Apróságok

Úgy tűnik, haladunk lefelé a korosztályok létráján. A mai fellépésen már babakocsik és cumisüvegek is felbukkantak.

A mai mesélésre összegyűlt fél tucatnyi apróság jó esélyekkel pályázhatna a "legnyugisabb totyis közönség" címére. Nem tudom, mit adtak be nekik ebédre a mesélés előtt, de úgy viselkedtek, mint egy rakat édes pici tündér.

A helyszín: Barnes & Noble, az egyik legnagyobb könyvesbolt-hálózat az USA-ban. Belülről meglepően olyan, mint otthon a Libri vagy az Alexandra; sok emelet, rengeteg könyv, kávézó, és a gyerek-szekció hátsó sarkában egy gyönyörű pici színpad. Az egész épület Halloween-re volt berendezkedve; a mesélés előtti fél órában Joshua, Danielle meg én lelkesen szaladgáltunk a polcok között és kísértetes-töklámpásos-denevéres mesekönyveket nézegettünk.

(Danielle-t egyébként kezdem nagyon megkedvelni. Vidám, hangos, csillogó bogárszemű csaj, egyenesen Louisiana-ból, és hamar egymásra sikerült találnunk Terry Pratchett és a Big Bang Theory szellemiségében. Utána szegény Joshua hallgathatta, ahogy vinnyogva idézgetünk egymásnak a fent említett forrásokból.)

Anyukák és gyerekek gyülekeztek a színpad előtt. Közvetlenül az arcfestéstől érkeztek, úgyhogy mindenkinek pici kísértet (a sok dörzsölés után kezdett Marilyn Mansonra hajazni), pici töklámpás, pici macska vagy hasonló boszorkányos dolog volt a pofijára festve. Az egyik kisfiú (szőke, akárcsak az összes többi; nagyfőnök szerint ez a környék a szőkék birodalma) bizalmasan megosztotta velünk, hogy van egy kék kutyája, Blue nevezetű, aki nem is igazi kutya. De van. Blue kutyával együtt végül hat-tíz fő között mozgott a közönség létszáma, ami ideális a legapróbb korosztály esetében. Minél kevesebb a zsizsik, annál jobban meg vannak illetődve, és nem bontják le a színpadot.

Danielle kezdett a tegnap már remekül bevált kézmozgatós kis játékkal; utána következtem én a Nyikorgó ajtó meséjével, ami négy éve minden egyes minimanó-fellépésen megmenti az életem. A gyerekek cukik voltak és nagyon figyeltek, és csinálták velem együtt az állathangokat meg az ajtócsikorgást. Tőlem aztán Joshua vette át a szót, a szokásos óriásos Halloween-mesével. Van a színészi gyakorlatban valami, akikor ő mesél, egy gyerek se mer pisszenni se.
Utána megint Danielle következett, a tegnapi Kis gömböc-történettel (fellépés előtt megosztottam vele a mi verziónkat; ő a cseh változatot meséli, ahol a gömböc helyett egy fából faragott bábu van. A disznógyomrot egyöntetűen undorító gondolatnak találták :D), majd megint én, a Tatu éjszakája című dél-amerikai mesével, amit az egyszerűség kedvéért tatu helyett büdös borzzal mesélek. A kört Joshua zárta be, Antonio Rocha csirkés-sasos meséjével. Először próbálkozott vele, de mindannyian nagyon élveztük.

Ez így együtt volt negyvenöt perc. Szabadon engedtük a lurkókat, hadd olvasgassanak; hazafelé jövet beugrottunk a Which Witch nev szendicsezőbe ebédelni, majd Defying gravity-t hangosan zengedezve hazakocsikáztunk a campusra. Jókedvűek voltunk, hét ágra sütött a nap, és a mesélés is jól sikerült. Reméljük, a többi fellépésünk is ilyen lesz.