2010. november 28., vasárnap

Pályuk Anna Bécsben

Meghívtak fellépni a Brunnenpassage színpadára!

Nagyon nagy megtiszteltetésként vettem a dolgot; mégicsak egy bécsi mesemondó színpadról van szó, ahol sok ország legjobb mesélői lépnek fel minden hónapban. Én voltam az egyik első, aki nem német nyelvű előadással készült; mivel a németem még eléggé döcög, angolul voltam kénytelen mesélni.
Egyszer már jártam ezen a helyszínen (olvassatok vissza), de még mindig lenyűgöz. Kicsi, ám annál tisztább és otthonosabb; maximum kétszáz ember fér be, de mindenfelé nyitott, és közvetlenül a török bazárra nyílik. A színpad is kicsike, de nem is kell nagyobb; török szőnyegek borítják a deszkákat, és fehér függönyök meg néhány fikusz teremtenek otthonos hangulatot. Tilman, a főszervező, teát főz a vendégeknek, és hagyományos török csészébe tölti őket, majd láncokról lógó tálcán hozza ki; egyáltalán nincs fellépés-hangulata az eseménynek. Pedig ezúttal tényleg az volt: én, a vendég, és ők, a vendéglátóim.
És mivel szerettem volna ezt a meleg fogadtatást és a megtiszteltetést megosztani valakivel, magammal vittem Pályuk Annát.
Anica jó egy évszázaddal ezelőtt élt, kárpátukrán származású felsőtiszai mesemondó volt. Híres szépség volt, és legendásan tűzrőlpattant; meséit a múlt század elején jegyezték le, és néhány közülük az 50-es évek környékén meg is jelent könyv formájában.
Ezek a mesék mélységes emberszereteről, empátiáról, hihetetlenül színes és gazdag fantáziavilágról, ér a részletek iránti gondos figyelemről árulkodnak. Még azok a meséi is, amiket sok más forrásból is ismerek (pl. A papucsszaggató királykisasszonyok) olyan elemekkel egészülnek ki, amik sokkal kerekebbé, érthetőbbé, emberibbé teszik a mesét (például egyedül az ő verziójában derül ki, tulajdonképpen miért is kezdtek a királylányok elszökdösni otthonról; hogy mi volt az, ami miatt az apjuk engedte ennyire elkanászodni őket...)
Nemrég olvastam először a könyvben kiadott meséket, és szerelem volt első látásra; minden szavát imádom. A könyvben két mesemondó történetei vegyesen szerepelnek; hátra se kellett lapoznom hogy tudjam, melyik mese Anicáé és melyik nem. Az első sorokból rögtön kiderül.
Nos, ezek közül a mesék közül vittem a bécsieknek egy csokorral.

Először is, hogy megadjuk a tiszteletet, magáról a mesemondóról meséltem a közönségnek, és már az is lenyűgözte őket. Ezek után belevágtam a történetekbe;
A fiúról, aki a felhőkön akart járni,
A papucsszaggató királykisasszonyokról,
Tündér Ilonáról és az erdők szelleméről,
Arról, miért nincs már a földön tündér,
és arról, kié a holdvilág.

Tátott szájjal hallgattak.
Miután véget ért a hivatalos "előadás", lejöttem a színpadról és leültem a nézőkkel; kevesen voltak, de nagyon barátságosak. Teát ittunk és beszélgettünk; egy csomót kérdeztek a magyar mesevilágról, a magyar mesék motívumairól, arról, hogy milyen varázslatos lényeink vannak, és minden másról is. Nagy lelkesedésemben elmeséltem még két vagy három mesét a gyűjteményből; a felhőkön járó fiú történetének folytatását, és azt is, hogyan kapta a nevét a szél, és ki volt a keresztlánya.
Attól, hogy a fellépés csak egy órás volt, a mesemondás még éjszakába nyúlt.

Nagyon jó volt újra látni, milyen lelkesen fogadják külföldön a magyar meséket. Egy csomó dolog teljesen lenyűgözte őket, és a beszélgetésben mindet tovább fűztük; különösen nagy sikere volt a réz-ezüst-arany erdőknek és a szárnyas a farkasnak. A mesék közül a felhőkön járó királyfi aratta a legnagyobb sikert; ez a mese még mindig elég friss nekem, és folyamatosan alakul, ahogy mesélem, de lassa kezd kicsiszolódni belőle a lényeg...

Egy szó mint száz, száz évvel a halála után Pályuk Anna eljutott Bécsbe, és elsöprő sikert aratott. Ennyi.

2010. november 22., hétfő

TEDxYouth@Budapest

Nem fogok az előadásokról írni, úgyis láttátok, vagy ha nem, láthatjátok majd hamarosan színesben és videóban a TEDxYouth honlapján. Meg aztán sok is lenne, ha nekiállnék mindet egyenként leírni és értékelni; annyi mindent hallottunk egyetlen nap alatt, hogy még most is zsong tőle a fejem. Inkább írok mindenféle kacatot, jó? Jó.

Először is, oltári nagy buli volt a Katona József Színházban előadni. Mindig is szerettem a színpadot, de most először voltam olyan fellépésen, ahol egy komplett stáb dolgozott a kezünk alá. Fények, hangok, kamerák, ügyelők és kellékesek. Volt öltözőnk, enni- és innivalónk, és a hátrányos helyzetből induló tubusruhás női előadók részére volt pisztolytáska is, ami a mikroport elhelyezésére szolgált a ruha alatt (és volt hozzá személy is, aki fel- és leszerszámozott mindenkit). Szóval, mielőtt belevágnék a jövőmegváltó tervek és a kreatívan csillogó tekintetek méltatásába, szeretném megjegyezni, hogy fele ennyire se lett volna jó az egész szombati nap, ha nem lett volna ott a backstage-ben az a rengeteg kedves, jó fej, segítőkész ember, akik mindannyiunkat a tenyerükön hordoztak, és gondoskodtak róla, hogy mindig ott legyen minden, ahol kell neki, és még este nyolc után is türelmesen álltak hozzá az összes hülye kérdésünkhöz, és megoldották a lehetetlent is. Le a kalappal előttük.
(Különösen Petra előtt, aki mindenki anyukája volt, és harsány "Lököm a Csengét!" figyelmeztetéssel indított útnak a világot jelentő deszkákra, amiért is már eleve vigyorogva jöttem be a közönség látókörébe...)

Ezen felül pedig meg kell jegyeznem, mint mesemondónak, akinek az élete függ a közönségtől, hogy remek dolog volt csupa mosolygós arcot és csillogó tekintetet látni a nézőtéren, amitől is inkább mesemondás, mint előadás hangulata lett az egész napnak. Külön jó volt látni a szervezőket, akik legalább annyira szurkoltak értünk, mint mi egymásért.
(Kriszta, Timi és Árpád. Ők segítettek és lelkesítettek minket a felkészülés során, és az egész konferencia alatt :)

És természetesen azt is meg kell jegyezni, hogy az előadók nagyon jó kis társaság voltak, kedvesek, barátságosak, és sokat biztatták egymást; annak ellenére, hogy mindenki külön-külön adott elő, csapatmunkának érződött az egész. A végén komolyan azt vártam, hogy kórus alakba formálódunk és világmegváltó dalra fakadunk. Külön köszönet Krisznek és Koppánynak, akik az előadásaim alatt úgy vigyorogtak, mint gyerek a cukorkásboltban. (Nyilván voltak még mások is. De csak az első pár sort láttam...)

És a kaja is jó volt. :)

Az üzenőfalat remélem, összegyűjtötte valaki. Voltak rajta komolyan világmegváltó tervek. Több medvét a villamosokra, és elszakíthatatlan harisnyákat.

A szünetekben rengetegen jöttek oda hozzám beszélgetni, kérdezgetni a mesélésről és a mesemondásról, és nagyon jólesett, hogy ennyi embernek felkeltette az érdeklődését az előadásom, és hogy értékesnek tartják azt, amivel foglalkozom. Többen azt is mondták, hogy lenne kedvük mesélni - azt hiszem, ideje szerveznem egy mesemondó kört.

Bárdos András lenyúlta a Kétperces Sárkányt. Engedéllyel.

A konferencia után ott maradtunk, hogy felvegyük az előadásokat angol nyelven is. Végül csak Krisz meg én vállalkoztunk a feladatra; kicsit fura volt közönség nélkül előadni, de úgy döntöttem, úgy teszek, mintha lenne közönség, és majd aki nézi a videót, örülni fog. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült.

Nagyon intenzív nap volt; este hazafelé menet üresre kajáltam egy KFC-t, és még mindig van mit pótolnom alvásban is. Most pedig figyelem a visszhangot; jönnek a levelek, meg a Like-ok, meg a Friend-ek, meg a sok dicséret. Még sokáig fogok lubickolni benne.

Az elmúlt hetekben nagyon sok embernek kellett elmagyaráznom, mi az a TED. Remélem, most már egyre többen tudják! :)
Meséljetek róla.

2010. november 7., vasárnap

Még 5 perc hírnév

Íme egy interjú amit Karcagon készítettek velem a Népmese Napján: YouTube link.

És itt a HVG online cikke az előbb már emlegetett, az egyszerű ám nagyszerű TEDxYouth@Budapest konferencia beharangozásaképp: katt ide.

Okéoké, szégyentelen önreklámozás befejezve. Vissza a mesékhez :)

2010. november 6., szombat

Az Y generáció

Na jó, eddig bírtam ki hogy ne irkáljak a konferenciáról.

Tegnap este volt az első találkozó az első budapesti TEDxYouth konferencia leendő előadói számára. Maga a nagy esemény november 20-án lesz (írjátok be a naptárba!). A rendezvény és az egész TED történelem ecsetelésével itt nem fáradoznék, arra van a Google meg a hiperhivatkozás.
Először is, itt a mi honlapunk: TEDxYouth@Budapest
És a Facebook se maradjon ki a jóból: Lájkoljatok szorgosan
Azután itt a nemzetközi lap: TEDxYouth Day
És itt vannak a nagyok: TED - Ideas worth spreading

Előadóink kis csoportja (néhány kivételtől eltekintve) tegnap este összeült a szervezőkkel egy kis szendvicses-gyümölcsleves kötetlen beszélgetésre, csak hogy megismerjük végre élőben a többieket is. Amióta a rólunk szóló írások meg bemutatkozások elkezdtek felkerülni a honlapra, egyfolytában azokat böngésztem; már onnan is látszik, milyen színes, lelkes csapat gyűlt itt össze. És ez még semmi ahhoz képest, amilyenek élőben vagyunk :)

Ott van például Anna. 17 éves; a bemutatkozása önmagáért beszél. Sokmindent csinál, és mindet jól; csodagyerek, erre azt szokták mondani. De nem is ez az, ami igazán megfog (azon felül, hogy napokig beszélgethetnék vele, és nem unnám meg), hanem az, ahogyan beszél a dolgokról: lelkesen, értelmesen, csillogó szemekkel, átszellemült arccal és bájos humorral; van benne valami ellenállhatatlan lendület és energia, ami magával sodor mindenkit. Az a fajta lány, aki pontosan tudja mit akar, és el is éri. És közben még jól is érzi magát. Hét év van közöttünk, és nem érzem a korkülönbséget. Az ő javára.

Azután ott van Vera. Ő a mi sportemberünk. Kajak-kenu világbajnok, élsportoló. Eleinte kicsit bizonytalan, amikor megérkezik, de vele is hamar megtaláljuk a hangot; és persze róla is kiderül, hogy sokkal több annál, mint ami a bemutatkozásában áll. Orvosnak készül, vagy szülésznőnek, mentőzik; folyékonyan beszél finnül. Utazik mindenfelé a világban. Barátságos, szeretni való lány. Egy biztos: ha egyszer elüt a kombiné, akkor leszek a legnyugodtabb, ha ő ugrik ki a mentőautóból...

Miki. Csapatunk egyik legfiatalabb tagja. 15 éves ("Nem, a '90-es években nem születtek emberek" mondja kedvenc lakótársam "A '90-es években gyerekek születtek.") és nagyon határozott véleménye van sok dologról; leginkább az oktatásról, mert azt már sok oldalról látta. Beszélgettünk egy csomót, és nagyon egyetértettünk sok dologról, ami az iskolákkal, tanárokkal, és az oktatási rendszerrel kapcsolatos. Alig várom már, hogy halljam az előadását. Hihetetlenül értelmes srác.

Viki. A viták és disputák szakértője. Szakmai ártalom, hogy vele addig beszélget az ember, ameddig ki nem nyúlik végelgyengülésben. Együtt sétáltunk hazafelé; megvitattuk munkánk és életünk nagy kérdéseit. Folyt. köv.

Cellux. Ez nem egy személy, mielőtt megkérdeznétek, hanem egy csoport. Környezettudatos művészet, kreatív környezetvédelem, ilyesmi. Elsősorban művészek. Színesek, érdekesek, kreatívak, és nagyon szép dolgokat csinálnak hulladékból. Csupa szín meg látvány meg hasznos információ.

És ez még nem mindenki. Egy este kevés volt arra, hogy személyesen ismerkedjek meg minden előadóval; a lelkes és jó fej szervezőgárdáról már nem is beszélve. Csak úgy gondoltam, lelkesedek egy kicsit, hogy ti is tudjátok, mivel töltöm az időmet mostanában :)

Hát, ilyen a mi világunk. Színes, különleges, érdekes, csillogó, és annyit, de annyit lehet róla beszélni... :)

2010. november 3., szerda

Kicsi britek és egyéb apróságok

Most, hogy már dolgozom pár hete ugyanazzal a nemzetközi meseklubbal, gondoltam, ideje feljeygezni az eddigi tapasztalatokat. Igazából részletes naplót vezetek minden meséléről; később majd szemezgetek is belőle, de most csak arról szeretnék firkálni egy kicsit, milyen hangulat uralkodik egy-egy ilyen meseklubon.
Röviden és tömören: varázslatos.

A csoport hét és tíz év közötti, angol nyelven tanuló, sokféle nyelvi és kulturális háttérből származó gyerekekből áll. Hetente tartunk mesélést, és mindig kitörő lelkesedéssel várnak; én pedig legalább akkora lelkesedéssel készülök minden egyes alkalomra. Meg nem tudnám mondani, melyikünk érzi jobban magát ezeken a délutánokon.

Amikor először voltam náluk bemutatkozó mesélésen, udvariasan hallgattak a székeiken ülve; de mire az utolsó meséig jutottunk, az egyik kislány (aki született trickster, és azóta is nagy kedvencem) odasompolygott hozzám, és nagyon tisztelettudóan megkérdezte, megengedem-e, hogy ejátsszák a történetet.
Hát hogy a viharba' ne.

Kicsit megdöbbentem a kérdésen, de annál jobban örültem neki; és azzal, hogy rábólintottam, olyan szelencét nyitottam ki, amit nem lehetett többé visszacsukni. Nem is akarom.

Azóta minden egyes alkalommal, amikor mesélni kezdek, és felbukkan egy új szereplő, már pattannak is fel a gyerekek, egyik a másik után; senkit sem kell noszogatni, sőt, sokszor alig bírok választani a sok jelentkező közül. A jelentkezés egyébként is nagyon jól megy nekik; ha kérdezek valamit (bármit), minden kéz a magasban van. Ha nem kérdezek, akkor is. Mindig van véleményük, hozzászólásuk, megjegyzésük, javaslatuk, ötletük ahhoz, amit éppen mondok, vagy ami éppen történik; sokszor én is meglepődök rajta, milyen jó ötleteik vannak, és olyankor be is építem őket a mesébe. A legtöbb mese úgy is marad, ahogyan ők hagyták, és ha máshová megyek, már az új elemeket is viszem magammal; amikor elérek hozzájuk a történetben, a kis meseklubomra gondolok, és mosolyognom kell. Ettől szép a mesemondás.

Sokszor úgy megnevettetnek egy-egy ötletes megszólalással, hogy leesek a székről.

Természetesen minden gyerek más; más történetek szólítják meg őket, és máshogyan kell bánni is velük. Kicsi tricksterem folyton izeg-mozog, minden mesébe ő száll be először (függetlenül attól, ki is az adott szereplő); fel-alá futkos a teremben, szerteszét áll a figyelme, de a történetből soha nem esik ki egy pillanatra sem. Amikor először jártam náluk, bevezettem a Cric-crac mondókát, amivel a haiti mesemondók szokták ellenőrizni, figyel-e a közönségük ("Ha azt mondom, cric..." "Azt mondjuk, crac!"). Legyen akármekkora felfordulás a teremben, és akárhány gyerek, ha azt mondom, cric, mindannyian egyszerre válaszolnak. Teljes mértékben ott van nálam a figyelmük az első perctől az utolsóig.

Vannak persze csendesebb gyerekek is; például a mosolygós szemű kisfiú, aki végig figyel, két szót se szól, azután egyszerre csak megszólal, és tökéletesen tudja a választ. Vagy egy másik fiú, akinek kisebb problémái vannak az angol nyelvvel, és ezért ritkán beszél; de aztán odasomfordál hozzám, és megkérdezi, elmondhatja-e ő is a kedvenc meséjét. Van egy kislány, akinek csodálatos, mély hangja van (tíz év, és ő lesz az új MegaFaktor), és nagyon talpraesett tud lenni, ha játékról van szó, vagy a többiek rendszabályozásáról.
Minden gyerek más és más. De együtt egy hihetetlenül, elképesztően, lenyűgözően kedves, értelmes, kreatív kis csapatot alkotnak, akiknek öröm mesélni, és akiktől mindig izgatottan várom, mivel rukkolnak elő legközelebb...

2010. november 2., kedd

Mesemondó mesterek

Tessék egy e-mail, ami majdnem a kukában kötött ki...

Úgy néz ki, sok más grafomán mesemondóval együtt szerénytelen személyemet is beválogatták a legjobb mesemondó bloggerek listájára :) Fogalmam sincs, ki csinálta a listát, de nem panaszkodom! Főleg, mert sok jó új olvasnivalót találtam!

Íme a link, szemezgessetek ti is!

Karen Chase és Jai Joshi blogjait külön ajánlom! :)
Meg az összes többit is.