Az ír manó és az amerikai történelem

Újabb péntek, újabb mesemondó. Az utolsó a fesztivál előtt!

A mai nap fellépője Susan O'Halloran volt. Eddig nem nagyon hallottam róla, de minden kritika az egekbe magasztalta (meg aki Jonesborough-ban meghívott fellépő, az általában nem kispályás, ennyit már tudunk) Kíváncsian tekintettünk az előadás elébe.
Amikor besétáltunk a színházterembe, egy rövid, vörös hajú, elegáns fűzöld selyemruhába öltözött hölgy fogadott bennünket; kezet fogott velünk és bemutatkozott. Ő fog nekünk mesélni. Vidáman csillogó manószemei voltak, és széles mosolya. Egyenként üdvözölt mindenkit.

Miután felkonferálták, egy rövid kis játékkal nyitott; megtanított nekünk egy mondókát a mesemondásról és a történelemről, hogy kellő hangulatba hozza a közönségét. Ezzel együtt a szívünkbe is lopta magát. Energikus, csacsogó, mosolygó hölgyemény volt. Az első mesét azzal vezette fel, hogy az emberek sokszor hallanak tragédiákról, de nagyon ritkán arról, ami jól végződik. A történet maga egy valós történelmi esemény volt, nevekkel, évszámokkal, helyszínekkel. Az 1850-es években játszódott egy kétezer fős kisvárosban Északon, ami a Földalatti Vasút (a rabszolgákat Délről északra szöktető titkos hálózat) egyik végállomása volt. Itt létesült az első egyetem, ahová nők és feketék is járhattak, és a kisváros mind a kétezer lakosa határozottan kiállt a rabszolgaság intézménye ellen. A botrány akkor tört ki, amikor egy déli ültetvényes fejvadászokat küldött egy szökött fiú után, akik megtalálták őt a városban, elrabolták, és a szomszéd városba hurcolták, hogy vonattal vigyék vissza Délre. Estére hétszáz ember jött utána, megrohamozták a házat ahol fogva tartották, és kiszabadították, egyetlen lövés vagy sérülés nélkül. A kormány (polgárháború előtt járunk) ezért cserébe lecsukatott harmincat a kisváros lakói közül a szökött rabszolgának nyújtott segítség vádjával. A per hosszas huzavona után teljesen összeomlott, a rabokat szabadon engedték, a vadászt pedig kötelezték, hogy adja fel a munkáját.
A legszebb az volt az egész történetben, hogy Susan nem csak nagyon izgalmasan mesélte, hanem korabeli fotókkal és újságcikkekkel is megtámogatta a történetet. A legérdekesebb pedig az a tény, hogy erre a történetre, amit úgy ásott elő a levéltárból, a kisvárosban már senki sem emlékszik...

Ezek után egy saját maga által kreált tündérmese következett, nagyon szépen összefűzve klasszikus mesei elemekből; majd egy rövid ám megható igaz történet egy idős házaspár összetartásáról. Az utolsó mese megint történelmi volt, a 2001. szeptember 11-et követő néhány napról, ahogyan ő maga megélte őket Chicagóban, és arról, hogyan álltak sorfalat az emberek a helyi mecsetek előtt, hogy megvédjék a környékükön lakó muszlimokat a randalírozó bandáktól.
Az volt a szép Susan meséiben, hogy bár megjelentek bennük az emberiség örök problémái, és mindenféle rossz dolog, mégis mind boldogan végződött, és kellemes melegséget hagyott maga után a közönség lelkében. Én személy szerint nem bánom, ha megrázó történetek jó véget érnek. Nagy szükségünk van az ilyenekre.