Amikor novemberben Kentuckyban jártam, az előadásom után odajött hozzám egy Janelle Reardon nevű nagyon kedves hölgy. Nem csak a könyvemet vásárolta meg, de arra is megkért, hogy pályázzak ugyanezzel az előadással a márciusi mesemondó konferenciára Columbusban. Leadtam a pályázatot, és lőn: Meghívtak.
Az OOPS (Ohio Order for the Preservation of Storytelling) majdnem ugyanannyi idős, mint én magam, és évente rendeznek konferenciát, különböző programokkal. Az idén egynapos rendezvény volt, négy műhellyel, plusz egy nyilvános esti koncert. Columbus ide nagyjából két órányira van (tessék, teljesen amcsi vagyok, már órában mérem a távolságot); Janelle jött értem kocsival péntek délután, és együtt csurogtunk le a 75-ös autósztrádán a nagyvárosig.
Péntek estére már hangulatos kis társaság verődött össze a hotel éttermében: Kettőnkön kívül jelen volt még jó barátom Kevin Cordi (aki a konferencia helyszínéül szolgáló Ohio Domonkos Egyetemen tanít mesemondást), Granny Sue (akitől a sokak által hallott Weddernburn Kapitány mesét kaptam évekkel ezelőtt), Anthony Burcher (akiről kiderült, hogy a 101 Mesemondó Játék című remek könyv szerzője), és Adam Booth, a konferencia kiemelt előadója. A bevezető rágcsák és italok után áttettük a székhelyünk egy közeli mexikói étterembe, ahol több órán keresztül folyt az evés-ivás-beszélgetés. Sokat ettünk, nagyokat nevettünk, és jókat beszélgettünk róla, ki mit csinál mostanában. Adammel külön jó volt megint találkozni; két éve együtt voltunk Ifjabb Generáció ösztöndíjasok az országos konferencián (csak négy évvel idősebb nálam) és neki is ugyanolyan mentor-ösztöndíja van, mint nekem, csak Dovie-val. Sokat mesélt róla, hogy megy a mesekutatása Kentucky egyik leghíresebb néprajzi archívumában. Másnap reggel a konferencián erről is adott elő.
A konferenciát az egyetem egyik épületében tartották; nagyjából hetven ember jött el. Egyetemistákat rendeltek minden előadó mellé, hogy útba igazítsanak minket és gondoskodjanak róla, hogy minden előadás zökkenőmentes legyen. A reggeli program rövid bemutatkozó meséléssel zajlott, minden előadó egy-egy öt perces mesével szórakoztatta a közönséget (én a Tündértó Titkát meséltem). Utánunk következett Adam, akinek egy egész órája volt a nyitóbeszédre, és minden perce kincset ért. Arról beszélt, hogy a mesemondóknak ismerniük kell a hagyományokat és mesélőket, akik előttük léteztek, és akiknek a munkájából merítünk; de ugyanilyen fontos a kreativitás is, és hogy értő kézzel, gondosan nyúljunk a mesékhez és a stílusokhoz - a felelősségünk, hogy jobbá, szebbé tegyük őket a saját tehetségünkkel. A saját mesemodói munkásságáról mesélt - Appalachia gazdag hagyományaiban nőtt fel, családi mesékkel és (a környéken nagyon népszerű) hazug mesékkel kezdte a pályafutását, és mostanra már eljutott odáig, hogy főállású mesemondó, és sok egyéb fiatal hagyományőrzővel dolgozik együtt, hogy mesemondó rendezvényeket teremtsen és fontos ügyek érdekében használja a mesemondást (pl. környezetvédelmi témában, a felszíni bányászat ellen). Nagyon jó előadás volt, nagyon sok hasznos gondolattal, amik közül kiemelkedett egy, amit Dovie-tól is hallottam már: Mi is valakinek az ősei vagyunk.
Az első műhelykörben három műhely volt: Adamé, Chris Riedel-é, és az enyém. Ilyen erős verseny mellett is nagyon jó kis társaság gyűlt össze a teremben, tizenöt-húsz ember lehetett, köztük sok fiatal egyetemista és tanár is. A mesemondásról és a popkultúráról adtam elő, és arról, hogyan kapcsolódhatnak a hagyományos történetek a mostanában népszerű filmekhez, sorozatokhoz és játékokhoz. Az előadás végére jó kis beszélgetés alakult ki a média szerepéről és a reprezentációról. Mire összepakoltam és visszatértem a központi terembe, a könyvem összes példánya elkelt. Siker.
