Tökéletes tervezés

A mai mesélés minden szempontból elvitte a pálmát. Legalábbis ami a Halloween műfaját illeti.

Ma ismét a kis ötödikeseimmel volt találkozóm a könyvtárban; ha még emlékeztek rá, múlt héten beígértem nekik a Golden Arm című szörnyű mesét, és egy hétig törtem rajta az agyam, hogyan fogok kibújni alóla. Valami különös, mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetek a jump tale műfaja iránt, ráadásul elvből nem szeretek olyasmit mesélni, amit tízből kilenc gyerek eleve ismer. Még azt a kevés meglepetést is elrontja, ami a mese lényege.
Így aztán úgy döntöttem, keresek egy olyan mesét, ami elég hasonló a Golden Arm-hoz ahhoz, hogy megússzam vele a dolgot. A választásom A múmia keze című remek kis szösszenetre esett (és mondja még valaki, hogy a Rettentő Töri sorozatból nem lehet tanulni...) A történet a kísértetmesék és a városi legendák népszerű keresztmetszetében helyezkedik el; elvileg megtörtént eset egy "régészről", aki egy múmia-kezet kap ajándékba, és ez jól is van egészen addig, amíg a tulajdonos kísértete el nem jön érte egy Halloween éjszakán... felnőtt szemmel mulatságos kis sztori, és szép nagy háttere van a régészet és egyiptológia sötét múltjában...
Nos, a történetet azzal kezdtem, hogy végzettségemre nézve régész vagyok, ami természetesen a kölykök szemében a legkúlabb dolog a világon. Itt aztán rögtön kezdetét is vette az Oktatás (mert ugye nem lehet csak úgy vaktában szórakoztatni a gyerekeket, mindenbe kell valami nevelési célzat), és elbeszélgettünk arról, mit is csinál egy régész. Ekkor persze tudni akarták, mi volt a legfurább dolog, amit valaha találtunk; végül ott kötöttünk ki, hogyan lehet a lány és a fiú csontvázat megkülönböztetni. Halál büszke voltam arra, mennyit tanultak a kölykök, és még el sem kezdődött a mese.
Végül aztán csak eljutottunk valahogy Egyiptomig. Itt megint meg kellett állni, hogy megbeszéljük, miből lesz a múmia, és miért (ez a rész különösen fontos a történet szempontjából). Szerencsére itt már rendelkeztek a gyerekek némi háttértudással, amin nem is csodálkoztam nagyon; szépen haladtunk tovább az egyre hátborzongatóbb részletek felé. Felnőtt fejjel a történet kiszámítható és nem különösebben ijesztő; de még emlékszem rá, kisebb koromban milyen félelmetes volt, és úgy tűnt, ez a csoport is komolyan vette a dolgot. Ugrasztás nem történt; helyette eljutottunk valahogy Tutankhamon sírjáig meg a Fáraó Átkáig, és mivel egyikről se hallottak még, további Oktatás, és néhány vérfagyasztó mendemonda következett. Az egyik fiú itt azt akarta tudni, kirabolta-e valaki a piramisokat; ötödikesekkel beszélgetni sírrablásról, nincs is annál jobb móka.
A történet végeztével újabbat követeltek ("de legyen nagyon, igazán nagyon ijesztő!"); itt jött el az első kedvenc pillanatom. Kórusban követelték, hogy meséljem el Bloody Mary történetét; mivel hirtelenjében nem tudtam kibogozni, hogy a történelmi személyre, az italra vagy a kísértetre gondolnak-e, azt mondtam, nem ismerem a történetet. Erre huszonöt ötödikes kiabálta kórusban, hogy "MAKE IT UP!!!" ("Akkor találd ki!") Ennyit a hagyományos történetekről. A gyerekek tudják, mi a lényeg.
Mivel még akadt idő egy rövidebb vérfagyasztásra, elkezdtem nekik mesélni az Ellopott Kereszt történetét, amit számtalanszor hallottam a nagyapámtól. Remek sztori, ez sem ráugrós, és a világon mindenki ismeri, de úgy indul, mint egy családi történet, és elég ijesztő is, ha jól csinálja az ember.
Nos. Sikerült szépen, hosszadalmasan és hihetően felvezetnem a történetet, egészen odáig, hogy a fiatalember visszavitte a temetőbe az ellopott keresztet; épp ott tartottam, sejtelmesen suttogva, hogy valami belekapaszkodott a kovácsinas kötényébe, és nem engedte felállni, és szinte érezte, ahogy hideg kezek húzzák lefelé a sírba...

... amikor megszólalt a tűzriadó.

Én még így nem hallottam gyerekeket kórusban sikítani. Kintről azt hihette volna bárki, hogy baltával estem nekik. Leestek a székekről; egymás nyakába ugrottak; végül aztán egy emberként tódultak ki a könyvtárból, továbbra is sikoltozva. Én a nevetéstől levegő után kapkodva követtem őket; tervezni sem lehetett volna ennél jobb időzítést. Az osztályok az iskola előtti gyepen gyülekeztek; ott aztán rögtön közrefogtak a gyerekek, és egymás szavába vágva akarták tudni, mi történt azután; néhányan máris fel-alá rohangáltak a többi osztály és a tanárok között, és újságolták nekik, mi történt. Mire véget ért a tűzriadó, sajnos véget ért az óra is; a történetet jövő héten kell majd befejeznem...

És a legszebb az egészben? Mindenki azt hitte, hogy direkt szerveztem így a dolgot. Mintha meg lehetne szervezni bármit ilyen tökéletesen. Egy dolog biztos: ez volt életem legsikeresebb ráugrós története... még akkor is, ha az ugrást nem én csináltam.