Egy kopasz királylány, egy oroszlán, és egy nyuszi egy tatu hátán...

Az előző félév óta nem voltam mesélni az örökbe fogadott iskolámban, és kezdett nagyon rám jönni a viszketegség. Szerencsére a héten Olvasás Hetét tartottak, és ennek apropóján megint eszükbe jutottam - ráadásul mindenkinek egyszerre... A mai napra hét osztályba hívtak meg mesélni, holnapra pedig kettőbe. Most aztán levezethettem minden felgyülemlett mesemondó energiámat egyszerre.
Meg is látszott.

A napot a harmadikosoknál kezdtem. Ők nem nyújtottak be külön kérvényt témára, így úgy döntöttem, kipróbálok rajtuk egy új mesét (különben is erre van az adoptált suli): A Kopasz Királylány egy akamba (kenya) történet egy lányról, akinek világhíres szép haja van, de nem hajlandó egy madárnak adni belőle a fészke kibéleléséhez, és ezért a madár megátkozza, hogy kopaszodjon meg. A mese fiú hőse ezután elindul, hogy megkeresse a világ végén a csodálats fát, amin haj nő... (kicsit Misi Mókus hangulatom volt az egésztől). Itt persze bele is futottam azonnal a nap bakijába: Amikor a királylány rácsapta az ablakot a madárra, azt sikerült mondanom, hogy "menj a pokolba," ami dramaturgiailag a helyén volt, mert a királylány nem egy kedves nő, ellenben elfelejtettem, hogy katolikus iskolában vagyok, és az összes gyerek a szájához kapta a kezét és megfordult, hogy lássák a tanár reakcióját... A tanárnőt megkérdeztem utólag, őt nem zavarta, de persze a nap végére az embertől hallottam vissza, hogy "a mesemondó csúnya szót mondott!" Na bumm. Ezen kívül viszont az egész nap hibátlanra sikerült. Igazából a harmadikos mese is, mert rájátszottam, hogy a királylány bunkó, és olyasmiket mondott a madárra, amit nem lett volna szabad. A végén bocsánatot is kért... A mese maga amúgy zseniális, és minden percét élveztem. Biztosan megtartom.
Második körben a hetedik osztályban jártam, akik a harmadikkal ellentétben nagyon konkrét témávan hívtak be: Szent Vincent de Paul életéről kellett mesélnem. Szerencsém volt, mert a kedves szentnek kalandos élete volt: Huszonöt éves korában tunéziai kalózok rabolták el és adták el rabszolgának, ami után két évig egy alkimista laborjában dolgozott. Fogalmam sincs, utána mi lett vele, de a kalózos-alkimistás-megszabadulós rész ki is töltötte szépen a fél órát, utána pedig jót beszélgettünk a 17. századi kalózkodás történetéről. Az óra végére még belefért Oisín és Szent Patrik találkozása is (mert az Olvasás Hete témája valójában az, hogyan kerülnek leírásra egyes történetek). A tanárnő nagyon megköszönte az egészet, kiderült, hogy a kalózos történetet ő sem ismerte...
Harmadik órában a bölcsiben (avagy oviban?) jártam, a négy-öt évesek között, ahol még egyszer lement a Kopasz Királylány (ezúttal pokol nélkül). Úgy tűnik, nagyon rugalmas mese, mert a picik és az idősebbek is egyformán szerették (pedig elég hosszú, majdnem húsz perc, ami a piciknél döbbenetes). A varázsmondókát megtanultattam velük, gesztusokkal együtt, meg is jegyezték azonnal. Az óta végére még belefért egy Repülő Elefántok is, amit a szokásos lelkesedés fogadott.
Negyedik órában a negyedikeseknél voltam görög mitológiát mesélni. Az egész osztály Percy Jackson rajongó, úgyhon nem volt különösebben nehéz dolgom; Dionüszosz és a Kalózok történetét meséltem, amiből a delfinek tetszettek nekik a legjobban. Utána megkértek, hogy mondjam el a kedvenc görög mítoszomat, így természetesen terítékre kerül Mómosz, amin rettentő jókat kacarásztak, én meg nagyon élveztem a bolondozást. Valamint meglepődtem, hogy a negyedikesek már pontosan tudták, mi az a cinizmus...
A következő körben a hatodik osztályban jártam, akik emlékeztem rám tavalyról, és azonnal Törpeszarvas követelték. Sajnos náluk volt előre megadott témám - Kína. Teljesen felkészültem rá, hogy melyik népmeséket mondom majd... Aztán egy pillantást vetettem az osztályra, felmértem az életkorukat meg a Törpeszarvas-rajongást, és az szaladt ki a számon, hogy "a Majomkirályról hallottatok már?..." És egyikük sem! Ezt persze azonnal orvosolni kellet, úgyhogy lenyomtam egy epizódot a Nyugati Utazásból (a pókdémonokat, az a kedvencem). Én is élveztem, meg ők is, mindenki nyert vele. Utólag meg is kérdezték, hol tudják elolvasni az egészet... A tanárnő megkérdezte, van-e Selyemutas sztorim, amire nemleges választ adtam (szólhatott volna előre), ám cserébe elmeséltem egy Nart mondát (erre jó a MythOff, mindkét sztori onnan volt). Hasonlóan nagy sikere volt.
Tűzoltásszerű vércukorszint-helyreállítás (ebéd) után visszatértem egy délutáni körre is. Előszőr az apróságokhoz mentem az oviba (az idősebb ovisokhoz), ahol ismét, immár harmadszorra, elsütöttem a Kopasz Királylányt, ami eddigre szépre csiszolódott, és ismét lekötötte húsz percre az egész csoportot. A végére megint odabiggyesztettem az elefántokat, ami érdekes eredménnyel járt, mert katolikusok a picik, de ahhoz még túl fiatalok hogy megbirkózzanak a gondolattal, hogy más kultúráknak több istene is van. Ezen elfilozofáltunk egy darabig. Este a szülőknek lesz mit magyaráznia.

