Jonesborough, harmadik fogás

Eljött a fesztivál utolsó napja, és álltunk, mint varangy a kereszteződésben, hogy most akkor szakadjunk ketté?... Már csak három helyszín üzemelt, de még mindig lehetetlen volt úgy választani, hogy ne sírjon az egyik szemünk, míg a másik nevet.

A vasárnap reggel mindhárom sátorban Szent Meséléssel kezdődött, hogy összekössük a kellemest a hasznossal, és ne bitoroljuk a lelkesen templomba járó emberek drága idejét. Sara és én (egy vödör kávéval felszerelve) a College Street Tent felé vettük az irányt, ott még úgy se jártunk a héten.
A Szent Mesélést Ed Stivender kezdte, minél többet látok belőle, annál cukibb. Szájharmonikával összekötött táncolós-éneklős előadást kreált Dávid és Góliát történetéből, majd megtanított nekünk egy shaker táncot (ez egy olyan vallási ágazat ahol tánccal imádkoznak, Isten áldja az amerikai vallási palettát).
A második fellépő a mindig tündöklő Dolores volt, aki vegytiszta Fesztivál energián fut, és ezúttal egy személyes sztorit adott elő arról, hogy ha jól körülnézünk a saját házunk táján, rájövünk, hogy nem kell a boldogságért messzire utazni. Na, pont nekem mondod, vigyorogtam magamban, de azért nagyon igaza volt.
Harmadszorra Angela Lloyd volt soron, akit még mindig nem tudok hová tenni, viszont volt egy csodálatosan állati király hangszere, amire egyszerre hördültünk fel, hogy kell egy ilyen nekem is. Erről van szó.
A sort Willy Claflin zárta, akit most láttam először élőben, ezúttal jávortalanul, de hallani sokat hallottam már a hangját. Ő a fickó a Maynard Moose nevű jávorszarvassal akiről rajongani szoktam. Ezúttal egy japán mesét mesélt, és furcsán csupasznak tűnt a szarvas nélkül; a mese után felmászott a színpadra a fia is, és együtt egy olyan szívszorítóan gyönyörű, zengő, kétszólamú dalt énekeltek, hogy mindenkinek azonnal vallási élménye lett.
A Szent Mesélés sátorgazdája nem más volt, mint Barbara McBride-Smith, a texasi hölgy, aki cowboy stílusban ad elő görög mítoszokat, többek között. A fellépés után, míg Sara a mágikus hangszert nyomozta, odafurakodtam hozzá, mert még nem találkoztunk személyesen, és elmondtam neki, hogy anya tanítványai meséltek a CD-jéről. Teljesen meghatódott és nagyon boldog volt. Jól kezdődött a nap.
Az első kör végeztével kóvályogtunk egy kicsit, majd úgy döntöttünk, maradunk a sátorban. A következő órán két mesemondó osztozott minden helyszínen; vasárnapra az emberek már túl fáradtak a hosszú műsorokhoz.
Az óra első felét Antonio Sacre birtokolta. Amikor négy éve itt jártam, nem volt a kedvencem, mert nem szoktam még a személyes sztorikat; de ezen a hétvégén minél többet láttam belőle, annál jobban megszerettem. Ma reggel pedig határozottam hasított. Először előadott egy sztorit arról, hogyan tanította meg úszni az anyukája, majd hogyan tántorította el egyszer s mindenkorra a mély víztől azzal, hogy elvitte Cápát nézni. Ami viszont igazán letarolt, az a második sztori volt: arról mesélt, hogyan dolgozott mesemondóként gimisekkel, és hogyan segített nekik verseket írni és versenyekre (poetry slam) járni velük. Nagyon rossz környékről származó, kallódó kamaszok voltak. Antonio rövid felvezetés után elszavalta egy saját versét, ami ezt az élményt írta le. Sírtunk, nevettünk. Zseniális volt és tökéletes. Székre állva tapsolt a közönség. Kész, ennyi. Antonio is megnyerte a szívemet. Tinédzsereknek mesélni a legkirályabb dolog a világon.
Az óra második felében Gene Tagaban birtokolta a színpadot. Gene Tlingit mesemondó az ország szaknyugati szegletéből; mondjuk úgy, hogy nem rossz ránézni. Gyönyörű mély hangja van, és személyes sztorikat vegyít hagyományos indián történetekkel. És beteg fekete humorral. Az előadás felénél beöltözött öreg néninek, és a mesélést úgy fejezte be. Sírtunk. A röhögéstől.
Az előadás végeztével ideje volt nekünk is meghódítani egy színpadot. Rövid kitérő után (melynek során egy Maynard Moose dupla CD-vel és egy a Fesztivál történetét ecsetelő DVD-vel lettem gazdagabb) ebédet zsákmányoltunk, és áttettük székhelyünket a Swappin' Ground-ra. Aki még nem tudná a Holnemvoltról, annak elárulom, hogy ez az a sátor, ahol az egész Fesztivál alatt bárki mesélhet. Legnagyobb derültségünkre kiderült, hogy mindhárman ugyanarra az órára iratkoztunk fel, és ráadásul Delanna volt a sátorgazda. Kitört a spontán ETSU mesedélután.
