Újabb Halloween fellépés, melynek során nem ijesztjük halálra a pockokat

Önként jelentkeztem a múzeum szokásos őszi fesztiváljára, főleg, mert mesélési viszketegségem volt a nagy vizsgázás közepette. Kicsit tartottam tőle, miután letárgyaltuk a részleteket: Egyrészt, mert a fesztiválközönség mindig zűrös és zajos, másrészt, mert négy mesélést óhajtottak zsinórban. A végeredmény viszont döbbenetesen jól sikerült - főleg a szervezőknek köszönhetően.
A múzeum dolgozói maximálisan eleget tettek minden kívánságomnak; lezárták az átmenő forgalmat (a régi épület beüvegezett első teraszán meséltem, amin keresztül átlagos napokon ki-be járkálnak a látogatók), bekapcsolták a fűtést, kitettek két hatalmas "csendet kérünk, mesemondás zajlik" táblát, és állandó őrt állítottak az ajtó mellé, aki a mesélés ideje alatt minden érkezőt csendre intett. Ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér, de ráadásul mind a négy előadás minimális zsizsegéssel bonyolódott le.
Maga a fesztivál nagyon hangulatos rendezvény volt, a csípős hideg ellenére. Volt arcfestés, meg zene, meg pattogatott kukorica, meg szabadtéri játékok, meg almaprés, meg hot dog, meg marádijesztő-öltöztető-verseny - mindez a múzeum kertjében. Mindenki, aki melegedni óhajtott, bejött a mesélésre; ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér (30-40 emberrel), de ráadásul elég sok volt a felnőtt is, akik legalább annyira jókat derültek a meséken, mint a gyerekek.
Négyszer fél órát meséltem, három-három történettel. Az első két körre, meglepő módon, egyetlen csecsemőt sem hoztak be, ellenben voltak tíz-tizenkét éves kölykök, mesehallgatásra felkészülve. Ráadásul, mivel október van, és Halloween közeleg, majdnem mindegyikük jelmezben volt. Az apró dinoszauruszoknak és miniatűr Amerika kapitányoknak is megvolt a maga cukiságfaktora, de a két győztes az én szememben a miniszoknyás-csokornyakkendős Doktor és a négyéves, szöszke (lány) Mr. Sinister voltak.
Az első két körben lement kétszer a szépen szóló pelikánmadár, ami nem csak a lányok osztatlan kedvence, de ráadásul pont annyira félelmetes, amennyire a gyerekek el tudják viselni, és a szülők sem kötnek bele. Az első csapatnak meséltem garabonciásokat is (miután kiderült, hogy nagy Harry Potter rajongók), és a herceget, aki félt az oroszlánoktól; a második a pelikán mellé megkapta a Sütőtök kisasszonyt (érdekes módon itt nem szólt akkorát, bár szerették), és a nyuszit a tatu hátán (aki viszont továbbra is sztár). Ezen a ponton már kezdett lemenni a nap. A mesélés közötti szüneteket sütőtökös süti majszolásával és beszélgetéssel töltöttem - kirendelt teremőröm a múzeumpedagógus tizennégy éves lánya volt, aki valamiféle űrlénnyel keresztezett Hermione Granger lehet, mert látványosan nem vett levegőt öt órán keresztül, ellenben végtelenül fontos mondanivalója akadt mindenről, az iskolai tananyagtól kezdve a kedvenc tévésorozatán keresztül a vérfarkasokig. Csípem a csajt. Külön kaland volt a fellépés mellett, hogy saját használatra kijelölt mosdóm az épület lezárt második emeletén volt, ahol rajtam kívül nem járt senki - szerencsére egyetlen kísértet sem jött elő, hogy pisilés közben halálra rémisszen.
Érdekes módon az esti programokra érkezett több apróság (gondolom addigra fáradtak ki). Ők is meglepően nyugis közönségnek bizonyultak, és nagyon cukin követtek minden fordulatot. Elmeséltem nekik, miért fehér a hó; lelkesen végigülték a kopasz királylány történetét. Az utolsó csoportnak meséltem a rémálmokat evő bakuról, az óriásról, aki összement, és a királykisasszony két sárkányáról (amit most már nem szoktam népmesének hívni, mert annyit alakult az eredetihez képest, hogy mire észbe kaptam, már a saját sztorim...). A teremőrök elmondása szerint rengeteg mosolyogva távozó hallgatót láttak kijönni a teremből, és hallották, hogy a gyerekek a meséket tárgyalják. Annál pedig nincs nagyobb dicséret. Ráadásul nagyon élveztem, hogy a hátsó sorokban tömörülő szülők legalább annyira jókat kuncorásztak a meséket, mint a gyerekek, és külön meg is köszönték őket.
Bónusz a történet végére, hogy a múzeum meglepetésszerűen ki is fizetett: Bár önkéntesként jöttem el, a végén átnyújtottak egy csekket egy tisztes összeggel, köszönetképpen a munkámért. Alaposan meglepődtem, és kicsit meg is hatódtam rajta. Meg is mondtam nekik, hogy a fesztiválos fellépések között kiemelkedően ez volt eddig az egyik legjobb élményem.
És a süti is finom volt.