Jonesborough, második nap

(Egész nap jegyzetelek, nem mintha felejthetőek lennének az események, épp ellenkezőleg, az ember mindenkire egyszerre próbál emlékezni és este tíz után már nehéz értelmesen fogalmazni...)

A pénteki kóstolgató után (heheee milyen jó szót találtam az OLIO-ra, mi?!) eljött az ideje, hogy mindenki letegye a voksát a kedvencei mellett, és jó kiskutya módjára kövesse őket az egész órás fellépésekre. Az osztály csoportokra bomlott, mindenki a saját ízlése szerint. Sara és én a kedves csíkos Tent on the Hill-ben kezdtünk, Megan Hicks műsorával.
Megan Hicks új a Fesztiválon; mint utóbb kiderült, látatlanban már ismerjük egymást. Azért választottuk őt reggelire, mert a műsorfüzet európai tündérmeséket ígért. Bevallom, kicsit szkeptikus voltam a témával kapcsolatban, mert elég tág fogalom, és tegnap már volt egy kevéssé szerencsés találkánk Hamupipőkével; de a kísértetsztorikra emlékezve Megan nagyon szimpatikusnak tűnt, mint személy és mint mesemondó, szóval engedtem a cím csábításának. Nem bántam meg.
Megan, egyszerre elegáns és rettenthetetlen, három történetet mesélt egy óra alatt: a bátor Molly Whuppie és az óriás történetét; a Széttáncolt cipellőket (bizony bizony; megvolt a reggel első kislányos visongása) és végül egy sztorit amit sose hallottam még, egy halászról és az ördögről, és tette ezt olyan jól, hogy azonnal beleszerettünk a sztoriba is meg a mesemondóba is. Dögös, ez a jó szó a hölgyre. Állva tapsolt az egész közönség, mire Megan meghatottan elpityeredte magát. Szoktatni kell a fellépőket a Fesztiválhoz...
Jóllakva népmesékkel kiültünk Sarával egy füves domboldalra napozni, és mesemondói jövőnket tervezgettük. Jó látni, hogy nem csak én vagyok vállalhatatlanul lelkes az egész hétvégével kapcsolatban. Úgy tűnik, a többiek is jobbra-balra váltogatják életük hátralévő részét aszerint, hogy éppen kit hallottak mesélni. Ez a szép az egészben.
Meg az, ami közvetlenül ezután következett: Dolores Hydock, és a híres-hírhedt Eglamore és Cristobel. Már a gondolattól tócsává olvadtam a padlón, hogy megint hallhatom. Intravénásan volt szükségem egy újabb élő Dolores-előadásra. Komolyan.
Eglamore and Cristobel, mint mindig, most is tökéletes volt. Nevettünk; sírtunk; nevettünk; levegő után kaptunk. Az idő jó részében a többi ember arcát figyeltem; én már ismertem a történetet, és voltak pillanatok, amikor látni akartam az arcukat. Megérte. Ezúttal élőzene is volt, három reneszánsz zenész képében, amitől csak még jobb lett az egész. Tíz centivel a föld felett lebegve hagytam ez a sátrat egy órával később, egy jóllakott óvodás és egy frissen beszívott hippi elégedett vigyorával az arcomon. Egy reggelen belül másodszor volt vastaps; abban a pillanatban, hogy elhangzott az utolsó mondat, egy emberként szökkent talpra kétezer ember, és a visítás lebontotta a sátrat.
Nos, ezek után szükség volt egy kis pihenőre; menetrend szerint átvettem a sátrunkat az előttem lévő önkéntestől. A tanszék üzemeltet egy kicsi sátrat minden fesztiválon, ahová bejöhetnek az emberek és kérdezhetnek a programról meg a suliról meg vehetnek pólókat vagy elvihetnek egy ingyen szórólapot. Nagyon sok érdekes ember állt meg a sátornál, kérdéseket tettek fel, bemutatkoztak, jókat beszélgettem velük. Néhányan a program iránt érdeklődtek; mások már megcsinálták a diplomát és megálltak köszönni; volt, aki csak beszélgetni akart; sőt, felbukkant két magyar is, akiket ismerek a Fulbrighton keresztül. Beszélgettem a szomszéd sátorban a Mesemondó Szövetséget képviselő kedves hölgyekkel si jó sokat. Nagyon jópofa két óra volt.
Amikor megérkezett Joel, hogy felváltson, Sarával elmentünk fagyira vadászni. A sorban összeismerkedtünk egy szolgálaton kívül lévő Mikulással, és addig beszélgettünk (hosszú sor volt) míg végül megvette nekünk a fagyinkat. Ennyit Jonesborough-ról.
Az ebédszünet végeztével ismét szabad voltam, és visszamásztunk a dombtetőre. A Tent on the Hill már dugig tele volt, sőt, a sátor határain kívül is fürtökben lógtak az emberek, hogy lépni sem lehetett tőlük: Clare Murphy ír meséire várt az egész tömeg. Beleértve minket is. Addig furakodtunk, míg sikerült két remek ülőhelyet találnunk magunknak.
