Nyolcan maradtunk ott
éjszakára is szombat este. Vasárnap reggel Cathrynnel és a férjével együtt
elmentünk egy közeli étterembe kiadós reggelire (szalonna, rántotta, satöbbi),
és a reggelizők seregét túlharsogva folytattuk az eposz, mesék, és a világ
ügyeinek részletes tárgyalását. Nagyon remekül összecsiszolódtunk, kedves, jópofa,
szeretni való banda volt (kivéve egy személyt, de ő nem mesemondó,
árukapcsolással érkezett, és mindenki egyhangúan utálta, mert az élő fába is
belekötött) (kijelentette, hogy ő nem mesemondó, hanem számítógépes nyelvész,
és egy nagy presztízsű nyugati parti cég alkalmazottja, nevezzük mondjuk
Uglinak) (ehhez képest a saját epizódjában az egyetlen nevet képtelen volt
megjegyezni) (oké, abbahagytam). A reggelit kávé, majd hosszas és beszédes búcsúzkodás
követte, míg végül elszállingózott az utolsó vendég is, és nagy, megelégedett
sóhajjal magunkra maradtunk a házban. Ekkor aztán Cathryn kocsiba pakolt engem,
és elvitt kirándulni.
Csak fél napunk volt,
és már eléggé ki voltunk merülve, úgyhogy nem merészkedtünk be a nagyvárosba.
Cserébe viszont csodás, zöldülő-virágzó dombok és hegyek, almafák és szőlők
között elkocsikáztunk az erdőbe.
Az EEERDŐŐŐŐBE.
Ilyen is csak filmen
láttam eddig. Nagyjából húsz fok volt, vasárnap, és kutyasétáltatók, családok
és kocogók tömegei járkáltak teljesen eltörpülve a nemzeti parkban évszázados
fák árnyékában. A mamutfenyő-erdőnek különös, nem-fenyő szerű illata és sajátos, áhítatos
varázsa volt. A kidőlt fákat belepte a moha és a páfrány, és az álló törzsek
között is volt olyan, amibe odút égetett egy erdőtűz, akkorát, hogy ketten bele
tudtunk sétálni, mint egy kicsi tündérbarlangba.
A fákkal és erdővel
betelve lecsurogtunk a hegyről, és a Russian River-t (itt ilyen is van) követve
elértük a Csendes-óceánt. Egy sziklapart szélén megálltunk ebédelni, remek
kilátással a folyó torkolatára és a benne csalingázó vitorlásokra.
Természetesen az egész kirándulás alatt be sem állt a szánk; Cathryn nem csak
zseniális mentor és mesemondó, de végtelenül jópofa személy is, aki beutazta az
egész világot, és őrült kalandokban volt része. Képtelenek voltunk kifogyni a
témákból.
Beszéltünk az óceántól hazáig, azután otthon a karosszékben ülve,
borral-vacsorával, Cathryn könyvei és CD-i között bogarászva, egészen addig,
amíg este tizenegy körül ki nem ütött az álmosság meg a maradék jet lag. Reggel
már csak arra volt idő, hogy reggelizzünk, összepakoljunk, és még egyszer,
ezúttal nappali fényben, áthajtsunk a Golden Gate-en a reptérre.
Az Eposzok Napja
minden szempontból zseniális, epikus, és felejthetetlen élmény volt. Alig várom
a következő kört!
(Má' megin jól elgyüttem a háztól...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése