Az évad első hivatalos közös Tale Tellers fellépése. Ragyogó őszi napsütésben kocsikáztunk el az állam felső csücskébe, és amikor már azt hittük, eltévedtünk, és nincs más előttünk, mint az őszi erdőbe vesző autóút, végül mégiscsak megtaláltuk az iskolát.
A megérkezésünk pillanatától nyilvánvaló volt, hogy a tanári kar, bár nagyon kedvesek és előzékenyek voltak, szervezésileg nem áll a helyzet magaslatán. Az első kör még istenes volt - nagyjából harminc darab óvodás - de már jó előre kiszúrtuk, hogy ők úgy gondolták, hogy amíg mi mesélünk, addig a többi osztály ugyanabban a tornateremben majd sütőtököt farag, bábozik, meg egyéb zajos dolgokat csinál. Szerencsére velünk volt nagyfőnök, aki kézbe vette az irányítást, és a sarkára állt az üggyel kapcsolatban. De ez csak a problémák kezdete volt.(És mi még azt hittük, hogy a gyerekekkel lesz nehéz dolgunk...)
Az első mesélés 45 perces volt, óvodásoknak. Nagyfőnök elővette a megjegyezhetetlen nevű pengetős hangszerét, és megkísérelt megtanítani nekik egy helyes kis dalt (Froggy went a-courting), aminek nagyjából olyan refrénje volt, mintha én akartam volna nekik beadni az ingyombingyomot. Nagyra nyílt, kissé rémült szemek meredtek vissza rá. A dolgot az mentette meg, hogy a csoport szélén ülve tapsolni kezdtem; az tetszett, az ment nekik, úgyhogy nagyfőnök zenélt és énekelt, és mindenki lelkesen tapsolt, a végére egészen koncerthangulata lett a dolognak.
Utána Danielle következett, aki viszont azonnal tudta, hogy kell megfogni a kölyköket; egy kis játékot tanított nekik, ahol a kezükkel kellett kalimpálniuk meg mozgatni az ujjaikat, nagyon élvezték. Utána elmondott egy rövid cseh mesét, ami gyakorlatilag a Kis gömböc volt, mínusz gömböc, és utólag megegyeztünk abban, hogy bár az ilyen mesék három perc alatt a felnőttek agyára mennek, a gyerekek osztatlanul imádják őket. Végezetül jöttem én és Zöld Péter, annyi mocorgással amennyit csak bele tudtam szorítani a mesébe. Megkérdeztem a gyerekeket, kinek mi a kedvenc színe (pontosabban, a káosz elkerülése végett, színeket soroltam ők meg feltehették a kezüket). Amikor a zöldre került a sor, egy szőke kisfiú felállt és odajött hozzám; nagyon-nagyon komoly arccal intett, hogy hajoljak közelebb, aztán azt suttogta, hogy "az anyukám kedvenc színe a zöld..." Egyem a husiját.
Mindent látó királylány jól működött; a zavaró tényezőért nem a gyerekek voltak felelősek. Ők abszolút figyelemmel csüngtek a szavaimon, és el is hasaltak, úgy hallgatták a történetet; mire a tanítók elkezdtek a sorok között mászkálni és egyenként felültetni őket. Tanulság: előre szólni a tanerőnek, hogy hagyja a kölyköket békében fetrengeni, ha nekik úgy kényelmes.
Utólag nagyfőnök azt is elmondta, hogy a tanár odajött hozzá a mesém közben, és megkérdezte, itt most abba lehetne-e hagyni, mert még más dolga is van a gyerekeknek. Nagyfőnök hála az égnek remekül (és vérfürdő nélkül) kezelte a helyzetet, úgy, hogy észre se vettem, de utólag persze mindenkiben felment a vezérhangya. Most komolyan, hallottatok már ilyet? "Köszönjük, letelt a huszonkilenc és fél perc, előadás vége, snitt."
Nos, ennek örömére az első kör után a szervezők változásokat eszközöltek: összevontak két évfolyamot, így hirtelen harminc helyett száz gyerekkel lett dolgunk, és közölték, nem kell 45 perc, elég lesz a 30 is. Hangosítás nuku, és egy visszhangos tornacsarnokban voltunk.
Ennek ellenére a kölykök most is, mint mindig, zseniálisak voltak; nagyfőnök zenélt és énekelt, Joshua előadta az óriásos sztoriját (a gyerekek nagyon vevők voltak a gusztustalan részletekre), Danielle pedig a Lila gorilla című remek kis történetet, ami személyes sztorikén indul, kísértetsztoriként folytatódik, és a végén vicc lesz belőle. A műsor zenével zárult, és mindenki mehetett sütőtököt faragni.A harmadik körben (amit a programmal ellentétben előbb kellett kezdenünk, és már meg sem lepődtünk rajta) negyedik osztályosokat kaptunk; mesélésre tökéletes korosztály. Megint csak énekkel indultunk; az ovisokkal ellentétben ők nagyon vették a lapot.
Azonnal kiszúrtam az osztály tricksterét (tíz éves, rozsdavörös haj, nagy barna szemek, mindkét fülében piercing...) aki az első akkordnál hangosan bemondta, hogy mi lesz a dal. Némi küszködéssel a refrént is sikerült megtanulniuk (ügyesek voltak nagyon, nekem még mindig nem megy), és lelkesen tapsoltak is, többé-kevésbé ritmusra. A zene után megint Joshua következett, aki a hétvégén tanult Vasilissa mesét gyakorolta rajtuk (valamiért az amcsik osztatlan lelkesedéssel viseltetnek Baba Yaga iránt). Mivel rendezetten és feszült érdeklődéssel hallgatták, jutott idő az én mesémre is. Részemről garabonciásokat meséltem; volt nálam csinos kis varázskönyv is, és amikor odáig jutottam, hogy a garabonciás képébe vágják az ajtót, kicsi trickster bekiabált, hogy "Hát ez nem volt szép!". Ez az utolsó csoport végül nagyon jó hallgatósággá nőtte ki magát; pont annyi véleményt nyilvánítottak, amitől jobb lett a mese, és eddigre a szülők és a tanárok is abbahagyták a háttérben a beszélgetést. Mindent egybevetve, a gyerekekre egyáltalán nem lehetett panasz. A szervezők jóindulatúak voltak, csak hát fogalmuk sem volt róla, mi az a mesemondás. De most már tudják, és tetszett nekik, és legközelebb ennyivel is könnyebb dolgunk lesz. Ez így működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése