A különbség négy és öt között

Pont egy év. Már amennyiben osztályokról van szó.

Az egyik osztálytársam ma azt mondta, az óvodásoknak való mese jó lesz a negyedikeseknek is. Csendben kuncogtam. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy a negyedikeseknek való mese jó-e még az ötödik osztályban. A mai és a tegnapi csapatom között például ég és föld volt a különbség.

Az ötödikesek ugyancsak huszonöten voltak; rendezetten vonultak be, letelepedtek a szőnyegre, és rám szegezték a tekintetüket. Néhányan a lányok közül azonnal eldöntötték, hogy én leszek a legjobb barátnőjük; leültek az orrom elé, bátorítóan mosolyogtak, és az osztály nevében hallgatólagosan áldásukat adták rám. Fél siker. Most már csak a hátsó sorban ücsörgő vagányokat kellet meggyőzni.
Érdekes módon az egy lépcsővel idősebb osztály valamiért sokkal fogékonyabbnak bizonyult a mesemondás ötletlére. Ugyanúgy nyitottam; felírtam a nevem, és megmutattam nekik a térképen, honnan jöttem. Kevesebb kérdés hangzott el, és több volt a megjegyzés: az egyik kislány megmutatta, hol van Franciaország, mert az anyukája onnan jött, egy másik kislány (Olive nevezetű, olyan is kinézetre, mint egy vidám barna olivabogyó) pedig pontosan meg tudta mutatni, hol van Magyarország, mert oda akar utazni egyszer. Amikor pedig megmondtam, hogy mesemondó vagyok, és most hetekig ide fogok járni, felcsillantak a szemek, és mindenki lelkesen tapsolni kezdett. Ezt nevezem fogadtatásnak!
Meglepően hamar elült a társaság, és felkészültek a mesére. Ebből kifolyólag két történtre is maradt idő; a könyvtárosnő kérésére megint Csaba királyfival nyitottam (valamiért a név általános derültséget okoz a kölykök között, de utólag többen odajöttek megkérdezni, mit jelent). Volt egy pont, amikor megjegyezték, hogy a történet ijesztő (van is benne valami, végül is a sírból visszatérő hun hordákról beszélünk...) Utána megnéztük a térképen is, hol játszódik a dolog, nagyon érdeklődők voltak.
A második történet végre olyasmi volt, ami tervbe is volt véve (néha előfordul ilyen is, most szóljatok hozzá!) - A mesék szellemei. Koreai történet; az egyik ázsiai kislány nagyon fellelkesült a hallatára, tippem, hogy valamelyik szülő koreai lehet... feszült érdeklődéssel és kritikával hallgatták a történetet, elég kötetlenre sikerült a mesélés, mert többször megálltam megvitatni velük az egyes részleteket (például, hogy a herceg tizenöt évesen házasodik, vagy hogy miért is akarnak a mesék bosszút állni).
Az időből ugyan kifutottunk, de a mesemondás magával ragadta a kölyköket (fél órás műsor, kész kínzás az ilyen, pont kezdene belelendülni az ember), és kórusban követelték, hogy meséljem el nekik a Golden Arm című sztorit. Biztosan ismeri a világon mindenki; szerintem Amerika legnépszerűbb kísértetmeséje, de otthon is rendszeresen hallani a tábortűz körül. Mivel jump tale (a végén sikítva kell a kölykök nyakába ugrani), elsőre még oké, de a fene se érti, miért akarja mindenki másodszorra (pláne sokadszorra) hallani. Amikor megkérdeztem őket, az egész osztály egy emberként mutatott rá az egyik lányra, hogy ő még nem ismeri. Meg kellett ígérnem, hogy jövő héten elmesélem. Fogalmam sincs, hogy mászok ki ebből...
A mesélés végeztével útjukra engedtem őket, de még ott maradtam a könyvtárban; kezdek rájönni, hogy tulajdonképpen a fellépés végeztével kezdődik az igazi móka. Többen odajöttek hozzám beszélgetni; az egyik lány annyira fellelkesült a nyakamban lógó kis könyvön (abszolút közönségsiker) hogy nekiállt kósza papírlapokból gyártani magának egyet. Még könyvajánlást is kaptam az aktuális kedvenc olvasmányról (A Tale Dark and Grimm). Megismerkedtem a könyvtár lakóival (a két könyvtárosnőn kívül van még egy gekkó, egy marék tücsök, két nem mérgező nyílméregbéka, néhány gőte, és egy hosszú szőrű tengeri malac). Amikor az osztály végül elvonult ebédelni, az egyik kislány futtában még megölelt.
Ezt a csapatot is szeretni fogom.