Itt a véééége!

Hát, így zajlott le a harminckilencedik Mesemondó Fesztivál, Jonesborough, TN. Ahogyan azt a nagymesterek mondani szokták: vége volt a mesének, de nem a történetnek...

Hagyomány, hogy a Fesztivál utolsó estéjén minden fellépő valamint rokonaik, barátaik és üzletfeleik személyes meghívót kap a nagyfőnök vagy egy másik kiemelkedő szponzor házába, búcsúpartira. Természetesen mesemondó diákokként mi is mindannyian hivatalosak voltunk, de mivel a többiek kifeküdtek a hajtástól, én maradtam egyedül. Egy út széli szalmabálán baglyoltam másfél órát, mielőtt végül erőt vettem magamon, felmásztam a dombtetőre, megcsodáltam a régi temetőt, és megtaláltam a mesemondókat egy ódon vörös téglaház tornácán.
Tényleg mindenki hivatalos volt. Ott volt az összes fellépő (próbáltam visszafojtani rajongói ösztöneimet), mindenki, aki számít, egy rakat mesemondó az ország minden pontjáról, és a város összes nevezetes lakosa. Legalább száz ember volt a házban, valamint az első és a hátsó tornácokon több tucat hintaszékben, hintaágyban, hokedlin és karosszékben elterpeszkedve. A konyha tele volt remek kajával, és a hátsó tornácon két nagyon fontos láda is helyet kapott: az egyiken az állt, SÖR, a másikon meg az, NEM SÖR. A mesemondók is emberek.
Vegyültem. Beszélgettem a fellépőkkel; beszélgettem emberekkel, akiket régóta ismerek a levelezőlistáról, de még sohasem találkoztunk; beszélgettem egy mesemondóval, aki mormotás és oposszumos mesékre szakosodott; beszélgettem egy egyiptomi-amerikai sráccal, aki a fene se tudja, hogy csöppent a társaságba, de remek fotókat készített. A cowboy-mesemondók több befőttesüveg moonshine-t adtak körbe, aminek az íze gyanúsan emlékeztetett a pálinkára (de mivel a "Legendás X.Y. utolsó évjáratából" volt, muszáj volt megkóstolni, már csak azért is, hogy elmondhassam, hogy egy híres évjárat vette el a moonshine-szüzességem). Sokat dumáltam Lenny del Seamonds nagyasszonnyal is, aki egy színes, harsány, imádni való kubai-amerikai mesemondó. Az idő repült, szinte észre se vettük; este kilenckor felcsendültek a hátsó tornácon az első akkordok. Mire kitódultunk az ajtón, már húsz elcsigázott, ám lelkes híresség tornyosult tíz négyzetméteren, egymás hegyén-hátán, egy foltos kutya, három gitár és egy lant társaságában. Harsány éneklésbe csapott át mindenki, ami legalább egy órán keresztül folytatódott; elég volt, ha az egyik zenész tudta az adott dalt, a többiek pillanatokon belül átvették tőle. Az amerikai klasszikuson keresztül eljutottunk a helyi népdalokig, majd átcsaptunk spanyol zenébe, mielőtt kilyukadtunk a Lion sleeps tonight-nál. Amikor a gitárosok egy része elszállingózott, nagyfőnök magához ragadta a kezdeményezést, és eljutottunk a balladákig, amik errefelé nagyon is pörgősek. És mivel jelen volt Clare is, bár az összeomlás határán, végül egy jó adag ír dal is került a turmixba, amiket megint mindenki együtt énekelt.
A zene végeztével híre jött, hogy a nappaliban táncolás zajlik. Kiderült, hogy míg mi odakinn daloltunk, addig odabenn került egy zongorista, egy tangóharmonista és egy hegedűs, valamint egy kontratránc-mester; a mesemondók egy része már nagyban rúgta kifelé a ház oldalát. A Virginia Reel-be én is beszálltam; úgy tűnt, sohasem akar vége szakadni. Aki nem táncolt, az tapsolt, vagy csujogatott, vagy a kutyát próbálta kihalászni a táncformáció közepéből. Nagyfőnök megérkezett a lanttal, és beszállt a zenébe; az egész ház ugrálni látszott a lendülettől. Mire véget ért a tánc, már levegőt sem kaptunk.
Elkezdődött a búcsúzkodás, ami mindig hosszadalmas folyamat; egyrészt emberek, akik két órája elköszöntek, még mindig ott cirkáltak, másrészt a többség egyszerűen csak Hamupipőke módjára felszívódott. Végül aztán mi is keresztülvergődtünk a bejárati ajtón, és fájó szívvel ugyan, de búcsút mondtunk a mesemondóknak és a zenének. Priscilla Howe szállított haza; virtuálisan már évek óta ismerjük egymást, és az est folyamán személyesen is nagyon összebarátkoztunk. Nagyon hasonló csaj ahhoz, ahogy én látom magam húsz év múlva.
Hát, itthon. Jegyzetek, CDk, több oldalnyi blog, rengeteg új barát és ismerős, és annyi élmény és mese, amin bőven kihúzom majd jövő ilyenkorig. Vissza a dolgos mesemondói hétköznapokhoz.
Találkozunk az úton.