A hidrogénember és a pokolkutyák

Addig meresztettem kiskutyaszemeket főnökasszonyra, amíg megengedte, hogy az ő kocsijában potyázzak el Asheville-be egy kis szombat esti mesemondásra.

A fellépő? David Novak. A műsor? Hounded. Előbbiről a legtöbben már tudjátok, hogy nagy kedvencem és példaképem, azóta hogy először láttam őt, amint épp egy polinéziai mítoszt mesélt, fejen állva. Utóbbiról rögtön szólni fogok bővebben is.

Asheville a hegyek másik oldalán van, Észak-Karolinában (hű de furán néz ez így ki...); nagyjából másfél-két órányi autókázásra innen. Délután ötkor indultunk útnak, hármasban: főnökasszony, jómagam, és főnökasszony egy barátnője, egy kedves, csillogó szemű, félindián hölgy, akiről kiderült, hogy sok időt töltött Magyarországon és Romániában, így aztán volt miről beszélgetnünk. Az út egyébként semmihez sem foghatóan gyönyörű volt: vörös-sárga-barna őszi hegyek, zöld dombok és legelők, és a távolabbi hegycsúcsokon már hó is látszott. Tapadtam a kocsi ablakához, és élveztem a kilátást.
Direkt korábban érkeztünk, mint az előadás kezdete; vacsorázni szerettünk volna valahol Asheville belvárosában. Először akkor éreztük úgy, hogy baj lesz, amikor jelmezes emberek kezdtek el kiugrálni a kocsi elé a főutcán. Egyre több és több jelmezt láttunk, míg végül úgy tűnt, az egész városban valami őrült hippi-karnevál zajlik - hamarosan kiderült, hogy nem véletlenül, valami híres banda érkezett a városba Halloween koncertre, és ebből az alkalomból még a rendőrök is jelmezt viseltek (nem is beszélve a sok civilről, aki rendőrnek öltözött...). Végül aztán sikerült megcsípnünk egy parkolóhelyet, és az egyik mellékutcában találtunk egy éttermet is, ami túl csinos volt a bulizó ifjúságnak. Meg nem tudnám mondani, mit ettem, de karfiolt és sok indiai fűszert tartalmazott, és nagyon finom volt.
Mivel közvetlenül a miocén fellépésről indultam útnak, még mindig a Halloween fellépő szerelésemet viseltem: fekete felsőt, piros miniszoknyát, és térd fölé érő csíkos zoknikat, amitől aztán, vörös hajjal együtt, mindenki azt hitte, hogy Harisnyás Pippinek öltöztem. Az emberek az utcán mosolygósak voltak és viccesek, a város maga pedig olyan, mint egy kis ékszerdoboz; egyszer vissza kell mennem oda egy napra vagy kettőre, hogy alaposabban megnézhessem magamnak.

David előadása egy Anam Cara nevezetű picike, színháznak alig nevezhető térben kapott helyet: gyakorlatilag egy boltocska volt, aminek nagy részét nézőtérré alakították, és a hátsó fal mentén egy zsebkendőnyi színpad állt. Nem voltunk sokan; a nézőtér felét a tanszék tanárai és diákjai tették ki (mert mi tudjuk, hogy mi a jó), rajtunk kívül csak néhány eltévedt személy üldögélt az összecsukható székeken. Ez persze senkinek sem törte le a lelkesedését.

Megpróbálom szavakba önteni az előadás élményét, de nem lesz egyszerű. A Halloween évszakra való tekintettel a két órás műsor sötét dolgokról szólt: árnyakról, halálról, pokolkutyákról és hasonló finomságokról. A szál, amire felfűzte az egészet, nem volt más, mint a saját betegsége: az epilepszia egy enyhe formája, amiről egész gyerekkorában azt hitte, hogy a sötétségben élő szellemek próbálják kiszedni a csontjait. Nekem persze azonnal a sámánbetegségre ugrott az agyam; lenyűgöző volt hallgatni a beszámolóját a félelmeiről és az álmairól, amik a betegség körül forogtak, és nagyon hasonlóak voltak azokhoz a beszámolókhoz, amiket a sámán-élményről olvastam.
Ezen a szálon végigvonulva aztán volt a műsorban az égvilágon minden: népmese a szúnyogok születéséről (és a harcról a sötétség ellen); különböző történetek és legendák pokolkutyákról; egy Lovecraft novella; egy fekete-fehér horrorfilm a hidrogénemberről (amit egészen zseniálisan adott elő, hanghatásokkal és teljes színészi komolysággal), némi valós kísértetjárás és rejtélyes gyilkosság, mesék a Halloween eredetéről, viking halotti hajók, sörözés a Halállal egy kaliforniai kis kocsmában (és a Halál adta elő a Halál mint keresztapa című népmesét, amit mi, mint Pratchett-rajongók, külön értékeltünk). A szünetben pedig léleksütiket kaptunk, amik gyanúsan hasonlítottak a mézeskalácsra.
Lenyűgöző előadás volt. A sok halloween-i riogatás után itt nem is igazán a félelem-faktor volt a lényeg (bár jó néhányszor a frászt hozta ránk, és összevissza álmodtam mindent az éjjel) hanem a sok egymásba fonódó gondolat, a kutyák szerepe az emberek képzeletvilágában és a mitológiákban, a halál különböző arcai, és a sötétség mint a hely, ahová minden olyasmi zsúfolódik, amiről nem akarunk tudomást venni... David gyönyörűen szőtt egybe népmeséket, hiedelmeket, saját élményeket és irodalmi alkotásokat, hogy sok sokszor az illesztés se látszott; érdekes volt és gyönyörű és izgalmas az egész, és még órákig el tudtam volna hallgatni. Legalább egy hétre való töprengeni valót zúdított a fejünkre.

Az előadás végeztével beszélgettem vele; még emlékezett rám három évvel ezelőttről, és még mindig nagyon kedves és jó fej fickó. Megemlítettem neki az egész sámános dolgot, amit nagyon érdekesnek talált, és erről is beszélgettünk egy kicsit. Megettük a maradék sütit, és csoportosan körbevettük Davidet; gyakran jár a tanszékünkre órákat és kurzusokat tartani, így aztán mindenki ismeri és szereti őt a környéken.

Késő éjjel jöttünk haza a hegyeken át; rengeteg csillagot láttam az ablakból, és másodszorra is jót beszélgettem főnökasszonnyal és a barátnőjével. Mire hazaértem, már csak ágyba zuhanni volt erőm; de amikor lekapcsoltam a villanyt, azonnal rájöttem, milyen mélyen tud hatni az emberre a mesemondás...