A napot az ötödik osztályban zártam, ami tökéletes döntésnek bizonyult, mert ha létezik abszolút mesehallgatásra szabott korosztály, akkor az ötödikesek azok. Ennek örömére először kipróbáltam egy újabb történetet, a Vörös Oroszlánt (nem a teázó, a perzsa népmese), amit nem csak én élveztem nagyon, hanem a kölykök is. Dióhéjban arról szól a történet, hogy egy herceg retteg az oroszlánoktól, és világgá megy inkább minthogy meg kelljen eggyel küzdenie - erre fel lépten-nyomon oroszlánokba botlik a vándorlása során. Az osztály jókat kacarászott, valahányszor felbukkant egy újabb oroszlán, és értékelték a csavart is a mese végén (a herceg végül megembereli magát, és hazamegy). A jó hangulaton felbuzdulva úgy döntöttem, a második mesém is kísérleti jellegű lesz - olvasni sokat olvastam már, de sohasem mertem belevágni, mert nagyon vizuális mese. A Sisimiqui nevű Costa Rica-i történetről van szó, amiben egy hős megsegítésére egy tatun lovagló nyúl küzd meg egy szörnyeteggel (adok egy percet, hogy vizualizáljátok a jelenetet).
A nap összes története közül messze ez volt a legsikeresebb. Mint kiderült, az ötödikeseknek elég annyit mondani, hogy "nyuszi a tatu hátán," és máris örökre megnyertem őket. Maga a harc kisebbfajta tornaóra volt a részemről, mert a nyuszi folyton ki-be ugrál a tatu által ásott lyukakba, amit nekem ugye fizikailag is elő kellett adnom, de megérte. Nagy nevetések voltak, meg nagy ujjongások.
Nagyjából kiájultam az iskola ajtaján délután kettőkor, és este még órám van hattól kilencig. Holnap jönnek az elsősök meg a másodikasok.
A mesemondás addiktív.