Különleges mesék

Különleges gyerekeknek.

A mai napsütéses őszi reggel az egyik külvárosi gimnáziumban lelt minket, a soron következő csoportos bevetésen. Ezúttal hárman voltunk: Joshua és én, mint aktív diák fellépők (és általános Jolly Joker a tanszék bármilyen rendezvényén, mert a szingli huszonéves mesemondó ugye mindenre ráér, hehe), valamint Reed tanárnő, szintén fellépői minőségben. A csapat szerény személyem vezénylete alatt (minden bevetésnek megvan a maga kapitánya, ezúttal én húztam a rövidebbet) Halloween mesemondásra érkezett a gimnázium speciális osztályába.

(Félreértések elkerülése végett, ideát integráltak az iskolák, úgyhogy "speciális osztály" alatt az iskola értelmi sérült vagy hátramaradt tanulóit értjük)

Két csoportot vontak össze a kedvünkért; az osztályterem hatalmas volt, barátságos, telezsúfolva könyvektől játékokig mindennel. A sarokban büféasztal felállításán dolgoztak a tanárok, a gyerekek pedig szerteszét üldögéltek a teremben, beszélgettek, és várták az előadást. Jó fél órával korábban érkeztünk a kelleténél, úgyhogy volt időnk lézengeni és barátkozni; beszélgettünk a tanárokkal és a diákokkal is, sokan külön odajöttek bemutatkozni és üdvözölni minket. A gyerekek értelmi színvonala a skála teljes spektrumán mozgott, de mind nagyon rendezettek és nagyon lelkesek voltak a mesékkel kapcsolatban. Nagyjából harmincan lehettek, a két csoportban együtt.

A mesélést főnökasszony nyitotta; ránk oltották a villanyt, hogy kísértetiesebb legyen a hangulat. Sajnos a légkondi irtózatosan hangos volt, így néhány finomabb hanghatás elveszett a térben, de összességében véve még így is hátborzongató volt a történet (klasszikus ráugrós mese, Taleypo a címe, bár én mindig inkább viccesnek találtam, mint ijesztőnek - halott feleség levágott karja helyett itt egy szőrös kis állatka keresi a levágott farkát...)
Másodjára Joshua következett, aki kezdi művészi tökélyre fejleszteni az összezsugorodó óriás történetét (ha kihúzza az egész Halloween szezont egyetlen mesével, megemelem a kalapom...) Az ő hangjának nem volt probléma a légkondi, meg az sem, hogy menet közben besorjázott még húsz tinédzser, ki tudja, honnan. A közönség, a tegnapelőtti picikkel ellentétben, tökéletesen értette, miért megy össze a Félelem nevű óriás, ha szembeszállsz vele...
Utoljára, de nem utolsó sorban következtem én; mivel úgy tűnt, a hallgatóság nagyon vevő az óriásra, és mivel Joshua hangsúlyosan úgy konferált fel, mint aki magyar népmesét fog mesélni, megint csak a garabonciásoknál kötöttem ki. Rengeteg idő maradt az óra végéig, úgyhogy kényelmesen kiszíneztem a történetet; jutott idő a boszorkányokra, a varázslatokra, sőt, még a sárkányokra is.

A mesélés végeztével felkapcsoltuk a villanyt; a tanárok meginvitáltak minket Halloween tízóraira, ami puncsot, sütit, chipset és egyéb rágcsálnivalókat tartalmazott. A gyerekek türelmesen várakoztak, amíg kiszolgáltuk magunkat; egyáltalán, nagyon kedves és előzékeny volt mindenki. Rengetegen odajöttek megköszönni a meséket; megcsodálták a kicsi könyvemet és Joshua steampunk nyakláncát; újra meg újra megtapsoltak minket. Az egyik hölgy, aki külön kísérte az egyik kislányt, azt mondta, sohasem látta még így figyelni egy órán keresztül; a tanárnő lánya meg elmondta, hogy most éppen lóg a saját órájáról, hogy itt lehessen meséket hallgatni. Mindent egybevetve remek fellépés volt; mi is élveztük, meg a közönség is.

A múlt héten sokat beszélgettünk róla, mivel és hogyan is készüljünk fel a speciális mesélésre. Válogassunk külön ide illő történeteket? Kérdezzük meg a tanárt, mire is számítsunk pontosan? Próbáljuk meg felmérni az osztály értelmi színvonalát? Nekem már elég nagy a repertoárom ahhoz, hogy ránézésre válogassak, de a többiek szeretnek előre tervezni. Végül aztán nem sikerült egy kérdést se feltenni a tanárnak, mert nem vették fel a telefont; vakon mentünk mesélni. És, mint a mellékelt ábra mutatja, a dolog remekül sikerült!
A mese univerzális nyelv. Maga az élmény, hogy valaki előtted áll és hozzád beszél, szemtől szembe; a hanghordozás, a gesztusok, a tekintet, és a történet ritmusa megfogja a közönséget, akármennyit értenek is a szavakból. És itt is általánosan igaz, ami minden más közönségnél: inkább célozzon az ember fölé, mint alá; a gyerekek mindig többet értenek egy történetből, mint felnőtt fejjel gondolná az ember, és határozottan megsértődnek, ha gyerekesnek vagy egyszerűnek találják a mesét a saját korosztályukhoz képest. Lényegében annyi történt, hogy úgy bántunk a speciális gyerekekkel, mint bárki mással; ők pedig cserébe pont ugyanúgy reagáltak a mesékre, mint bárki más. Csillogó szemekkel és mosolyogva.