Clare hófehér ruhában lépett színpadra, hófehér kendővel a vállán, lazán feltűzött hajjal, arany színű pántokkal a két karján, csodás mesemondó ötvözetként egy görög istennő és egy kelta tündér között. Sutba dobta az afrikai népmeséket és az ír történeteket; ideje volt előrukkolni a kelta mitológiával. Elsőként Balor és Lugh legendáját mondta el, annak minden gusztustalan részletével én fenséges csatajelenetével együtt. Másodjára jött Cú Chulainn gyermekkora, és itt már tudtam, hogy mi lesz a harmadik; mégis sikerült felvinnyognom amikor bejelentette. Azt mondta, az írek szerint, ha Finn Mac Cool nevét nem emlegetik fel legalább egyszer egy nap, vége lesz a világnak. Hát, tettünk róla, hogy ne legyen. A történet: Oisín születése. A többit már tudjátok. Sara kiskanállal vakart össze a padlóról. Fiúk, ezt nem tudjátok überelni. They don't make men like that anymore.
Clare nagyon jó mesemondó; nem csak a történeteihez ért nagyon, hanem remek színész, millióféle hangja van, és nagyon kifejező gesztusai. Napokig tudnám nézni a színpadon. Ez, meg az, hogy a környéken gyakorlatilag mindenki az írektől származtatja magát, együtt tett róla, hogy szétvesse a sátrat a lelkesedés. A harmadik álló vastaps egy napon belül.
A mese végeztével leszaladtam a domboldalon a Központba; speckó hiper szuper különleges V.I.P meghívóm volt a zárt körű partira (annyira, hogy biztonsági őrök álltak az ajtóban, nem viccelek). Minden Fesztiválon rendeznek egy ilyet fellépők és támogatók részére, de mivel mostanra Jimmy Neil gyakorlatilag a saját bevallása szerint adoptált engem, a mesék és a sátorműszak közötti fél órában beengedtek engem is. A Központ rendezvénytermében és a kapcsolódó teraszon asztalok álltak roskadásig zártkörűparti-kajával (eper, süti, sajt, ilyenek), és velem egy időben kezdtek szállingózni a mesemondók is. Jimmy Neil bemutatott mindenkinek, akit eddig még nem ismertem; fel-alá cirkáltam, mindenkivel beszélgettem egy keveset, névjegykártyákat cserélgettem emberekkel, lelkesedtem a kedvenc fellépőimnek, megismerkedtem a Connecticut fesztivál szervezőivel, akik meghívtak fellépni, és beszélgettem egy fickóval a NASA-tól aki iskolai mesemondásokat szervez. Nagyon termékeny fél óra volt, mielőtt Hamupipőke módjára le kellett lépnem, átmászva a terasz szalmabálákból épített korlátján. Kezdődött az esti műszak.
A beosztásunk a Library Tent-hez szólt. A legendás, utánozhatatlan és nemrég elhunyt Ray Hicks fia, Ted Hicks mesélt valódi helyi Appalache-i Jack meséket. Legendás és utánozhatatlan apjához hasonlóan egy mukkot se értettem a beszédéből, akárhogy próbálkoztam. Kicsit szomorú volt az egész, a sátornak a fele se telt meg, és láthatóan a közönségnek is baja volt a szövegértéssel, bár volt egy kb. száz fős kemény mag, akik nagyon lelkesek voltak. Ted Hicks nagyon beteg, tolószékben van és nagyon gyenge is, de ő az utolsó a családban, aki őrzi még a mesemondó hagyományt. Jó volt hallani.
Az elkövetkező másfél órában nem volt mesélés a sátorban, így aztán el lettünk engedve vacsorázni. Nagyfőnök éppen partit tartott a házában a dombtetőn az összes jelenlegi és valaha volt tanítvány számára; tele volt emberekkel a ház. Sarával berohantuk egy mennyei szendvicsre és egy röpke csevejre; melegedtünk egy kicsit a nappaliban, majd visszakocogtunk a domb aljába a sátorhoz. Még hátra volt az esti előadás.
A zenés műsort fogtuk ki estére. Ed Stivender egy Jack mesét mesélt (a kedvencemet a repülő hajóval) sok humorral és némi zenével; még mindig nagyon cuki, előadás után oda is mentem hozzá beszélgetni egy kicsit. Angela Llyod is valami zenés dolgot csinált, de nem láttam, mert elmentem a főhadiszállásra forró csokiért, és nem siettem vissza. Újabb elméletem van a hölgyről: kicsi gyerekekre szakosodott. Hmm.
A trió harmadik tagja David Holt volt, blues és country zenész, aki vegyesen mesélt és énekelt. Utóbbi mindenkit levett a lábáról, beleértve engem is. Este tízkor jó dolog a meséléshez a blues.
Ennyi fért bele a mai napba. Iskolabuszra szálltunk, hazajöttünk. Holnap még rengeteg mese vár ránk...