Egy régen várt találkozás

Amióta először láttam őket fellépni a St. Louis fesztiválon, a Storycrafters házaspár mindig is a kedvenceim közé tartozott. Egyrészt, mert ritka az olyan, hogy férj és feleség ilyen tökéletes egyetértésben osztozik a színpadon, másrészt meg, mert teljesen őrült mind a kettő, éppen ezért imádjuk őket.
Ezen a héten ők vették birtokukba a Mesemondó Központot, a Teller in Residence program keretein belül utolsóként, mielőtt télire bezár a bazár. Kissé szomorkás hangulatban érkeztünk Jonesborough-ba pont ezért; egyikünknek se lenne kifogása az ellen, hogy egész télen járhatunk mesét hallgatni. De hát a szezon az szezon, és elhatároztuk, hogy ezt az utolsó hetet legalább mindenképpen ki fogjuk használni.
A színpad már elő volt készítve, mire megérkeztünk; két szék állt rajta, egy színes kendőkkel letakart asztal, egy hárfa, két dob, egy apró gitár, és egy csomó egyéb, zajkeltésre alkalmas eszköz. Hamarosan megérkezett Jeri és Barry is, és helyet foglaltak; amíg a hivatalos kezdésre vártunk, beszélgettek a közönséggel, és megkérdezték, ki honnan jött. Természetesen megint én vittem el a pálmát...
Miután végre előkerült valaki, aki felkonferálta őket, megkezdődött az előadás. Egy ír dalocskával nyitottak; sikerült háromszor belesülniük az elején, és miután végighallgattuk az egészet, senki nem csodálkozott. A dalocska arról szól, mi mindent kell csinálnia egy inasnak a ház körül; valójában egyetlen hosszú lista reggeltől estik, és amikor véget ér, elkezdik megint, csak ezúttal összekeverve (fürdesd meg a malacokat, főzd meg a gyerekeket, etesd meg a tojásokat... sok sok versszakon keresztül). Fogalmam sincs hogy tudták megjegyezni az egészet, én már az elején belesültem volna... de jó sokat kacarásztunk.
A dal után mese következett, amit mosolyogva ismertem fel mint a Szegény ember szőlője ecuadori változatát - szőlő helyett banánültetvényt fosztogat egy szivárvány minden színében tündöklő ló, és a legkisebb fiúnak egy rózsát kell a királykisasszony lába elé hajítania miközben elvágtat a palota előtt. Gyönyörű kis spanyol nyelvű dal is tartozott hozzá, amit hárfával és charangóval kísértek.
A gyönyörű és viszonylag komoly népmese után megint őrülködés következett: ha emlékeztek még a pár héttel ezelőtti Rindercella előadásra, nos ők ugyanazt csinálták: előadtak egy teljes mesét, miközben párosával felcserélték a szavak kezdőbetűit. Így született meg Beeping Sleauty. Könnyesre röhögtük magunkat, főleg, amikor kezdtek érdekes (és értelmes) dolgok születni a betűcserékből. Szerencsére előre szóltak, hogy nem minden csúnya szó, ami annak hangzik...
Mivel a közönségnek nagyon tetszett az előadás, és ráadást követeltek nyelvtörésből, a házaspár előhúzott egy másik mesét, amit már hallottam tőlük három éve, és teljességgel lefordíthatatlan. Lényegében Goldilocks és a Három Medve története, csak éppen bear helyett pear szerepel benne - így született meg a Három Körte története, tele nagyon fárasztó szóviccekkel (nekem ott sült ki a biztosíték, amikor a körtefán a pici körte kitömött csízzel alszik... na ezt fejtse vissza valaki!)
Végezetül de nem utolsó sorban maradt még idő egy rap mesére is. Na mármost, aki furának tartja, hogy egy középkorú fehér házaspár rap műfajra vetemedik, az nem tudja, pontosan miről is van szó. Dobolás kíséretében, ritmusra adnak elő klasszikus meséket, olyan szövegekkel, hogy leestünk a szék alá. Amikor bejelentették, hogy rap következik, nagyon szurkoltam, hogy a Borsószem Királykisasszony legyen az (egyszer már hallottam tőlük, és nagy kedvencem). Az volt. Végigvinnyogtuk az egészet.
Itt ért véget az előadás, de nem a történet.
Miután kijöttünk a színházteremből, az ajándékbolt felé vettük az irányt (mindenképpen be akartam szerezni még néhány CD-jüket, legutóbb nem volt rá alkalmam). Ott találkoztunk megint a házaspárral, akik kijöttek beszélgetni a rajongóikkal. Megvártuk, míg a közönség nagy része elköszön; azután rajtam volt a sor, hogy meséljek nekik.
A történet röviden: anya tanítványai tavalyelőtt a Storycrafters egyik rap meséjével indultak angol versenyen, és elsöprő sikert arattak. Az előadás azóta is legendás, és megmutatta a diákoknak, hogy az angol nyelv buli is lehet (harrr, micsoda botrány!); aki megért egy ilyen szöveget, annak aztán édes mindegy, egy nyelvtani tesztet meg tud-e oldani. A mese a Jack and the Beanstalk volt (németesek és oroszosok kedvéért: az égig érő paszuly), az előadó két gimnazista srác, az eredmény pedig rock and roll. Nos, jó mesemondóként tudtam, hogy ha az én mesém lenne ilyen sikeres a világ másik oldalán, én tudni akarnék róla, úgyhogy összefoglaltam a Storycrafters-nek a történeteket.
Teljesen el voltak ragadtatva; azt mondták, hihetetlenül jó ilyesmit hallani. Legalább egy órát leragadtam beszélgetni velük; még emlékeztek rám három évvel ezelőttről, úgyhogy jó sok mindent megbeszéltünk a mesemondással kapcsolatban. Végül oda lyukadtunk ki, hogy szívesen utaznak Magyarországra, ha hívjuk őket (fogjuk is, amint lehet, mérget vehettek rá!); és mivel meséltem nekik a Holnemvolt Fesztiválról, felajánlották, hogy segítenek, mert ők sok ilyesmit szerveztek már, és tudják, hogyan kell sikerre vinni egy mesemondó rendezvényt. Nagyon jó fejek voltak, és beszélgetni velük legalább annyira klassz volt, mint hallgatni az előadást. Címet és kártyát cseréltünk; tartani fogjuk a kapcsolatot.
És ezzel hivatalosan is lezárult az idei Teller in Residence program. Szerencsére az ünnepekre azért nem maradunk mese nélkül; már nagyban készül mindenki a karácsonyi koncertekre. Addig is marad a szokásos köszönés a mesemondók között: Találkozunk az úton...