Északvidék 1 - Konfabuláció

Ismét április, ismét Northlands. Tovább szivornyázom a mesemondó élet velejét.

Azt hiszem, az eddigi négy konferenciából, amit északon megjártam, messze az idei volt a legjobb. Csütörtök este kocsikáztunk fel Chicagón keresztül a nagy fagyott wisconsini pusztaságba, én és Jeff mesemondó barátom egyetemista lánya, Maureen, aki egyike volt annak a kilenc (!!!) fiatal mesemondónak, akik idén ösztöndíjat kaptak a konferenciára. Összehasonlításképp: Általában ketten vgy hárman szoktunk csak lenni, és idén én nem is voltam benne a kilencben!
Péntek reggel mesterkurzussal kezdődött a konferencia, amire nem fizettem be, cserébe a korán érkezőknek tartottunk egy nem-mesterkurzus-kurzust. Összeültünk, fánkkal és kávéval, egy szabad terembe, és a mesemondásról beszégettünk - a kreatív folyamatról, ahogyan kidolgozzuk a meséinket, mindenféle közönségekről, valamint jó és rossz tapasztalatokról a szakmában. Azt hiszem, minden konferencián kéne lennie egy ilyen szekciónak (a miénk három órás volt, és tizenöten voltunk). A beszélgetés után komolyabb feladatot is kaptunk: Jeff hozott egy láda kacatot, amikhez meséket kellett írnunk, hogy aztán el lehessen őket árverezni a Northlands mesemondó szövetség javára (a bevételt a jövő évi fiatal ösztöndíjasokra fordítják). Én Ann barátnőmmel kerültem párba, a kirendelt kacatunk pedig egy kalaptű volt lila gombbal a végén. Remek sztorit írtunk hozzá, a kalaptű bejárta az egész történelmet, és mágikus mesemondó képességekkel ruházta fel a viselőjét.
Egy kiadós közös ebéd után sor került a nap első intenzív műhelyére is: Én Andre Heuer csoportjába ültem be, aki a gyógyító mesemondásról beszélt. Nagyon érdekes három óra volt, és néhány fontos dolog ki is emelkedett belőle: Andre azt hangsúlyozta, hogy önmagában egy népmese sem gyógyít meg senkit, ha nincs személyre és alkalomra szabva; ahhoz pedig, hogy megtaláljuk a megfelelő történetet a megfelelő személynek, túl kell lépnünk azon, hogyan értelmezzük mi magunk a meséket, és arra kell figyelnünk, hogy a másik személy mit ért alattuk (hiszen minden történetnek végtelen sok különböző üzenete lehet, attól függően, hogy ki hallgatja őket). Az elméletet gyakorlatban is kipróbáltuk magunkon: Ki-ki választott valamilyen problémát, majd egy lehetséges ellentétet, és az érme mindkét oldalát le kellett írni egy-egy szereplőként, majd összebékíteni őket, hogy minkettő tanuljon valamit a másik oldaltól. Nálam egy teknős és egy szarka barátkozott össze, és a műhely végére volt egy kerek folytatásom a "Teknős délre repül" című népmeséhez...
A délutáni műhelyt koncert követte. Hat mesemondó lépett fel, köztük Renee Englot aki az egyik kedvenc zsidó történetemet, a Lázadó Királylányt mesélte el (hősiesen belesűrítve tizenöt percbe), Oba William King, aki egy régi-régi történetet ültetett át a saját gyerekkorába (a hasonlatot a kötegbe fogott nyílvesszőkkel), és Kevin Strauss, aki egy biológiailag korrekt népmesét mondott Teknős kötélhúzásáról Medvével és Jávorszarvassal (erre később még visszatérek).
A koncert után következtek a késő esti fringe előadások. Én Janice del Negro termébe ültem be, és nem bántam meg: Az egyik legjobb mesemondó műsor volt, amit valaha hallottam (pedig már sokat hallottam...). Gyönyörű volt, lenyűgöző, és nagyon kreatív. Újraálmodott népmeséket hallottunk tőle: Rapunzelt, aki magát menti ki a toronyból; Széttáncolt cipellőket a középső nővér szemszögéből, aki titokban még mindig táncol; Rumpelstiltskint női szempontból, mert miért is menne hozzá a lány a királyhoz, aki kivégezte volna ha nem csinál a semmiből aranyat?... Az est fénypontja egy izlandi mese újraálmodása volt, amelyben a főhős arra fordítja az egyetlen kívánságát, hogy minden nő beleszeressen, akivel csak találkozik... Aztán rájött, mekkora hibát követett el, és beleszeretett egy királylányba, akivel lelakatolt ajtón keresztül beszélgettek. Végtelenül aranyos történet volt :)
A konferencia első napja koktélokkal és éjszakába nyúló kandalló előtti beszélgetéssel zárult.