Miocén Halloween

Hogy mi?!...

Aki emlékszik még az ősidőkre három évvel ezelőttről: Johnson City tőszomszédságában van egy nagyon remek kis őslénymúzeum, Gray Fossil Site nevezetű. Nos, Halloween ünnepe elől az óriás tapírok és miocén-kori orrszarvúk sem menekülhetnek: meghívás érkezett a múzeumtól, hogy mesemondókat szeretnének felkérni a rendezvényükhöz. Természetesen ugrottam a lehetőségre; szeretek múzeumban mesélni, ráadásul Halloween az őslények között? Menő!
Ketten vállaltuk el a küldetést, Marjorie és jómagam, és vidám hangulatban kocsikáztunk ki a közeli múzeumba. Amilyen pici volt a rendezvény, olyan jópofa: egy boszorkánynak öltözött múzeumpedagógus fogadott minket mosolyogva, és már állt is a tábla az előadóterem mellett, kicsi kísértetekkel és mindkettőnk nevével, és az enyémet még magyarul is írták! Közben több asztalnál folytak kézműves foglalkozások: lehetett denevért hajtogatni, csontokat rakosgatni, vagy tapicskolni valami búzadarából és zöld festékből álló szüttyben, ami a tábla tanúsága szerint Slime névre hallgatott. Az előteret pókhálók borították, csontvázakért meg nem kellett a szomszédba menni; a legborzongatóbb mégis az időszakos kiállítás vitrinje volt, ahol óriási plüss vírusokat és baktériumokat csodálhattunk meg, amikre még kedvesen pislogó kiskutyaszemeket is ragasztott valaki.

Ez utóbbi teljesen leverte nálam a biztosítékot. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki az ötlet, de a múzeumboltban egy egész láda Giant Microbe volt kiállítva, amiben szabadon turkálhatott az ember lánya, és turkált is. Az osztatlan kedvenc a húsevő vírus volt, pici késsel és villával nem létező kezeiben; az egyetlen szimpatikus figura a penicillin volt, és a fehérvérsejt, utóbbi úgy nézett ki, mint egy Pokémon. (Na jó, valójában mind úgy néztek ki, és szerintem nem véletlenül. Ebola, téged választalak!!!...) Kicsit aggasztó volt a halálos és gusztustalan betegségek ilyen módon történő ábrázolása; én biztos nem akarnám, hogy a gyerekem bőrgombával aludjon éjszakánként, a pestisről nem is beszélve. A vérsejtek, idegsejtek, agysejtek stb. egy fokkal kevésbé voltak zavaróak, és akár oktatási célzattal is bevethetők.

Ami a mesélést illeti: nagyon cuki kis közönségünk volt. Mindenki jelmezben (beleértve a szülőket is, kivétel nélkül), kicsi Trick-or-Treat kosárkával, és egy-egy zacskó Slime-ot szorongatva ült be mesét hallgatni. Volt egy család akik következetesen méhecskéknek öltöztek (apa, anya, két kislány); a fiúk között volt Batman, Spiderman, ninja, űrhajós, ahogy annak lennie kell. Az egészen piciktől az egészen nagyokig terjedt a korosztály (még egy kitsune is felbukkant, hosszú vörös hajjal, fekete rókafülekkel és három fekete rókafarokkal). Háromszor fél órát meséltünk, egy-egy mesét minden fordulóban. Részemről a Szépen szóló pelikánmadár remekül működött (még a szülőket is lekötötte, különösen a tanulság miatt, amit hozzácsaptam a végéhez), a garabonciások is (bár a mese felénél szúrtam ki a két nagyszülőt a hatalmas feszületekkel a nyakukban akik úgy néztek rám a boszorkányok miatt, mint aki citromba harapott, de végül nem jöttek oda reklamálni). Harmadjára előadtam a Halott Holdat, mert ahhoz volt kedvem, és nagyon élveztem a mesélést; azt hiszem, állandó darabja marad a repertoáromnak, ha kiszínezem egy kicsit.
Marjorie a maga részéről kísértet-sztorikat mesélt; részemről órákig el tudnám hallgatni, de a gyerekeknek nem mindig volt elég pörgős, és nagyon hosszúak voltak a történelmi felvezetések is (amiket egyébként én imádok, hehe).
A meséléssel végül mindenki elégedett volt: a szervezők is, a gyerekek is, a szülők is, meg mi is (főleg, mert teljesen váratlanul fizetést is kaptunk, aminek egy részét megtarthattuk, és lett belőle vacsorám és színházba-menésem, ahogy azt a későbbiekben majd látni fogjátok.)