Iskolabusszal mentünk kis Jonesborough-ba. Életemben először ültem iskolabuszon. Erre azért volt szükség, mert az egész városban esélytelen parkolni, így aztán egy kellemesen messze eső óriási placctól rendszeres buszok járnak a főutcáig. Sara, Joel és én vidáman és kalandra éhesen vágtunk neki a ragyogó őszi napsütésnek, piros-aranyba csavarodó lombkoronák és Halloweenra dekorált házikók között.
Végre visszatértem abba a Jonesborough-ba, ahol az egész elkezdődött, pontosan négy évvel ezelőtt. Sütőtökök, szalmabálák, őszi zászlók és virágok, kószáló mesemondók, és milliónyi ember a nagy, fehér sátrak között. Az én Jonesborough-m. A Fesztivál Jonesborough-ja. A pezsgő, élő, varázslattal és mesékkel teli, időn kívül és felül álló, barátságos, örök Jonesborough.
Rövid eligazítás után, ami hosszabbra nyúlt, mint terveztük, ellenben egy gyönyörű ódon kúriában tartottuk a többi önkéntes társaságában (első és legfontosabb: van saját vécénk, erre a kísértettörténeteknél még visszatérek) egy lendületből felrohantam ahhoz a sátorhoz, amit nem véletlenül hívnak Tent on the Hill-nek. Kedves, piros-fehér csíkos, a legkisebb az öt helyszín közül, fűvel és avarral a székek alatt, és rengeteg szöcskével tele. A reggeli menü csupa ínyencség: Dovie mint házigazda ("A telefon gonosz dolog! Mondjátok utánam! A telefon gonosz dolog!"), Clare Murphy és Bill Harley mint mesemondók.Clare Murphy ír mesemondó az idei fesztivál "nemzetközi hangja" és a FEST jóvoltából barátosném és példaképem egyben. Amikor felsétált a színpadra, már dörgött is a taps; úgy nézett fel, mint nyúl a fényszórókra, azt hiszem, erre az élményre egy mesemondó sem tud rendesen felkészülni. Jonesborough közönsége hosszú évek alatt lett beidomítva; ha levegőt veszel, tapsolnak, ha poén hangzik el, nevetnek, ha azt mondod, ugráljanak, ugrálnak. Kétezren egyszerre.
Clare természetesen ír mesékkel kezdett. Először elmondta a két púpos és a tündérek történetét (sok helyen Lusmore cím alatt szerepel), és tette ezt olyan tökéletesen, olyan viccesen és olyan érzékletesen, hogy a közönség azonnal a szívébe zárta (a tündérei pedig szokás szerint hátborzongatóan ijesztőek voltak,ami el is várható tündérektől, akik a sztori végére megátkoznak és megölnek egy embert). Mivel maradt még egy kis ideje, elbökte a félbevágott takaró című népszerű mese ír verzióját is, hasonlóan nagy sikerrel.
Az a jó abban, hogy néha hagyományos mesemondó is betéved a Fesztiválra, hogy mindenki másból is előhúzza a rejtett hagyományos mesemondót. Bill Harley, akit ugyan hallottam már, de sose volt a kedvencem, mert nagyrészt személyes sztorikat mesél, például arra ösztökélte, hogy sutba vágja a tervezett programot, és előrukkoljon inkább egy Jack mesével, amit a nagy skót öregtől, Duncan Williamsontól tanult. Természetesen jó humorista módjára lemészárolta a mesét, és jól is állt neki (a sztori maradt, csak meg lett tűzdelve poénokkal, amik után mindig hűségesen bejelentette, hogy "Duncan persze ezt nem mondta bele"). Ejtett egy komoly hibát is közben, amiből aztán egy egész sorozat új poént kreált ahelyett, hogy kétségbe esett volna. Meglepődtem, mert Bill az én listámon már le volt írva, mint "nem a kedvencem"; de ezzel az egy előadással képes volt megszerettetni magát velem.
Az előadás végeztével lecsaptam Clare-re, aki még szoktatta magát a hangulathoz; engem használt élő pajzsként, hogy visszajusson a fellépők szállásra mielőtt a tömeg szétszedi. Közben beszélgettünk és híreket cseréltünk, és általánosságban örültünk a viszontlátásnak; és kettőt sem gondoltunk a dologgal, már be is sétáltunk a szentek szentjébe, a meghívott mesemondók főhadiszállására. Élő legendák sorjáztak az ajtón ki és be; köszöntek, mosolyogtak, bemutatkoztak, mindenkivel váltottam néhány szót, és próbáltam nem úgy viselkedni mint taknyos kislány a kulisszák mögött. Ott volt például Regi a tegnapi koncertről; nagyon örült, amikor gratuláltam neki a meséhez az egész osztály nevében (őt szavaztuk meg kedvencnek). Clare szerzett egy teát és leültünk egy pár kényelmes fotelbe beszélgetni. Közben csatlakozott Lyn Ford, egy másik nagy klasszikus név a Fesztiválról, és további félistenek mászkáltak ki és be az ajtón.
Amikor ideje volt elkocogni a következő előadásra, búcsút vettem Clare-től, és belőttem a legközelebb eső sátrat - a Creekside Tent volt az a patakparton, majdnem tele, már csak a szélén maradt nekem hely. Az első előadó újonc volt, Jim Stowell, eredetileg színész, ami látszott is rajta, mert jó texasi módjára úgy galoppozott végig a személyes történeten, hogy levegőt venni se maradt időnk, nemhogy véleményt nyilvánítani. A sztori egyébként jó volt, arról szólt, hogyan sikerült gyerekkorában egy ládányi tűzijátékot véletlenül felrobbantania. De inkább színészi előadás volt, mint mesélés.
A páros másik felét David Holt alkotta, még egy nagy, klasszikus név, de ő meg inkább zenész, mint mesemondó - az előadás nagy része zenével és dalokkal ment el, ami jó volt, mert volt időnk kifújni magunkat, de történet kevés szorult bele. Főleg a nemrég elhunyt Kathryn Windham-re emlékezett, és az ő kedvenc mondásait és történeteit emlegette fel; mindannyian nosztalgikus hangulatba kerültünk. Hiányzik a kísértetmesék anyakirálynője. Csak idő kérdése, hol bukkan majd fel először...
A második kört követő rövid ebédszünetben sikerült emlékeztetnem magam hogy muszáj enni is valamit; a szendvics végeztével pedig meglátogattam a Piacot, ahogy azt a gigantikus sátrat nevezik, ahol könyveket és CD-ket árulnak. Természetesen Bill Gates éves keresetét el tudnám tapsolni benn tizenöt perc alatt, de ezúttal csak egy dologra csaptam le - Dolores végre kiadott egy CD-t a másik középkori történettel, amire három éve várok! Nem lehetett otthagyni.
Elérkezett az ideje, hogy szolgálatra jelentkezzek a Library Tent-nél, ami a Fesztivál legnagyobb sátra; egy műszak öt óráig tart, és semmi más dolgunk nincs, mint ellenőrizni a jegyeket a bejáratnál. Néha kicsit trükkös a dolog, tekintve, hogy egy sátorról van szó, aminek nincs oldala, szóval gyakorlatilag az egész egyetlen bejárat; de szerencsére ez nem az a rendezvény, ahová részeg suhancok próbálnának csoportosan belógni. Ezen felül nem volt más dolgunk, mint láthatónak lenni (ha valakinek netán kérdése lenne) és hallgatni a meséket.Az első órán Antonia Sacre és Bill Harley osztoztak. Antonio kubai-amerikai, és személyes sztorikat mesél, és jól is csinálja. Viszonylag fiatal mesemondó körökben (harmincöt éves, fiatal apuka), és energikus, és sose számoltam a kedvenceim közé, de mint mindenki mást is a fesztiválon, jó hallgatni. Egy bizonyos szint felett, akármi legyen is a stílus vagy a téma, minden előadás élvezetes és izgalmas. Eddigre Bill is megtalálta a személyes sztorijait, amik ezúttal főleg menzai kajáról szóltak, és jó nagyokat nevettünk.
A második óra Angela Lloyd és Bill Lepp között oszlott meg. Az előbbi erős meglepetést okozott, és nem a kellemes fajtából; szépen mesélt, de a Hamupipőkét, az ég szerelmére, egy negyvenéves mesemondó fesztiválon az ember vagy mészárolja le Hamupipőkét, vagy ne mesélje sehogy. A közönségen is látszott a csendes döbbenet.
A stafétát Bill Lepp vette át, hivatásos hazug, ahogy magát jellemezte, aki tizenöt percet tölt azzal, hogy felvezesse a sztorit mint igaz történetet, majd a második tizenöt perben röhög rajtunk, ahogy szép lassan mindenkinek leesik a tantusz. A házigazda a sátorban (továbbiakban sátorgazda) nem más volt, mint Motoko, akivel három éve egy kellemes hétvégi workshopot töltöttünke együtt, és nagyon örült, hogy újra látott. A párja szintén mesemondó, egy magas, befont szakállú fekete fickó, akit Eshu-nak hívnak. Természetesen.
A harmadik közben ismét volt szerencsém meghallgatni Clare-t, aki ezúttal afrikai meséket mesélt, gyönyörűen és lelkesen. Ezzel persze behúzta a hagyományos mesék világába az utána következő Ed Stivendert (aki, amikor legutóbb láttam négy évvel ezelőtt, épp a Bibliából űzött humort, lévén ritka és veszélyeztetett fajta, jó humorral rendelkező katolikus mesemondó). Ő aztán egy egész sor mesét hozott elő - afrikai-amerikait, vietnamit, írt, még irodalmit is. Ed kedves, szeretni való, cukimuki fickó remek humorral, nem lehet nem szeretni. Szerettük.
Ezzel aztán nagyjából véget is ért a délutáni műszak, és a mesemondás; ideje volt vacsiszünetet tartani, mielőtt elkezdődtek az esti mesék. összeverődtünk a többiekkel, szereztünk kaját, beszélgettünk; összehasonlítottuk a tapasztalatainkat. Sara és Joshua meg voltak vadulva Dolores Silance-előadásáért, természetesen. Én sajna nem tudtam menni a munka miatt, de tudtam, hogy nekik tetszeni fog. Bóklásztunk egy kicsit a városban, ettünk egy fagyit, nézegettük a könyveket a Piacon. Azután mindenki ment a maga útjára, különböző sátrakba, különböző mesélőket hallani. Ami engem illet: befizettem a Kísértet-koncertre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése