National Story Night. Bezony.
A Fesztiválra némileg ferde szemmel, ám nagyvonalú engedékenységgel tekintő Mesemondó Szövetség ma estére szervezett profi mesemondó koncertet, amivel akarva-akaratlanul is a Fesztivál előzenekarává váltak. Ennyit a politikáról mesemondóéknál. Higgyétek el, nem akarjátok tudni.
A koncertet egy gigantikus baptista templomban tartották, bársonyfüggönyök és nagyon kényelmes ülőhelyek közepette (utóbbit az emelte ki, hogy mindenki hangos sóhajjal süppedt bele, előre készítve hátsó felét a Fesztivál legendásan horrorisztikus összecsukható székeire). A helyszín remek volt, és zsúfolásig tömve nagyjából négyszáz emberrel, gimnazistától nyugdíjasig (az előző koncertről hátramaradt gyerekeket leadtuk a portán). A felhozatalra pedig igazán nem lehetett panasz.
A sort Saundra Kelley nyitotta, egy bravúsoran végrehajtott családi kísértetmesével, amit csak azért nem fogok most sokáig dicsérni, mert állati késő van, és mert az utána jövők sorra magasan megugrották a lécet. Jó is, rossz is van abban, ha az ember első fellépő egy ilyen társaságban.
(A klasszikus harci taktikát követtük: elöl a legerősebb, és utána egyre erősebbek...)
Másodjára jött Michael Parent, akinek egyszer régen részt vettem a workshopján, és a mesemondók között igazi nagyágyú, és már akkor is ott szaladgált sűrű barna hajkoronával a Jonesborough-i sátrak között, amikor én még kósza gondolat se voltam. Egy költött (?) történetet adott elő egy kislányról, aki összebarátkozik egy kiöregedett bohóccal, és ez nem annyira hátborzongató, mint amilyennek hangzik. Nagyon kedves történet volt, amit főleg az vitt el a hátán, hogy rengeteg poén volt benne, és Michael mindet halálosan komoly arccal adta elő, mintha azt mondaná, 'ti meg min röhögtök?'. Ja, és zsonglőrködött is. Mellesleg.
Az első nagy tarolást nálam Mary Hamilton vitte véghez, akit futólag ismerek is. Először jött Rindercella, egy Hamupipőke-változat, ami teljesen hű volt az eredeti történethez, leszámítva azt, hogy kettesével fel voltak cserélve a szavak kezdőbetűi (Vegyszer olt, volnemholt, élt egyszer egy egény szember vakinek olt lárom hánya). Felrobbant az agyam. Egyrészt lehetett érteni, mit mond, másrészt olyan sebességgel mondta, hogy lepipált minden főállású nyelvtörőt. Kimondott Romhányi-féle spontán zsenialitás hangulata volt a dolognak. Főleg, mert bájos mosollyal adta elő, mintha tudatában se lenne annak, hogy valami nincs rendben a szöveggel. A nyelv néha önmagától értelmes kifejezéseket produkált, meglepetésszerűen. Szénné röhögtük magunkat.
Második pici meséje az iskolai ugrókötelezésről szóló személyes mese volt, sok ugróköteles mondókával, ami mindenkit visszarepített az általános iskola udvarára, beleértve engem is, bár az én időmben a gumizás volt a menő...
(Vég vagyok mint az országút, érzem én)
Maryt olyasvalaki váltotta, akiről életemben nem hallottam még: Reggie Carpenter. Azonnal a szívünkbe zártuk, amikor megköszönte a Mesemondó Szövetségnek az ösztöndíj formájában belé fektetett bizalmat, és elmondta, milyen remekül érezte magát a Bahamákon. Ami Andy fiúban, az Reggie lányban. Tökéletes trickster, harsány, és mégis elegáns, gyönyörű hanggal és mindenféle gátlás nélkül, meséje kilencven százalékát heveny fetrengésben töltjük, a maradék tíz meg teljesen szíven üt. Arról mesélt, hogyan sikerült hosszas próbálkozás után hétéves korában egy igazi sebhelyet beszereznie, jó katolikus északi családban, a sebhelyek védőszentjének segítségével. Vinnyogtunk.
A sort örök szerelmem, maga Andy Offutt Irwin zárta, akivel már érkezéskor összefutottam az ajtóban, és azonnal a nyakamba is ugrott, majd néhány perc izgatott csevej után közölte, hogy most ráhoztam a lelkesedést, és rohangálni kezdett fel-alá az előtérben. Nem árulom el, hány éves, de kétszer annyi, mint én. És tele van energiával. Míg a többiek meséltek, a szemünk sarkából néha láttuk Andyt a citromsárga pulóverében fel-alá gyalogkakukkolni. Ezúttal is jó szokása szerint kitalált, ám annál elevenebb nagynénijéről mesélt, és amikor már azt hittük, a sztorinak se füle, se farka, szépen összekötött mindent egy csokorba. Potyogtak a könnyeink a nevetéstől. Nem viccelek, a szívem az övé, sorry srácok.
A mesélés persze nem ért véget egyszerűen; az Andy-Reggie páros által előadott közös dal után (ami nagyon kedves, dúdolós-fütyörészős megemlékezés volt néhány nemrég elhunyt híres mesemondóról) volt egy ráadás fellépő is, Baba Jamal Koram, klasszikus 100% eshu, aki kidöcögött a színpadra a göcsörtös sétabotra támaszkodva, és csintalan mosollyal mesélt nekünk egy lányról, aki sok évvel ezelőtt megtetszett neki, és arról, hogyan hódította meg egy diszkóban. ("De van barátom." "De ő nem szeret úgy mint én." "Hát én úgy látom, hogy szeret." "Hát én meg nem látszani fogok, hanem érezni fogom." Mesemondók...) Az idő kilencven százalékában túl kicsik voltunk ahhoz, hogy fogjuk az utalásokat, és mégis imádtuk minden mondatát.
Az est közös énekléssel zárult - Michael és Andy gitáron, a többiek hangon, a közönség talpon, széles vigyor, taps. Utólag felfedeztem, hogy rekedtre sivalkodtam magam az est folyamán.
Most azonnal alszok.
HOLNAP FESZTIVÁL!!!
2011. október 7., péntek
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Bárcsak ott lehetnék!!:'(
VálaszTörlés