Kiscsoportos vérfagyasztás

Ma megint a kis negyedikeseimmel volt órám a könyvtárban. Mivel láttam, hogy megint rajtuk van a zsizsikség, és mert ez az utolsó találkánk Halloween előtt, megígértem nekik, hogy ijesztő mesét fognak hallani. A reakciókból azt gondolhatta volna bárki, hogy ingyen csokit hoztam. Valaki azonnal lekapcsolta a villanyt, amitől sötét nem lett ugyan, de megalapoztuk a hangulatot; mindenki letelepedett a szőnyegre, és addig pisszegtek egymásra, míg végül mindenki elhallgatott.
Gondoltam, hogy ha már ijesztő, akkor legyen alaposan az (átfutott az agyamon, hogy később a könyvtáros ki fog végezni, de végül nem lett belőle gond; ne is legyen, gondoltam, amíg minden ház előtt zombik henteregnek a pázsiton, nekem ne mondják, hogy egy ír népmese túl ijesztő a kölyköknek. Ezt a korosztályt úgyis nagyon nehéz rendesen megrémíteni... ó, a tízévesek és a halált megvető bátorság...)
A választásom tehát Teig O'Kane és a hulla csodás kis tündérmeséjére esett, érdekes eredménnyel. Először is le kellett szögeznünk, hogy a tündérek nem mindig kedvesek és barátságosak; ez alaposan megosztotta a csoportot. Utána be kellett mutatnom a főhőst; odáig jutottam, hogy ivott és verekedett, és már hallottam is a szörnyülködő mormolást a gyerekek között, azonnal tudta mindenki, hogy itt bizony rossz emberről van szó... (ó, a Déli nevelés, hehe). A történet haladt tovább; a hulla kevéssé ijesztette meg őket, érdekes módon, a tény viszont, hogy a templom padlója alá temettek embereket, annál inkább (kapok én még ezért a szülőktől a következő vasárnap után...) A mese nem rövid, de nagyon szépen végigülték; azért vigyáztam rá, hogy ne rémüljenek halálra, de az egészséges borzongást sikerült elérni. Amikor szétszéledt a társaság, néhányan megpróbáltak rábeszélni egy vérfarkasos történetre; csak udvariasságból mondtam nemet, meg mert kiszaladtunk az időből, de megígértem, hogy jövő héten pótolom. Az egyik kislány megjegyezte, hogy a tündérek igazából nem is voltak itt gonoszak, mert jót akartak; tulajdonképpen igaza volt...