Kicsi britek és egyéb apróságok

Most, hogy már dolgozom pár hete ugyanazzal a nemzetközi meseklubbal, gondoltam, ideje feljeygezni az eddigi tapasztalatokat. Igazából részletes naplót vezetek minden meséléről; később majd szemezgetek is belőle, de most csak arról szeretnék firkálni egy kicsit, milyen hangulat uralkodik egy-egy ilyen meseklubon.
Röviden és tömören: varázslatos.

A csoport hét és tíz év közötti, angol nyelven tanuló, sokféle nyelvi és kulturális háttérből származó gyerekekből áll. Hetente tartunk mesélést, és mindig kitörő lelkesedéssel várnak; én pedig legalább akkora lelkesedéssel készülök minden egyes alkalomra. Meg nem tudnám mondani, melyikünk érzi jobban magát ezeken a délutánokon.

Amikor először voltam náluk bemutatkozó mesélésen, udvariasan hallgattak a székeiken ülve; de mire az utolsó meséig jutottunk, az egyik kislány (aki született trickster, és azóta is nagy kedvencem) odasompolygott hozzám, és nagyon tisztelettudóan megkérdezte, megengedem-e, hogy ejátsszák a történetet.
Hát hogy a viharba' ne.

Kicsit megdöbbentem a kérdésen, de annál jobban örültem neki; és azzal, hogy rábólintottam, olyan szelencét nyitottam ki, amit nem lehetett többé visszacsukni. Nem is akarom.

Azóta minden egyes alkalommal, amikor mesélni kezdek, és felbukkan egy új szereplő, már pattannak is fel a gyerekek, egyik a másik után; senkit sem kell noszogatni, sőt, sokszor alig bírok választani a sok jelentkező közül. A jelentkezés egyébként is nagyon jól megy nekik; ha kérdezek valamit (bármit), minden kéz a magasban van. Ha nem kérdezek, akkor is. Mindig van véleményük, hozzászólásuk, megjegyzésük, javaslatuk, ötletük ahhoz, amit éppen mondok, vagy ami éppen történik; sokszor én is meglepődök rajta, milyen jó ötleteik vannak, és olyankor be is építem őket a mesébe. A legtöbb mese úgy is marad, ahogyan ők hagyták, és ha máshová megyek, már az új elemeket is viszem magammal; amikor elérek hozzájuk a történetben, a kis meseklubomra gondolok, és mosolyognom kell. Ettől szép a mesemondás.

Sokszor úgy megnevettetnek egy-egy ötletes megszólalással, hogy leesek a székről.

Természetesen minden gyerek más; más történetek szólítják meg őket, és máshogyan kell bánni is velük. Kicsi tricksterem folyton izeg-mozog, minden mesébe ő száll be először (függetlenül attól, ki is az adott szereplő); fel-alá futkos a teremben, szerteszét áll a figyelme, de a történetből soha nem esik ki egy pillanatra sem. Amikor először jártam náluk, bevezettem a Cric-crac mondókát, amivel a haiti mesemondók szokták ellenőrizni, figyel-e a közönségük ("Ha azt mondom, cric..." "Azt mondjuk, crac!"). Legyen akármekkora felfordulás a teremben, és akárhány gyerek, ha azt mondom, cric, mindannyian egyszerre válaszolnak. Teljes mértékben ott van nálam a figyelmük az első perctől az utolsóig.

Vannak persze csendesebb gyerekek is; például a mosolygós szemű kisfiú, aki végig figyel, két szót se szól, azután egyszerre csak megszólal, és tökéletesen tudja a választ. Vagy egy másik fiú, akinek kisebb problémái vannak az angol nyelvvel, és ezért ritkán beszél; de aztán odasomfordál hozzám, és megkérdezi, elmondhatja-e ő is a kedvenc meséjét. Van egy kislány, akinek csodálatos, mély hangja van (tíz év, és ő lesz az új MegaFaktor), és nagyon talpraesett tud lenni, ha játékról van szó, vagy a többiek rendszabályozásáról.
Minden gyerek más és más. De együtt egy hihetetlenül, elképesztően, lenyűgözően kedves, értelmes, kreatív kis csapatot alkotnak, akiknek öröm mesélni, és akiktől mindig izgatottan várom, mivel rukkolnak elő legközelebb...