Epic Day 2 - Az ulsteri marharablás

Az idei eposz (a tavaly őszi szavazás alapján) az írek nemzeti büszkesége, a Táin bó Cúailnge volt; magyarul leginkább „Az ulsteri marharablás” néven ismert. Megtudtam, hogy a csapat csak minden második évben választhat európai eposzt, hogy kitekintést nyerjenek Európán kívüli kultúrákra is; az utóbbi években szerepelt az Odüsszeia, a Kalevala, a Rámájána, és a Popol Vuh is. Cathyrn húsz résztvevő között osztotta fel a tizennyolc epizódot. Többen lettünk volna, de volt egy-két ember aki az utolsó pillanatban mégsem tudott jönni, így az ő részeiket átvette valaki más.

Érkezéskor tudtam meg, hogy mivel nem teljesen sorrendben meséljük az eposz összes részét (pontosabban több epizód bárhová beszúrható), és fogom kezdeni a mesemondást. Cathyrn mondott egy rövid köszöntést és bevezetőt, elmagyarázta az eposz eredetét és forrásait, majd átadta nekem a szót. Nem kicsit izgultam, hiszen így az én feladatom volt megadni a kezdő lökést, az alaphangot, és megugrani a gyakorlott eposzmesélők mércéjét is. Szerencsére a kedvenc részemet kaptam az egész sztoriból – azt a történetet, ahol Macha megátkozza az ulsteri férfiakat, hogy minden csata előtt szülési fájdalmakban fetrengjenek. Viszonylag rövid epizód, ám annál izgalmasabb, és volt benne lehetőségem beleélni magam Macha karakterébe. Mire észbe kaptam, már túl is voltam rajta (úgy éreztem, remekül sikerült), és nem volt más dolgom, mint hátradőlni, és élvezni az eposz hátralévő öt és fél óráját.

Mielőtt mesélni kezdtünk, valaki ellőtt egy poént, hogy eddig ez a csapat legvéresebb eposza; valaki más rákontrázott, hogy ki kell majd mosnunk ennyi csata után a szőnyeget. A poén megragadt; elkezdtem a kiosztott programon strigulázni, melyik epizódban hány (megszámolható) haláleset volt. Az eposz végén összesített állás szerint 2169 ember, két bika, egy ló és egy kutya esett áldozatul az ír mesélő kedvnek. A statisztákat nem számolva.

Nem sorolom fel egyenként mind a húsz résztvevőt. Mindenki a saját stílusa, ízlése szerint alakította a maga epizódját; volt, aki egyes szám első személyben mesélt, volt, aki cinikusan, mai nyelven, volt, aki pátosszal és harsogva, volt, aki erős ír akcentussal, és volt, aki akcentus nélkül – de rossz vagy unalmas egy se volt. Én részemről a kanapé sarkában a párnák közt összekuporodva teljesen elengedtem magam, és feszült figyelemmel hallgattam, ahogy a történet mesélőtől mesélőig áramlott. Életemben először hallottam egy teljes eposzt szóban, és abszolút lenyűgöző élmény volt.

A Táin egyike azon eposzoknak, amik nincsenek versbe szedve; mesélő kedvvel, prózában írták le valamikor a középkor hajnalán, és így is lett angolra fordítva. Az elmúlt hónapokban készülés közben végigolvastam az egészet; érdekes élmény volt, de Cú Chulainn, a főhős, sohasem lopta be magát a szívembe, és a sztori is főleg csetepatékról és erőfitogtatásról szól. Nem a kedvencem… de szóban egészen más képet mutatott, olyannyira, hogy teljesen megdöbbentem rajta.

A kelták szeretnek túlozni. A Táin (és sok más ír történet is) tele van teljesen röhejes tettekkel és leírásokkal: Harcosok egyetlen döféssel szúrják a karjukat keresztül egy sziklán; olyan sérüléseket szenvednek a harcmezőn, hogy egy csapat rigó átrepülhet a lyukon; felugranak egy elhajított lándzsa nyelére, elhajítják a következőt, és így másznak az ég felé. Olvasva az egész zagyvaságnak vagy megfejthetetlen ősi szimbolikának tűnik… szóban mesélve viszont zseniális. Azon kaptuk magunkat, hogy fetrengünk a röhögéstől. Cú Chulainn harci őrülete (war spasm) állandó poénná vált. (A leírások változnak, de a jelenséget valahol a Hulk és egy Transformer között kell elképzelni, melynek során kifordulnak a hős ízületei, kidagadnak az izmai, égnek áll és lángra kap a haja, kidülled az egyik szeme mint Popeye-nak, stb.). Mindenki igyekezett kreatív módon beleszőni a saját harcjeleneteibe; egy idő után amikor valaki bemondta, hogy „és akkor rájött a harci düh…” az egész nézőtér kurjongatni kezdett. Ami írásban érthetetlen vagy groteszk volt, az szóban vicces, izgalmas, és élvezhető.

Hasonlóan voltunk a véres jelenetekkel is. Egy hőst nem lehet véresen (hehe) komolyan venni, amikor egy fél harci szekérrel pótolják ki a bordáit, hogy ismét csatába mehessen, amikor egy sikoltással száz ellenfelet rémít halálra, vagy amikor a hétéves Cú Chulainn valakit egy almacsutkával dob agyon. Ellenben azt tapasztaltuk, magunkon és egymáson is, hogy gyerekes módon élvezzük az eltúlzott csatajeleneteket, és hogy legtöbbjük nagyon is szóbeli mesélésre volt eleve kitalálva.
Néhány mesélő még arra is vállalkozott, hogy énekeljen egy kicsit. Az eredeti eposzban szerepelnek hosszú verses részek, és ezeket néhányan kántálva, mások énekelve adták elő. Scathach átka például énekben-versben egészen hátborzongató volt.

A sztori és az előadás dramaturgiai csúcspontja Cú Chulainn párbaja volt fogadott fivére, Ferdia ellen. Egyikük sem akar igazán harcolni, de ellenkező oldalon állnak a hadjáratban, és az egész epizód annyira részletes, hogy három részre osztottuk fel. A drámai előadásra Cassie tette fel a koronát az utolsó összecsapás részletes leírásával, melynek során nem csak megfejtette a szövegből, hogy csapásról csapásra hogyan zajlott a párbaj, de be is mutatta testtartással és gesztusokkal. Zseniális a csaj, sokra fogja vinni még.

Bónusz pont járt a nap közben elvonuló viharnak is. Tökéletes időzítéssel érkezett az első csata kezdetekor, és a villámlás-mennydörgés remekül központozta Michael előadását arról, hogyan terrorizálta egyetlen fiatal fiú az egész ír hadsereget. Mire a sztori végére értünk, ismét kisütött a nap, és még egy szivárvánnyal is meglepett minket, ami alatt rögtön készítettünk is egy csoportképet.

Epizódok között rövidebb-hosszabb szüneteket tartottunk; a történet este hét körül, a szüneteket nem számolva öt óra és negyvenöt perc játékidővel (és Cú Chulainn halálával) zárult. Vacsora és beszélgetés követte, melynek során kitárgyaltuk a kedvenc és kevésbé kedvenc részeinket, összehasonlítottuk a bonyolultabb nevek kiejtését (voltak elég nagy eltérések, az őszi kör valószínűleg simábban megy majd), bort ittunk, és spagettit ettünk. Hajnali kettő körül zuhantam ágyba (kanapéra). A nap minden perce kincset ért.