Mesemondó Kínából

Ez én lennék.

Azt már hallottuk sokat, hogy a kínaiak minden európai embert amcsinak néznek; de azt, hogy az amcsik európai embert kínainak nézzenek, még nem tapasztaltam.
Igaz, itt gyerekekről volt szó.

Huszonöt izgága, zajongó negyedik osztályos tódult be a könyvtárba a mai mesélésre. A könyvtárosnő, aki egyébként nagyon kedves és mosolygós, ott maradt, hogy segítsen kordában tartani őket, amiért nagyon hálás voltam, mert utolsó óra volt, és a gyerekek látványosan le voltak fáradva. Már a bemutatkozásnál felborult a tervezett program; a gyerekek őrült nagy érdeklődést mutattak a nevem iránt. Fel kellett írnom a táblára; akkor reklamálni kezdtek, hogy nem is úgy írtam, ahogyan hangzik, úgyhogy fel kellett írnom fonetikusan is (Chenga). Akkor megnyugodott a pici lelkük. Ezek után arról kezdtek kérdezgetni, hogy honnan jöttem; azt mondtam nekik, tippeljék meg. Na, itt elszabadult a pokol, volt Kínától Sri Lankáig minden, beleértve olyan országokat is, amik nem léteznek; a legközelebb egy kisfiú jutott Csehországgal, gondolom a Cs betű miatt. Végül elővettem egy atlaszt, és megvitattuk, hol van Magyarország, és hogy milyen pici. Itt megint elszabadult a pokol; mindent egyszerre akartak tudni Magyarországról, főleg a pénzt, így aztán elmagyaráztam nekik, hogy 200 Ft az egy dolcsi (hogy könnyű legyen nekik átváltani). Ez betette náluk a kiskaput; próbálták kiszámolni, hogy én akkor most nagyon gazdag vagyok-e, vagy nagyon szegény. Tündériek voltak, és irtó hangosak. Végül megtanítottam nekik a cric-crac játékot, és mivel kb. öt perc maradt hátra az órából, és mert rá voltak fixálva Magyarországra, sutba vágtam a tervezett programot, és elmeséltem nekik Csaba királyfit (lendületben vagyok, na.) Hatalmas siker volt, abban a pillanatban, hogy mesélni kezdtem, egy pisszenést sem lehetett hallani, mindenki teljes erővel koncentrált a mesére. Csaba egybefüggő véleményük szerint a legcoolabb név a világon; feszült figyelemmel követték a mesét, és teljes transzba estek, amikor negyedszerre is megtámadta az ellenség a székelyeket, mert hogy Csaba már halott volt, és akkor most mi lesz?! A végére aztán minden kicsi arc felderült; amint kimondtam az utolsó szót, egyszerre kezdtek kiabálni, hogy most tanultak Cseroki indián történeteket, és ott meg egy kutya lábnyomaiból lett a Tejút. Elbeszélgettünk egy kicsit arról, hogy minden népnek más és más meséi vannak, aztán útjukra engedtem őket; úgy támadták le a könyvtárat, mint a hun hordák. Ezek a gyerekek olvasnak.
Még ott maradtam egy kicsit; aki akart, odajöhetett beszélgetni. Nézegettük a térképeket; megcsodálták a kis könyvet, ami persze ott lógott a nyakamban; néhányan be is mutatkoztak. Volt egy kislány, aki pont a mesemondó központ mellett lakik, és náluk szoktak megszállni a meghívott előadók; ismeri mindegyiket. Volt egy másik kislány, aki félig thai, félig amerikai, és egy kisfiú is, akinek az ősei magyarok voltak, és nagyon büszke volt rá. Kifelé jövet az egyik kissrác utánam szaladt megmutatni, melyik könyvet kölcsönözte ki. Nagyon helyesek voltak.

Ezzel a csapattal most hosszú hetekig fogok dolgozni; minden kedden az enyém az utolsó órájuk. Azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással.