A gyerekeim

Mert most már nekem is vannak. Tízen. És mind tinédzserek.

Ezen a héten háromszor is megfordultam a gimiben; a színészcsoporttal volt szerencsém dolgozni. Mert ilyen is van ám. Minden nap az első óra, nyolctól kilencig, választható művészeti foglalkozás, és úgy tűnik, sok gyerek a színházat választja. Nem véletlenül.
Az alagsori osztályterem tágas és zsúfolt. Az egyik fal mellett kottatartók és hangszerek sorakoznak, tubától hegedűig, irdatlan mennyiségben; a másik fal mentén jelmezek és kellékek végeláthatatlan tömege egymás hegyén-hátán. Úgy tűnik, a tanár (aki eredetileg orvos, mellesleg) el van látva az égvilágon mindennel. Beleértve az interaktív táblát is, amire nem számítottam, és a zavarom nem kis derültséget okozott.
Reggel nyolckor az ember még félig alszik. Hétkor, amikor felkeltem, még sötét és köd volt odakinn; mire kikászálódtam a lakásból, már felkelt a nap. Hogy mi történt a kettő között, azt ne kérdezzétek. A gyerekeken is látszott, hogy álmosak, meg engem sem tudtak nagyon hová tenni.
A keddi óra tehát azzal telt, hogy a mesemondásról beszélgettünk. Meséltem nekik egy-két rövid történetet, bemelegítésképp; megbeszéltük, milyen típusú történeteket ismernek, és egyáltalán, mit tudnak a mesemondásról. Az elején nagy volt a csend (tinédzserekről van szó), a végére viszont egészen belejöttek. Amikor a városi legendákhoz értünk, már jöttek a saját sztorijaikkal. Állítólag, ha egy bizonyos helyen kanyarodsz le az autópályáról, és a lejtőn lefelé menet üresbe teszed a kocsit, felfelé fog gurulni. Néhány azt állították, hogy egy gyerek kísértete tolja vissza a kocsit a lejtőn, mások meg azt, hogy a fizika törvényei. Kinek mi.
Az óra végén maradt még néhány perc; kísértet-történetet követeltek. Elmondtam nekik Hoichi a Fületlen történetét, hadd okuljanak. Még a villanyt is lekapcsolták.
Szerda reggel aztán aktívabbra vettük a formát. Az elején elmondtam nekik egy ír történetet egy fickóról, aki nem tudott mesélni (az írek tele vannak ilyen sztorikkal), amin jót kacarásztak. Utána megbeszéltük Patricia hasonlatát arról, hogy mesét választani olyan, mint cipőt venni, és mindenki kirakta a lábát a kör közepére és elmondta, hogyan szerezte a cipőjét, és miért pont ezt vette fel. Ezek után beszélgettünk egy kicsit a meseválasztásról, majd párokra osztottam őket, és eljátszottuk a klasszikus öt érzékszerv játékot, ahol le kell írni egy mesebeli helyet mind az öt érzékszerveddel. Ezzel el is voltunk egy jó darabig; mire újra összeültünk, már csak néhány perc volt vissza az órából, úgyhogy kértek még egy kísértetmesét, és mire észbe kaptam, már le is oltották a villanyt. Hirtelenjében a Halott Menyasszonnyal rukkoltam elő, sikere volt.
Ma reggel volt a harmadik kör: kaptak egy napot, hogy összekaparjanak egy három perces személyes sztorit a saját életükből. Először párokra osztottam őket, és egymásnak meséltek, hogy magabiztosabbak legyenek, és érezzék, mennyi is a három perc. Utána összeültünk körbe, és mindenki elmondta a saját történetét. Nem állítottam őket színpadra, mert minek; a mesemondás nem erről szól.
Volt néhány megdöbbentő sztori a szórásban. Az egyik lány arról beszélt, hogy rúgatta ki az exe a munkahelyéről a múlt héten (egy szupermarketben dolgozott minden nap négytől tízig), és hogy hogyan kell új munkát keresnie, mert egyedül él. Az egyik srác elmesélte a nemrég megesett motorbalesetét. Egy másik srác (vörös és manóarcú, természetesen ír) egy gyanúsan költött sztorit adott elő a nagybátyjáról, aki pap,de elnéztük neki, mert klassz volt. Egy csaj elmesélte, hogyan látott kísértetet egy barátnője házában. Egy másik lány arról mesélt, hogyan veszett el Disneylandben és kereste a családját egész nap. Mindenkinek volt egy kis története, és mindenki remekül mesélt, és mindenki betartotta a három perces időkeretet. Megdicsértem őket.

A következő lépés az, hogy mesét keresnek maguknak, és elkezdik gyakorolni. Pár hét múlva majd visszamegyek, és megnézem, hogy állnak. Már alig várom!