelgő Halloween szellemére - avagy szellemeire - való tekintettel, hehe)
Felváltva húztunk a vers és a mese sapkából. Danielle verset szavalt (és bemutatott nekünk egy remek, bár ritkán használt szót: erinaceous = sünszerű); Patrick arról beszélt, hogyan változtatta meg erős alkoholos befolyásoltság alatt a politikai nézeteit; Sara előadott egy verset arról, hogy a nagy könyváruházak sötét terveket szőnek az emberiség ellen; és utána következtem én.
A slam egyetlen megszeghetetlen szabálya: csak és kizárólag saját verset lehet szavalni, a sztori pedig csak és kizárólag veled megtörtént személyes sztori lehet. Így aztán a témára való tekintettel úgy döntöttem, a kollégiumi életről fogok mesélni (voltak a mi szekrényünkben rosszabb dolgok is, mint egy csontváz...). Egy órával indulás előtt sikerült összeraknom egy kisebb történetet különböző apró mozzanatokból, amik a kollégiumban estek meg; inkább stand-up comedy-re hasonlított az előadás, mint mesemondásra, de hát ezt is ki kell próbálni egyszer. És nem is kellett sokat színezni a dolgon, külföldiek számára elég viccesen hangzott magától is... a sztori meglehetősen jól sült el, a közönségen kívül hallottam Misty családját is kuncogni a bárpult mellett a sarokban, és az est végén az egyik fickó meg is jegyezte, hogy tetszett neki a sztori. Juhé!
Utánam még voltak páran: nagyfőnök egy verssel és egy családi sztorival; Saundra, egy korábbi osztályból, egy másik verssel (egy halott macskáról); Joel pedig egy mindent elsöprő beszámolóval arról, hogyan lépett fel nőimitátorként az egyetem alatt. A mesélés végeztével a zsűri visszavonult döntést hozni; mi pedig, hálából Mistynek, megtámadtuk a bárpultot. A belépőkből összeszedett horribilis összeget felosztottuk három részre: egy harmad a helyszínnek ment, egy-egy harmad pedig a két győztesnek. A mese kategóriát természetesen Joel nyerte (de ahhoz képest, hogy életemben először meséltem személyes sztorit hivatalosan közönség előtt, én is sok dicséretet kaptam); a vers kategóriát pedig Saundra. A slammelés végeztével összepakoltunk, és nagy vidámságban és egyetértésben hagytuk el a helyszínt; még akkor is, ha senki más nem dugta oda a képét, mi nagyon jól éreztük magunkat.
Az est Sara lakásán folytatódott, lustaságunkból kifolyólag alkohol és rágcsa hiányában, ám annál nagyobb röhögések közepette. Kötetlenül folytattuk a sztorizást; vicceket meséltünk (felejtsük el a gulyást és a paprikát, Agresszív Kismalacot kell exportálni!!!) és addig beszélgettünk, míg mindenkinek majd' leragadt a szeme. Aztán rájöttünk, hogy holnap is lesz nap, sőt, pszichológia óra is, és mindenki nyugovóra tért. Kivéve engem, ugye, mert éppen blogolok.
Jó éjszakát! :)

2011. október 24., hétfő

Különleges mesék

Különleges gyerekeknek.

A mai napsütéses őszi reggel az egyik külvárosi gimnáziumban lelt minket, a soron következő csoportos bevetésen. Ezúttal hárman voltunk: Joshua és én, mint aktív diák fellépők (és általános Jolly Joker a tanszék bármilyen rendezvényén, mert a szingli huszonéves mesemondó ugye mindenre ráér, hehe), valamint Reed tanárnő, szintén fellépői minőségben. A csapat szerény személyem vezénylete alatt (minden bevetésnek megvan a maga kapitánya, ezúttal én húztam a rövidebbet) Halloween mesemondásra érkezett a gimnázium speciális osztályába.

(Félreértések elkerülése végett, ideát integráltak az iskolák, úgyhogy "speciális osztály" alatt az iskola értelmi sérült vagy hátramaradt tanulóit értjük)

Két csoportot vontak össze a kedvünkért; az osztályterem hatalmas volt, barátságos, telezsúfolva könyvektől játékokig mindennel. A sarokban büféasztal felállításán dolgoztak a tanárok, a gyerekek pedig szerteszét üldögéltek a teremben, beszélgettek, és várták az előadást. Jó fél órával korábban érkeztünk a kelleténél, úgyhogy volt időnk lézengeni és barátkozni; beszélgettünk a tanárokkal és a diákokkal is, sokan külön odajöttek bemutatkozni és üdvözölni minket. A gyerekek értelmi színvonala a skála teljes spektrumán mozgott, de mind nagyon rendezettek és nagyon lelkesek voltak a mesékkel kapcsolatban. Nagyjából harmincan lehettek, a két csoportban együtt.

A mesélést főnökasszony nyitotta; ránk oltották a villanyt, hogy kísértetiesebb legyen a hangulat. Sajnos a légkondi irtózatosan hangos volt, így néhány finomabb hanghatás elveszett a térben, de összességében véve még így is hátborzongató volt a történet (klasszikus ráugrós mese, Taleypo a címe, bár én mindig inkább viccesnek találtam, mint ijesztőnek - halott feleség levágott karja helyett itt egy szőrös kis állatka keresi a levágott farkát...)
Másodjára Joshua következett, aki kezdi művészi tökélyre fejleszteni az összezsugorodó óriás történetét (ha kihúzza az egész Halloween szezont egyetlen mesével, megemelem a kalapom...) Az ő hangjának nem volt probléma a légkondi, meg az sem, hogy menet közben besorjázott még húsz tinédzser, ki tudja, honnan. A közönség, a tegnapelőtti picikkel ellentétben, tökéletesen értette, miért megy össze a Félelem nevű óriás, ha szembeszállsz vele...
Utoljára, de nem utolsó sorban következtem én; mivel úgy tűnt, a hallgatóság nagyon vevő az óriásra, és mivel Joshua hangsúlyosan úgy konferált fel, mint aki magyar népmesét fog mesélni, megint csak a garabonciásoknál kötöttem ki. Rengeteg idő maradt az óra végéig, úgyhogy kényelmesen kiszíneztem a történetet; jutott idő a boszorkányokra, a varázslatokra, sőt, még a sárkányokra is.

A mesélés végeztével felkapcsoltuk a villanyt; a tanárok meginvitáltak minket Halloween tízóraira, ami puncsot, sütit, chipset és egyéb rágcsálnivalókat tartalmazott. A gyerekek türelmesen várakoztak, amíg kiszolgáltuk magunkat; egyáltalán, nagyon kedves és előzékeny volt mindenki. Rengetegen odajöttek megköszönni a meséket; megcsodálták a kicsi könyvemet és Joshua steampunk nyakláncát; újra meg újra megtapsoltak minket. Az egyik hölgy, aki külön kísérte az egyik kislányt, azt mondta, sohasem látta még így figyelni egy órán keresztül; a tanárnő lánya meg elmondta, hogy most éppen lóg a saját órájáról, hogy itt lehessen meséket hallgatni. Mindent egybevetve remek fellépés volt; mi is élveztük, meg a közönség is.

A múlt héten sokat beszélgettünk róla, mivel és hogyan is készüljünk fel a speciális mesélésre. Válogassunk külön ide illő történeteket? Kérdezzük meg a tanárt, mire is számítsunk pontosan? Próbáljuk meg felmérni az osztály értelmi színvonalát? Nekem már elég nagy a repertoárom ahhoz, hogy ránézésre válogassak, de a többiek szeretnek előre tervezni. Végül aztán nem sikerült egy kérdést se feltenni a tanárnak, mert nem vették fel a telefont; vakon mentünk mesélni. És, mint a mellékelt ábra mutatja, a dolog remekül sikerült!
A mese univerzális nyelv. Maga az élmény, hogy valaki előtted áll és hozzád beszél, szemtől szembe; a hanghordozás, a gesztusok, a tekintet, és a történet ritmusa megfogja a közönséget, akármennyit értenek is a szavakból. És itt is általánosan igaz, ami minden más közönségnél: inkább célozzon az ember fölé, mint alá; a gyerekek mindig többet értenek egy történetből, mint felnőtt fejjel gondolná az ember, és határozottan megsértődnek, ha gyerekesnek vagy egyszerűnek találják a mesét a saját korosztályukhoz képest. Lényegében annyi történt, hogy úgy bántunk a speciális gyerekekkel, mint bárki mással; ők pedig cserébe pont ugyanúgy reagáltak a mesékre, mint bárki más. Csillogó szemekkel és mosolyogva.

Lámpások

A mai délutánt Danielle, Sara és Joshua társaságában barátságok sütőtök-farigcsálással töltöttem. Csokit ettünk, bort ittunk, és irtózatos koszt csináltunk a nappaliban. De az eredmény megérte :)




(A felső képen jobb oldalon látható pici tök az én kreálmányom. Gondoltam, ha elrontom életem első pumpkinját, legalább kicsi legyen...)

2011. október 23., vasárnap

Tábortűz és csillagok

Fogj ötven nemzetközi diákot, ötven amerikai fogadó családot, egy gazdag házaspárt egy nagy tóparti házzal, egy tábortüzet, őszi dekorációt és sok kaját: íme, így készül a közös őszi marshmallow-sütés, egyetemi módra.

A tavat lecsapolták a télre. Amikor legutóbb itt jártunk az évnyitó piknikre, még a kert aljáig ért a víz; most széles homokos sáv húzódott a kert és a víz között, máglyaépítésre pont tökéletes. Egy kisebb tűzrakás felett forralt almalé készült (alkoholt mégse adhatnak a sok ártatlan nemzetközi vendégnek), az asztalok pedig roskadásig voltak hot-dog alapanyagokkal, valamint a smores nevű klasszikus tábortűzi kajához nélkülözhetetlen keksszel, csokival és marshmallow-val.
A dolog igen egyszerű: az ember a ruhafogasból kialakított nyársra tűzi a pillecukrot, megolvasztja a tűzön (ha lángra kap, sebaj, csak ne kezdd el rázni, mert elrepül, és valaki más hajában köt ki), aztán félbe töri a kekszet, rátesz egy szelet csokit, ráteszi az olvadt cukrot, és lenyomaszolja a keksz másik felével. Voilá. Egész jó íze van, ha nem égeted szénné.
Ebből állt az este. Sütögettünk, ittunk, beszélgettünk; felmásztunk a kert végében álló mászókákra; néztük a csillagokat, miután lement a nap (kilenc felé már elég sötét volt ahhoz is, hogy lássuk a Tejutat is). Körülálltuk a tüzet, hogy melegedjünk; felavattam a vadonatúj szarkás pulcsimat. Kellemes csoportos, beszélgetős, jópofa este volt. Amikor elfogyott a kaja, és kezdett hűvös lenni, visszapakoltunk a kocsikba és hazajöttünk.
Következzenek a képek.









2011. október 22., szombat

Válogatott Brit Népmesék

A Válogatott Népmesék sorozat legújabb bejegyzése ezúttal brit meséket tartalmaz. A forrás:
Katharine Mary Briggs: British Folktales. New York: Pantheon, 1977.

1. The Dead Moon
Lenyűgöző történet egy mocsárról, amiben mindenféle szörnyű lények élnek (boszorkányok, lidrcek stb.); a Hold lány képében lejön meglátogatni a mocsarat, és a szörnyek foglyul ejtik; ha nincs holdfény, szabadon garázdálkodhatnak egész éjszaka. A közeli falu lakói mindenféle mágikus praktikák segítségével elindulnak a mocsárba, hogy megkeressék és kiszabadítsák a Holdat...

2. The Green Children
Kísértetiesen Hany Istók-szerű történet két zöld bőrű gyerekről, akiket egy barlangban találtak valamikor pár száz évvel ezelőtt. A fiú meghal, csak a lány tanul meg beszélni; kizárólag nyers zöldségeket eszik, és egy föld alatti birodalomról mesél, ahol zöld fény világít éjjel-nappal...

3. The Anchor
Rövid, ám annál varázslatosabb kis történet; egy vidéki falucskában egy szép napon épp kifelé jönnek a templomból az emberek, amikor a felhőkből egy horgony ereszkedik le, és megakad a temetőkert egyik sírkövében. Hamarosan egy tengerészt látnak lefelé lebegni a horgonylánc mentén, aki egy-két levegővétel után megfullad... végül a fentiek elvágják a láncot, és a horgonyt hátrahagyva más felhőkre hajóznak...

4. The Dream House
Kísértetsztorinak álcázott történet egy hölgyről, aki minden éjjel ugyanarról a házról álmodik. Időközben a világ másik felén, a valódi házban a lakók egy hölgy átlátszó alakját látják a szobákban sétálni minden éjszaka...

5. The elder-tree witch
Bé kategóriás horrorfilmbe illő sztori egy boszorkányról, aki fává változik, és egyre közelebb araszol a házhoz, míg végül megtámadja a benn lakókat; az ostromot a sokat látott nagyi oldja fel a végén, aki egy lapát parazsat hajít az agresszív fára...

Apróságok

Úgy tűnik, haladunk lefelé a korosztályok létráján. A mai fellépésen már babakocsik és cumisüvegek is felbukkantak.

A mai mesélésre összegyűlt fél tucatnyi apróság jó esélyekkel pályázhatna a "legnyugisabb totyis közönség" címére. Nem tudom, mit adtak be nekik ebédre a mesélés előtt, de úgy viselkedtek, mint egy rakat édes pici tündér.

A helyszín: Barnes & Noble, az egyik legnagyobb könyvesbolt-hálózat az USA-ban. Belülről meglepően olyan, mint otthon a Libri vagy az Alexandra; sok emelet, rengeteg könyv, kávézó, és a gyerek-szekció hátsó sarkában egy gyönyörű pici színpad. Az egész épület Halloween-re volt berendezkedve; a mesélés előtti fél órában Joshua, Danielle meg én lelkesen szaladgáltunk a polcok között és kísértetes-töklámpásos-denevéres mesekönyveket nézegettünk.

(Danielle-t egyébként kezdem nagyon megkedvelni. Vidám, hangos, csillogó bogárszemű csaj, egyenesen Louisiana-ból, és hamar egymásra sikerült találnunk Terry Pratchett és a Big Bang Theory szellemiségében. Utána szegény Joshua hallgathatta, ahogy vinnyogva idézgetünk egymásnak a fent említett forrásokból.)

Anyukák és gyerekek gyülekeztek a színpad előtt. Közvetlenül az arcfestéstől érkeztek, úgyhogy mindenkinek pici kísértet (a sok dörzsölés után kezdett Marilyn Mansonra hajazni), pici töklámpás, pici macska vagy hasonló boszorkányos dolog volt a pofijára festve. Az egyik kisfiú (szőke, akárcsak az összes többi; nagyfőnök szerint ez a környék a szőkék birodalma) bizalmasan megosztotta velünk, hogy van egy kék kutyája, Blue nevezetű, aki nem is igazi kutya. De van. Blue kutyával együtt végül hat-tíz fő között mozgott a közönség létszáma, ami ideális a legapróbb korosztály esetében. Minél kevesebb a zsizsik, annál jobban meg vannak illetődve, és nem bontják le a színpadot.

Danielle kezdett a tegnap már remekül bevált kézmozgatós kis játékkal; utána következtem én a Nyikorgó ajtó meséjével, ami négy éve minden egyes minimanó-fellépésen megmenti az életem. A gyerekek cukik voltak és nagyon figyeltek, és csinálták velem együtt az állathangokat meg az ajtócsikorgást. Tőlem aztán Joshua vette át a szót, a szokásos óriásos Halloween-mesével. Van a színészi gyakorlatban valami, akikor ő mesél, egy gyerek se mer pisszenni se.
Utána megint Danielle következett, a tegnapi Kis gömböc-történettel (fellépés előtt megosztottam vele a mi verziónkat; ő a cseh változatot meséli, ahol a gömböc helyett egy fából faragott bábu van. A disznógyomrot egyöntetűen undorító gondolatnak találták :D), majd megint én, a Tatu éjszakája című dél-amerikai mesével, amit az egyszerűség kedvéért tatu helyett büdös borzzal mesélek. A kört Joshua zárta be, Antonio Rocha csirkés-sasos meséjével. Először próbálkozott vele, de mindannyian nagyon élveztük.

Ez így együtt volt negyvenöt perc. Szabadon engedtük a lurkókat, hadd olvasgassanak; hazafelé jövet beugrottunk a Which Witch nev szendicsezőbe ebédelni, majd Defying gravity-t hangosan zengedezve hazakocsikáztunk a campusra. Jókedvűek voltunk, hét ágra sütött a nap, és a mesélés is jól sikerült. Reméljük, a többi fellépésünk is ilyen lesz.

2011. október 21., péntek

Sok pici sokra megy

Az évad első hivatalos közös Tale Tellers fellépése. Ragyogó őszi napsütésben kocsikáztunk el az állam felső csücskébe, és amikor már azt hittük, eltévedtünk, és nincs más előttünk, mint az őszi erdőbe vesző autóút, végül mégiscsak megtaláltuk az iskolát.


A megérkezésünk pillanatától nyilvánvaló volt, hogy a tanári kar, bár nagyon kedvesek és előzékenyek voltak, szervezésileg nem áll a helyzet magaslatán. Az első kör még istenes volt - nagyjából harminc darab óvodás - de már jó előre kiszúrtuk, hogy ők úgy gondolták, hogy amíg mi mesélünk, addig a többi osztály ugyanabban a tornateremben majd sütőtököt farag, bábozik, meg egyéb zajos dolgokat csinál. Szerencsére velünk volt nagyfőnök, aki kézbe vette az irányítást, és a sarkára állt az üggyel kapcsolatban. De ez csak a problémák kezdete volt.
(És mi még azt hittük, hogy a gyerekekkel lesz nehéz dolgunk...)

Az első mesélés 45 perces volt, óvodásoknak. Nagyfőnök elővette a megjegyezhetetlen nevű pengetős hangszerét, és megkísérelt megtanítani nekik egy helyes kis dalt (Froggy went a-courting), aminek nagyjából olyan refrénje volt, mintha én akartam volna nekik beadni az ingyombingyomot. Nagyra nyílt, kissé rémült szemek meredtek vissza rá. A dolgot az mentette meg, hogy a csoport szélén ülve tapsolni kezdtem; az tetszett, az ment nekik, úgyhogy nagyfőnök zenélt és énekelt, és mindenki lelkesen tapsolt, a végére egészen koncerthangulata lett a dolognak. Utána Danielle következett, aki viszont azonnal tudta, hogy kell megfogni a kölyköket; egy kis játékot tanított nekik, ahol a kezükkel kellett kalimpálniuk meg mozgatni az ujjaikat, nagyon élvezték. Utána elmondott egy rövid cseh mesét, ami gyakorlatilag a Kis gömböc volt, mínusz gömböc, és utólag megegyeztünk abban, hogy bár az ilyen mesék három perc alatt a felnőttek agyára mennek, a gyerekek osztatlanul imádják őket. Végezetül jöttem én és Zöld Péter, annyi mocorgással amennyit csak bele tudtam szorítani a mesébe. Megkérdeztem a gyerekeket, kinek mi a kedvenc színe (pontosabban, a káosz elkerülése végett, színeket soroltam ők meg feltehették a kezüket). Amikor a zöldre került a sor, egy szőke kisfiú felállt és odajött hozzám; nagyon-nagyon komoly arccal intett, hogy hajoljak közelebb, aztán azt suttogta, hogy "az anyukám kedvenc színe a zöld..." Egyem a husiját.
Mindent látó királylány jól működött; a zavaró tényezőért nem a gyerekek voltak felelősek. Ők abszolút figyelemmel csüngtek a szavaimon, és el is hasaltak, úgy hallgatták a történetet; mire a tanítók elkezdtek a sorok között mászkálni és egyenként felültetni őket. Tanulság: előre szólni a tanerőnek, hogy hagyja a kölyköket békében fetrengeni, ha nekik úgy kényelmes.
Utólag nagyfőnök azt is elmondta, hogy a tanár odajött hozzá a mesém közben, és megkérdezte, itt most abba lehetne-e hagyni, mert még más dolga is van a gyerekeknek. Nagyfőnök hála az égnek remekül (és vérfürdő nélkül) kezelte a helyzetet, úgy, hogy észre se vettem, de utólag persze mindenkiben felment a vezérhangya. Most komolyan, hallottatok már ilyet? "Köszönjük, letelt a huszonkilenc és fél perc, előadás vége, snitt."
Nos, ennek örömére az első kör után a szervezők változásokat eszközöltek: összevontak két évfolyamot, így hirtelen harminc helyett száz gyerekkel lett dolgunk, és közölték, nem kell 45 perc, elég lesz a 30 is. Hangosítás nuku, és egy visszhangos tornacsarnokban voltunk.
Ennek ellenére a kölykök most is, mint mindig, zseniálisak voltak; nagyfőnök zenélt és énekelt, Joshua előadta az óriásos sztoriját (a gyerekek nagyon vevők voltak a gusztustalan részletekre), Danielle pedig a Lila gorilla című remek kis történetet, ami személyes sztorikén indul, kísértetsztoriként folytatódik, és a végén vicc lesz belőle. A műsor zenével zárult, és mindenki mehetett sütőtököt faragni.
A harmadik körben (amit a programmal ellentétben előbb kellett kezdenünk, és már meg sem lepődtünk rajta) negyedik osztályosokat kaptunk; mesélésre tökéletes korosztály. Megint csak énekkel indultunk; az ovisokkal ellentétben ők nagyon vették a lapot. Azonnal kiszúrtam az osztály tricksterét (tíz éves, rozsdavörös haj, nagy barna szemek, mindkét fülében piercing...) aki az első akkordnál hangosan bemondta, hogy mi lesz a dal. Némi küszködéssel a refrént is sikerült megtanulniuk (ügyesek voltak nagyon, nekem még mindig nem megy), és lelkesen tapsoltak is, többé-kevésbé ritmusra. A zene után megint Joshua következett, aki a hétvégén tanult Vasilissa mesét gyakorolta rajtuk (valamiért az amcsik osztatlan lelkesedéssel viseltetnek Baba Yaga iránt). Mivel rendezetten és feszült érdeklődéssel hallgatták, jutott idő az én mesémre is. Részemről garabonciásokat meséltem; volt nálam csinos kis varázskönyv is, és amikor odáig jutottam, hogy a garabonciás képébe vágják az ajtót, kicsi trickster bekiabált, hogy "Hát ez nem volt szép!". Ez az utolsó csoport végül nagyon jó hallgatósággá nőtte ki magát; pont annyi véleményt nyilvánítottak, amitől jobb lett a mese, és eddigre a szülők és a tanárok is abbahagyták a háttérben a beszélgetést.
Mindent egybevetve, a gyerekekre egyáltalán nem lehetett panasz. A szervezők jóindulatúak voltak, csak hát fogalmuk sem volt róla, mi az a mesemondás. De most már tudják, és tetszett nekik, és legközelebb ennyivel is könnyebb dolgunk lesz. Ez így működik.

2011. október 20., csütörtök

A különbség négy és öt között

Pont egy év. Már amennyiben osztályokról van szó.

Az egyik osztálytársam ma azt mondta, az óvodásoknak való mese jó lesz a negyedikeseknek is. Csendben kuncogtam. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy a negyedikeseknek való mese jó-e még az ötödik osztályban. A mai és a tegnapi csapatom között például ég és föld volt a különbség.

Az ötödikesek ugyancsak huszonöten voltak; rendezetten vonultak be, letelepedtek a szőnyegre, és rám szegezték a tekintetüket. Néhányan a lányok közül azonnal eldöntötték, hogy én leszek a legjobb barátnőjük; leültek az orrom elé, bátorítóan mosolyogtak, és az osztály nevében hallgatólagosan áldásukat adták rám. Fél siker. Most már csak a hátsó sorban ücsörgő vagányokat kellet meggyőzni.
Érdekes módon az egy lépcsővel idősebb osztály valamiért sokkal fogékonyabbnak bizonyult a mesemondás ötletlére. Ugyanúgy nyitottam; felírtam a nevem, és megmutattam nekik a térképen, honnan jöttem. Kevesebb kérdés hangzott el, és több volt a megjegyzés: az egyik kislány megmutatta, hol van Franciaország, mert az anyukája onnan jött, egy másik kislány (Olive nevezetű, olyan is kinézetre, mint egy vidám barna olivabogyó) pedig pontosan meg tudta mutatni, hol van Magyarország, mert oda akar utazni egyszer. Amikor pedig megmondtam, hogy mesemondó vagyok, és most hetekig ide fogok járni, felcsillantak a szemek, és mindenki lelkesen tapsolni kezdett. Ezt nevezem fogadtatásnak!
Meglepően hamar elült a társaság, és felkészültek a mesére. Ebből kifolyólag két történtre is maradt idő; a könyvtárosnő kérésére megint Csaba királyfival nyitottam (valamiért a név általános derültséget okoz a kölykök között, de utólag többen odajöttek megkérdezni, mit jelent). Volt egy pont, amikor megjegyezték, hogy a történet ijesztő (van is benne valami, végül is a sírból visszatérő hun hordákról beszélünk...) Utána megnéztük a térképen is, hol játszódik a dolog, nagyon érdeklődők voltak.
A második történet végre olyasmi volt, ami tervbe is volt véve (néha előfordul ilyen is, most szóljatok hozzá!) - A mesék szellemei. Koreai történet; az egyik ázsiai kislány nagyon fellelkesült a hallatára, tippem, hogy valamelyik szülő koreai lehet... feszült érdeklődéssel és kritikával hallgatták a történetet, elég kötetlenre sikerült a mesélés, mert többször megálltam megvitatni velük az egyes részleteket (például, hogy a herceg tizenöt évesen házasodik, vagy hogy miért is akarnak a mesék bosszút állni).
Az időből ugyan kifutottunk, de a mesemondás magával ragadta a kölyköket (fél órás műsor, kész kínzás az ilyen, pont kezdene belelendülni az ember), és kórusban követelték, hogy meséljem el nekik a Golden Arm című sztorit. Biztosan ismeri a világon mindenki; szerintem Amerika legnépszerűbb kísértetmeséje, de otthon is rendszeresen hallani a tábortűz körül. Mivel jump tale (a végén sikítva kell a kölykök nyakába ugrani), elsőre még oké, de a fene se érti, miért akarja mindenki másodszorra (pláne sokadszorra) hallani. Amikor megkérdeztem őket, az egész osztály egy emberként mutatott rá az egyik lányra, hogy ő még nem ismeri. Meg kellett ígérnem, hogy jövő héten elmesélem. Fogalmam sincs, hogy mászok ki ebből...
A mesélés végeztével útjukra engedtem őket, de még ott maradtam a könyvtárban; kezdek rájönni, hogy tulajdonképpen a fellépés végeztével kezdődik az igazi móka. Többen odajöttek hozzám beszélgetni; az egyik lány annyira fellelkesült a nyakamban lógó kis könyvön (abszolút közönségsiker) hogy nekiállt kósza papírlapokból gyártani magának egyet. Még könyvajánlást is kaptam az aktuális kedvenc olvasmányról (A Tale Dark and Grimm). Megismerkedtem a könyvtár lakóival (a két könyvtárosnőn kívül van még egy gekkó, egy marék tücsök, két nem mérgező nyílméregbéka, néhány gőte, és egy hosszú szőrű tengeri malac). Amikor az osztály végül elvonult ebédelni, az egyik kislány futtában még megölelt.
Ezt a csapatot is szeretni fogom.

2011. október 19., szerda

Tücsök álmok

Egyetlen tücsök tartott ébren egész éjszaka.

Hajnali háromkor riadtam fel rá. Általában egy egész kórus ciripel odakinn a fák között: nappal a kabócák, éjjel a tücskök, folyamatosan. De ezúttal pont arra ébredtem, hogy egy, csak egy tücsök van talpon a vidéken, az viszont torka (lába) szakadtából tolja, pont az én ablakom alatt. A hangerőből ítélve nagyjából akkora lehetett, mint egy kutya, és csak azért nem mentem ki egy órával később, hogy agyonüssem, mert féltem, hogy behorpad rajta az egyetlen serpenyőm.

Mivel az egyenetlen ciripeléstől nem tudtam újra elaludni, azon járattam az agyam, mit keres a tücsök az ablakom alatt; félálomban és több száz oldal Jung és Campbell után remek elméleteket képes gyártani az ember.

Egyes számú elmélet: a tücsök valójában belül van az ajtón és valahogy beszuszakolta magát a légkondiba. Ez esetben harmadszorra is kénytelen leszek kihajítani a lakásból.

Kettes számú elmélet: a tücsök hallotta a telefonomat (ami szintén tücsökciripel, ha felhív valaki) és azt hiszi, hogy valami gigantikus bővérű tücsökistennő lakik a szobában, akinek feltétlenül szerenádoznia kell. Tévedni emberi dolog, mondta a sün, és lemászott a drótkeféről.

Hármas számú elmélet: A tücsök valójában Tithónosz, Éósz istennő balsorsra jutott szeretője, és rohadtul el van tévedve.

Négyes számú elmélet: A tücsök valójában egy fiú, aki álmában tücsökké változott, és mondani akar valamit. Az egyik kedvenc kínai népmesém. Elgondolkodtam rajta, hogy elkezdem felzörgetni a szomszédban lakó kínai cserediákokat.

Ötös számú elmélet: A tücsök valójában a telefonom. Ezt többször is leteszteltem. Nem az volt.

Hatos számú elmélet: A tücsök egész nyáron dalolt és sohasem dolgozott, és be akar jönni a szobába kajáért. Mert a hangyák már benn vannak.

Hetes számú elmélet: A tücsök valaki más telefonja. Megölöm.

Nyolcas számú elmélet: A tücsök egy indián tücsök akit csak azok hallanak meg a város zajában, akiknek van füle az igazán fontos dolgokra és a természet törékeny szépségére. Ez esetben felvállalom romlott modernizált városias hajlamaimat egy nyugodt éjszaka érdekében.

Így néz ki egy kialvatlan mesemondó agya belülről, tücsökzenével. Jó éjszakát mindenkinek! :)

2011. október 18., kedd

Mesemondó Kínából

Ez én lennék.

Azt már hallottuk sokat, hogy a kínaiak minden európai embert amcsinak néznek; de azt, hogy az amcsik európai embert kínainak nézzenek, még nem tapasztaltam.
Igaz, itt gyerekekről volt szó.

Huszonöt izgága, zajongó negyedik osztályos tódult be a könyvtárba a mai mesélésre. A könyvtárosnő, aki egyébként nagyon kedves és mosolygós, ott maradt, hogy segítsen kordában tartani őket, amiért nagyon hálás voltam, mert utolsó óra volt, és a gyerekek látványosan le voltak fáradva. Már a bemutatkozásnál felborult a tervezett program; a gyerekek őrült nagy érdeklődést mutattak a nevem iránt. Fel kellett írnom a táblára; akkor reklamálni kezdtek, hogy nem is úgy írtam, ahogyan hangzik, úgyhogy fel kellett írnom fonetikusan is (Chenga). Akkor megnyugodott a pici lelkük. Ezek után arról kezdtek kérdezgetni, hogy honnan jöttem; azt mondtam nekik, tippeljék meg. Na, itt elszabadult a pokol, volt Kínától Sri Lankáig minden, beleértve olyan országokat is, amik nem léteznek; a legközelebb egy kisfiú jutott Csehországgal, gondolom a Cs betű miatt. Végül elővettem egy atlaszt, és megvitattuk, hol van Magyarország, és hogy milyen pici. Itt megint elszabadult a pokol; mindent egyszerre akartak tudni Magyarországról, főleg a pénzt, így aztán elmagyaráztam nekik, hogy 200 Ft az egy dolcsi (hogy könnyű legyen nekik átváltani). Ez betette náluk a kiskaput; próbálták kiszámolni, hogy én akkor most nagyon gazdag vagyok-e, vagy nagyon szegény. Tündériek voltak, és irtó hangosak. Végül megtanítottam nekik a cric-crac játékot, és mivel kb. öt perc maradt hátra az órából, és mert rá voltak fixálva Magyarországra, sutba vágtam a tervezett programot, és elmeséltem nekik Csaba királyfit (lendületben vagyok, na.) Hatalmas siker volt, abban a pillanatban, hogy mesélni kezdtem, egy pisszenést sem lehetett hallani, mindenki teljes erővel koncentrált a mesére. Csaba egybefüggő véleményük szerint a legcoolabb név a világon; feszült figyelemmel követték a mesét, és teljes transzba estek, amikor negyedszerre is megtámadta az ellenség a székelyeket, mert hogy Csaba már halott volt, és akkor most mi lesz?! A végére aztán minden kicsi arc felderült; amint kimondtam az utolsó szót, egyszerre kezdtek kiabálni, hogy most tanultak Cseroki indián történeteket, és ott meg egy kutya lábnyomaiból lett a Tejút. Elbeszélgettünk egy kicsit arról, hogy minden népnek más és más meséi vannak, aztán útjukra engedtem őket; úgy támadták le a könyvtárat, mint a hun hordák. Ezek a gyerekek olvasnak.
Még ott maradtam egy kicsit; aki akart, odajöhetett beszélgetni. Nézegettük a térképeket; megcsodálták a kis könyvet, ami persze ott lógott a nyakamban; néhányan be is mutatkoztak. Volt egy kislány, aki pont a mesemondó központ mellett lakik, és náluk szoktak megszállni a meghívott előadók; ismeri mindegyiket. Volt egy másik kislány, aki félig thai, félig amerikai, és egy kisfiú is, akinek az ősei magyarok voltak, és nagyon büszke volt rá. Kifelé jövet az egyik kissrác utánam szaladt megmutatni, melyik könyvet kölcsönözte ki. Nagyon helyesek voltak.

Ezzel a csapattal most hosszú hetekig fogok dolgozni; minden kedden az enyém az utolsó órájuk. Azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással.

2011. október 16., vasárnap

Válogatott Kínai Népmesék

A Válogatott Népmesék sorozat mai bejegyzése a következő könyvön alapul:

Wolfram Eberhard: Folktales of China (University of Chicago Press, 1965.)

A válogatott öt mese pedig:

1. The stone of the beautiful maiden
Mese egy hercegről, aki csak gyönyörű nőt hajlandó feleségül venni; mivel megtudja, hogy legszebb lányai a köznépnek vannak, elindul, hogy közöttük keresgéljen, de az alattvalók mind elrejtik előle a lányokat (ki tudja, miért). Végül dühében egy sziklára dobja a házasságlevelét; a szikla ezek után hazáig követi, és mindenhol a nyomában van. Végül leesik neki, hogy hercegként sohasem fog a saját feje szerint házasodni, így aztán lemond a rangjáról és a vagyonáról, nevet változtat, és elköltözik messzire a palotától. Ennyi.

2. The Man in the Moon
Egy fiú sebesült fecskét talál; meggyógyítja, és a fecske hálából varázslatos tökmagot hoz neki ajándékba; a tök, ami kinő belőle, tele van arannyal. A szomszéd fiú ezt látva megdob egy fecskét kővel, majd meggyógyítja; a fecske neki is tökmagot hoz, de arany helyett egy ősz szakállú adószedő bújik elő a tökből, és magával viszi a fiút a Holdra, az Örök Didergés Palotájába. Akkor jöhet vissza a földre, ha kivág egy fát; de a fa minden csapás után azonnal meggyógyul. A fiú azóta is a Holdon van. A legszebb rész az egészben a holdbéli paloták részletes leírása.

3. The Tiger General
Egy favágó anyatigrist talál az erdőben, aki épp próbálja világra hozni a kölykeit; elszalad az édesanyjáért, aki bába, és együtt segítenek a tigrisen. A tigrisnek négy kölyke születik; hálából nem sokkal később elrabolnak egy hercegnőt és elhozzák a favágónak feleségül. Ezek után a favágó és a családja a szelíd tigrisekkel él, míg végül meg nem támadja az ellenség az országot, és senki sem bír velük; ekkor a favágó hadba viszi a tigriseit, akik megnyerik a csatát, és ezek után a favágót csak úgy ismerik: Öt Tigris Generális. Van valami végtelenül cool abban, hogy az ember öt tigrissel megy csatába...

4. The fairy grotto
Klasszikus; két fiatalember egy tündérbarlangra bukkan a hegyekben, és megállnak nézni, ahogyan két tündér sakkozik. A tündérek lábai körül egy kis nyúl ugrál; valahányszor felugrik, a barlang körül kinő a fű; valahányszor lehuppan, a fű elszárad. A játék végeztével a két fiú hazatér, de már semmi nincs úgy, ahogyan hagyták: a nyúl minden ugrása egy-egy év volt...

5. The Wild Goose Lake
Ez a kedvencem. Szárazság sújtja a falvakat; egy lány a hegyek között járva hatalmas tóra bukkan, de nem tudja megnyitni a vizét elvezető csatornát. Mindenféle madarak segítenek neki; egymás után adnak neki tanácsot míg végül kiderül, hogy a kapu kulcsa a tó sárkánykirályánál van. A lány leül a partra énekelni; a dalra előjön a király harmadik lánya. A két lány összebarátkozik; a sárkánylány segít a halandó lánynak ellopni a kulcsot, és együtt kinyitják a zsilipet, és vizet küldenek az embereknek. A király annyira dühös lesz, hogy száműzi a lányát, aki ezek után az emberekkel él...