A park sötétbe burkolózott; a távoli utcai lámpák fényében éppen hogy csak ki lehetett venni az óriási szomorúfűz körvonalait, és a patakot a híd alatt. Kísérteties, félelmetes hely lett volna, ha nem üldögél a füvön nagyjából háromezer ember.
A park közepén kékes fényben úszott a Pavilon, ami ezeken a rendezvényeken színpadként szolgál. A nézők legtöbbje egyáltalán nem látja a mesemondót, és ezt senki nem is várja el tőlük; de én szeretek közel lenni a tűzhöz, főleg ilyenkor, úgyhogy a letűzött fáklyák sorát követve addig oldalaztam sötét árnyak és üldögélő emberek között, míg sikerült leülnöm pont a mesemondók orra alá. Remek hely volt, a meredek domboldalban, és ahogy fölénk tornyosult a pavilon, az egész nézőpont csak még kísértetiesebbé tette a hangulatot. Mindenfelé emberek hevertek pokrócokon és takarókon; és is bekészítettem egy pulóvert külön erre a célra.
Már a sátorgazda (ebben az esetben pavilongazda) is a frászt hozta ránk, amikor elsuttogta, mire készítsük fel magunkat. Leeny del Seamonds volt, egyébként, egy kicsattanóan harsány spanyol anyanyelvű hölgy. Értett a borzongatáshoz.
Az első mesélő Kim Weitkamp volt, aki klasszikus félelmetes mesékkel hozta ránk a frászt - pókokkal, boszorkányokkal, anyósokkal és bosszúálló kísértetekkel. Kicsi, gombócforma nő egyébként, és szerintem a legtöbb felsorolt rémség megfutamodna előle.
Kim után Motoko és Eshu kerültek színpadra; Motoko csodás piros kimonóban, Eshu pedig egy rakat hangszer kíséretében. Ő maga nem mesélt, csak a zenei aláfestést és a borzongató háttérhangokat szolgáltatta, miközben Motoko klasszikus, tizenkilencedik századi, vérfagyasztó és bizarr japán horrortörténeteket mesélt. Ültem a fűben és arra gondoltam, hát igen, horrorban még mindig a japánok a legjobbak. Motoko hangja mély és zengő és erős japán akcentusa van, amitől a beszéde határozott és tiszteletet parancsoló. Az első történet egy fiatal anyáról szólt, akinek a kísértete eljárt élelmet venni, hogy életben tartsa a véletlenül vele együtt eltemetett kisbabáját. Motoko azzal zárta a történetet, hogy a megtalált és megmentett baba a saját dédapja volt. Tudjuk, milyenek a mesemondók, de akkor is. Uh. A második történet egy féltékeny feleségről szólt, aki utolsó erejével a halálos ágyán belekapaszkodik a férje fiatal szeretőjének melleibe, és a kezei összeolvadnak a hússal, és le kell őket vágni a hulláról, és a fiatal szerető utána két mumifikált kézzel a mellein járja a világot, és mindenhová a meghalt feleség tébolyult kacaja üldözi, amit Motoko demonstrált is, és a vijjogó nevetés visszapattogott a környező épületek falairól, és mindenkire ráhozta a jéghideg frászt. Eddigre persze tényleg kezdett már hideg lenni, de a közönséget nem lehetett eltántorítani.
Megan Hicks (akit Sara beszámolója szerint állva ünnepelt ma délelőtt a közönség, holnap majd jól megnézem magamnak) újabb magaslatokra emelte a borzongatást: elmesélte, pár évvel ezelőtt a fesztivál előestéjén hogyan találkozott eggyel Jonesborough számos kísértete közül. Azt is megmondta, hol, és szépen összekötötte azzal, hogy abban a parkolóban a sok toi toi wc közül az egyik mindig foglalt, és hogy vajon miért. Ezen a ponton nagyon boldog voltam, hogy az önkénteseknek van saját mosdója, mert esküszöm, többet a parkoló közelébe se megyek...
Jim May-ről már írtam nemrég; csak személyes sztorikat hallottunk tőle, de ezúttal egy hagyományos történettel rukkolt elő. Remek volt, egy skót mocsárról szólt, amit holland mérnökök lecsapoltak, és arról, hogy a helyiek hogy élték meg a folyamatot, ahogy a sok sok rém és szörny és szellem ami a mocsárban lakott szépen lassan eltűnt, míg az utolsók el nem kezdtek bosszút állni. Meg kell keresnem, tetszik a történet.
Utolsóként, általános didergés közepette, Megan Wells mesélt, egy New York Times képregényből adaptált horror-történetet a fagyiskocsiról és arról, mik is rejlenek benne a hűtődoboz mélyén. Jump tale volt ugyan (a végén ráugrós fajta), de mivel bejelentette a műfajt előre, nagyjából fel voltunk készülve rá.
Ezzel végződött a kísértetmesélés. Kellően befrászolva és lelkieg kielégítően megnyomorítva távoztunk a parkból. Én a Creekside Tent felé vettem az irányt, mivel Joshua ott dolgozott, és hazafelé ő volt a sofőr. Még idejében érkeztem, hogy halljam az Esti Vegyes utolsó sztoriját, Bill Lepp előadásában, ami aztán feltette az i-re a pontot. Arról szólt, hogy a szülővárosában felállított Betlehemből három Kisjézus tűnt el egymás utáni sorozatban, míg végül felfedezték, hogy egy kutya hurcolja el őket rágás céljából; hogy többet ez a botrány ne forduljon elő, megelőző lépésekhez folyamodtak, és... a jászolhoz szögezték a Kisjézust. (No comment. Most komolyan. A ti agyatok mit lép erre?)
A sátorgazda itt nem volt más, mint Gay Ducey. Lehet, hogy már nem emlékeztek rá három évvel ezelőttről, de rögtön tudni fogjátok, kiről van szó, ha azt mondom: tőle tanultam a Törpeszarvast. Bizony. Újabb nyakba ugrás, futólag, mert későre járt, és nyugis út haza, miközben az élményeinket ecseteltük, és véleményeket hasonlítottunk össze. Olyan, mintha mindannyian külön-külön fesztiválokon vennénk részt. Annyira sokféle élményt ki lehet hozni belőle... és mindegyik csodálatos.
Holnap folyt. köv. Jóéjt!
2011. október 8., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Erre a kísértet storys dologra úgy elmennék egyszer!!!
VálaszTörlés