Először persze közönségként funkcionáltunk; korán érkeztünk, és még spontán mesemondók hosszú sora kígyózott előttünk. Megérte leülni a csinosan elrendezett szalmabálákra. A felhozatal vegyes volt és színes, de számomra tökéletesen megdöbbentő módon egyszerűen nem hallottunk rossz történetet. Hatból nulla! 17 éves lánytól, aki arról mesélt, hogy a tanár hogyan keresett rejtett erőszakra utaló nyomokat a nyelvtani példamondataiban, fiatal fickón keresztül, aki tollas malacokról mesélt, nagypapáig, aki évtizedek óta él az indiánok között... minden sztori remek és élvezetes volt, és nem győztünk ujjongani. Szükség is volt rá, mert a Swappin' Ground közönsége nagyjából a fellépőkből plusz egy tucat főből állt.
Hármunk közül Sara került először sorra, akinek van ugyan fellépői gyakorlata, de mesemondóként ez volt az első "hivatalos" fellépése. A "Mint a sót" című klasszikus mesét adta elő annyi humorral és lendülettel, hogy hangosan kacagtunk rajta. Sarából egyszer még nagy modern feminista humorista zenész mesemondó lesz. Jó úton halad.
Sara és egy színes ruhás fekete csaj után (utóbbi gyakorlatilag osztálytársunk, csak ebben a félévben nem jár órára) következtem én. Mint a mellékelt ábrán is jól megfigyelhető, nyugisabb, egzotikusabb magyar mesével készültem a sok fetrengés után. Csütörtökön elő kell adni órán az általunk választott hagyományos történetet, úgyhogy kaptam az alkalmon, hogy gyakoroljam egy kicsit: a Hadak Útja mondáját adtam elő, és az Éjjel a Tiszán dallal nyitottam. Működött.
Joshua hozzám hasonlóan a csütörtöki történetét próbálta el; ez az ő esetében a Kiűzetés a Paradicsomból, rengeteg színpadi mozgással és gyönyörű hangtechnikával. A közönséget teljesen lenyűgözte, és szerintem magát a kiűzetést a domb túloldalán is tisztán lehetett hallani...
Jócskán belefutottunk a délutáni programba. A többiek úgy döntöttek, ideje arccal zuhanni az ágyba; a nap hátralévő részére magamra maradtam. Kávétól fűtött töretlen lelkesedéssel trappoltam át a domb túloldalára, hogy még magamba szívjam a Fesztivál utolsó cseppjeit.
Épp időben érkeztem, hogy halljam Donald Davis zseniális személyes sztorijának utolsó tíz mondatát; a lényeg lejött. Ha úgy érzed, bajban vagy - bármi történjék is, csak beszélj tovább. Mesemondóknak való tanulság...
Lyn Ford affrilachia-i (afrikai-appalache-i) mesemondó egy klasszikus népmesét adott elő a maga kevert kultúrájú és transzba ejtő módján (a szegény ember és a kígyó történetét). Örültem, hogy ha csak tíz percre is, de hallottam őt is; utoljára négy éve volt hozzá szerencsém, a kísértetmesék között.
Jim May-t már ismertük, mint a rossz pénzt; ezúttal egy nagyon menő ausztrál balladát adott elő.
Elizabeth Ellis szintén kimaradt az idei programomból, de három éve részt vettem workshopján, és jó volt újra hallani. Arról mesélt, hogy kisbaba korában meghalt az apja (a normandiai partraszállásnál), és hogy hogyan ismerte meg őt családi történeteken, meséken keresztül. Mindenkit arra buzdított, hogy írjon sok levelet, mert az emaileket nem lehet előtúrni a fiókból...
A sort (és a Fesztivált) Ed Stivender zárta egy dallal, amit már négy éve is hallottam tőle, és tökéletes volt a hétvége lezárására. Ő maga költötte, Jonesborough-ról és a Fesztiválról szól, és az egész tömeg vele énekelt.
A dal végeztével Jimmy Neil Smith is felszökkent a színpadra egy röpke búcsú erejéig. Közben én körbefutottam a sátrat, hogy lopjak egy kis időt a mesélőktől. Pont amikor a színpad oldalára értem, füttyszó hasított a levegőbe: megérkezett a legendás Jonesborough-i vonat (a Courthouse Tent pont a sínek mellett van). A mesemondók kitódultak a sátor hátsó bejáratán, megálltak a sínek mellett, és sálakkal, kezekkel és hangszerekkel integettek a tehervonatnak, ami az elmúlt negyven évben a Fesztivál jelképévé vált (ha valami folyamatosan megszakítja a fellépésed, vagy agyvérzést kapsz, vagy jelképet csinálsz belőle... nos, a mesemondók kiegyensúlyozott emberek), és ezen a délutánon magával vitte a harminckilencedik Mesemondó Fesztivált, ahogy elrobogott a hegyek közé.
A befejezés nem is lehetett volna tökéletesebb. Ahogy visszasétált a főhadiszállásra, láttam, hogy a másik két sátorban még folyik a mesélés, de már nem volt szívem megállni; számomra a Fesztivál a dallal és a vonattal véget ért. Leadtam a jelvényemet; kószáltam egyet a városban, megálltam Jimmy Neil-lel egy jó fél órát beszélgetni. Másfél óra leforgása alatt kiürült a város, és félig már lebomlottak a sátrak is; mindenki varázslatból ébredezve, álmosan pislogott egymásra, és mosolyogva mondtunk búcsút vadidegeneknek. Viszlát jövőre. Jó utat.