Egy kiadós közös ebéd után következett a többi műhely. Eric Wolf előadása a narratív terápiáról szólt, és a személyes mesemondás hasznáról a tanácsadói munkásságában. Nagyon érdekes, tudományosan megalapozott előadás volt, sok ábrával és magyarázattal, hogy mitől is működik a narratív terápia. Amerikában minden fajta terápia erősen szabályozva van és mindenféle bizonyítványokhoz kötve; ezzel a rendszerrel is megismerkedtünk egy kicsit (nekem már ismerős volt, mert az ember is ilyen szakra jár).
A műhelyek után egy óra szünet következett, amit mesemondó körre használtunk fel. Volt mindenféle jópofa történet, személyes sztori, népmese, almákkal zsonglőrködés; Chris egy nagyon bájos német népmesét mondott, és a jelenlévő egyetemisták is felbátorodtak egy-egy sztori erejéig. Mire észbe kaptunk, már el is telt másfél óra.
A nap utolsó előadására Cathy Jo Smith-hez ültem be, aki a történelmi mesemondásról beszélt. Amikor besétáltunk a terembe, egy teljesen berendezett ír halotti torra érkeztünk, kiterített bábuval az asztalon, ahogy illik. Kiderült, hogy Cathy Jo 19. századi halotti torral járja az ír fesztiválokat, és abba szövi bele a meséit és az ír hagyományokat egyaránt. A műhelyben arról beszélt, hogyan lehet a történelmi hagyományőrzést pontosan és korhűen űzni. Jókat derültünk az akasztófahumorán és a fesztiválokkal kapcsolatos sztorikon.
Az utolsó műhely után vacsora következett, majd az esti koncert az egyetem színháztermében. A koncert előtt szabad volt a mikrofon, bárki mesélhetett egy órán keresztül, amíg gyűlt a nép. Én ugyan későn csöppentem be, de azt hallottam, jó program volt.
A koncertet magát Kevin vezényelte le, aki zseniális konfer és jó mesemondó, de az időérzéke hagy némi kívánnivalót maga után. A két órás koncert elején meghallgattunk egy egyetemista mesemondót, egy OOPS mesemondót aki munkásságáért kitüntetést is kapott, majd következett a műsor improvizációs része. Először Kevin tanítványai adtak elő variációkat a Nyúl és a Teknős témájára; kicsit meg voltak illetődve a színpadon, de az ötleteik nagyon jópofák voltak. Utánuk következett Kevin felesége, akinek saját imporvizációs társulata van Columbusban. Velük kicsit megcsúszott az óra, mert húsz perc helyett negyvenöt percet voltak a színpadon... Sajnos ezek után a közönség jó része elszállingózott, pedig Adam még hátravolt. Adam hősiesen végigmesélte az utolsó fél órát, és zseniális volt - az első története Jonesborough színapdára illő nosztalgikus személyes sztori volt a nyolcvanas évek-beli gyermekkoráról (bár nem az én műfajom, el kell ismeri, hibátlanul csinálta), a záró történet pedig egy hazug mese, amit majdnem végig elhittem... Adamnek jobban állt az utóbbi, mert tudott vele hülyéskeni a színpadon, és dőltünk a röhögéstől. Vidám hangulatban zárult a este.
Vasárnap délelőtt Kevin befogott minket egy kis munkára is: Hazajött a legutóbbi Mesedoboza. Tavaly megkért egy tucat költőt, hogy írjanak egy-egy fél verset; a fél verseket dobozba rakták, és elküldték egy csomó iskolának, ahol a diákok befejezthették a verseket. A mi dolgunk az volt, hogy átválogassuk őket, kiszemezzük a legjobbakat, és félretegyük őket egy készülő gyűjteményhez. Nagyon jól szórakoztunk; voltak nagyon cuki versek, nagyon viccesen rosszak és meglepően jók is. Látszott, hogy melyik gyerek élvezte a feladatot, melyiknek van érzéke a költészethez, és melyik akart kiszúrni a tanárral... (Én ezeket is félretettem). Késő délután volt, mire elindultunk hazafelé.
Ilyen jópofa konferenciák is léteznek az ember háza táján. Jövőre mindenképpen visszamegyek a harmincadik évfordulóra!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése