Miss Cleo kicsi boltja

Második este a sorozatban: Cull Books névre hallgató könyvesbolt, este 6, felnőtt közönség.

A fenti sor semmit nem árul el arról, milyen hihetetlenül remek estét töltöttünk ma el Miss Cleo kicsike és mesébe illően barátságos birodalmában.
Miss Cleo-ról kiderült, hogy egy fiatal, széles mosolyú, szines afrikai ruhába csomagolt fekete hölgyemény, aki a haját ezer fonatban hordja, és könnyen nevet. Amikor megérkeztem, még nagyban készülődött a rendezvényre; ennek ellenére volt ideje kinyitni nekem magát a boltot is, hogy körülböngészhessek egy kicsit.
Nemsokára megérkezett az est harmadik mesemondója is, Gail Zeiba, a férjével együtt. Elegáns, udvarias, szépen öltözött "európaias" házaspár voltak, és be kell vallanom őszintén, első látásra nem sikerült felfedeztem Gail-ben a mesemondót (azután persze jött a nagy hűűűűha-élmény, de csak szépen, sorjában).
Természetesen ahogya mindenki előre megjósolta, több mesemondó volt, mint amennyi közönség, és mint ahogy ezt valamennyien előre tudtuk, ez a tény az égvilágon senkit nem zavart (Gail férjén és Cleo nővérén kivül egész pontosan 2 ember bukkant még fel, nem számitva a Bús Királyfit, de hát ő ugye mindenhol ott van).
Az estét kötetlen és lelkes beszélgetéssel és jelentős mennyiségű rágcsa elfogyasztásával kezdtük. Meséltem magamról (lefutottuk a szokásos "hogy kerülsz te ide" köröket), ők meséltek magukról (Gail gyerekkönyvtáros és mesemondó, Miss Cleo pedig könyvesboltos, tanár és gyógyitó-mesemondó), megosztottuk egymással korábbi fellépéseink élményeit, meg néhány személyes adatot is (mint pl. hogy milyen meséket szeretünk és miért - Miss Cleo az afro-amerikai hátteréről mesélt, Gail pedig arról, hogy ő meg a férje hogyan lettek olasz állampolgárok). Aztán persze szó esett minden másról is - borokról, iskolákról, satöbbi. Amikor a kétfős közönség beözönlött és elfoglalta a helyét, mi is leültünk, és a Tellabration hivatalosan is elkezdődött.
Miss Cleo kezdett egy minden mesemondó számára kedves klasszikussal (A Király Aki Nem Tudott Betelni a Mesékkel - tudjátok, az a fajta sztori, ahol a mesemondónak húznia kell az időt, és elkezdni mesélni, hogyan hord el egy hangya egyenként pár tonna búzát...). Utána jöttem én, szokás szerint a nevem magyarázatával kezdtem (ezt a részt valamiért mindenki roppant murisnak tartja - egyébként nem bánom), és elmeséltem "a garabonciásos mesét" (aki tudni akarja mi az, az várja meg, mig hazamegyek, vagy vegye kézbe Tőke Péter Szerencsés Aranyász cimű szigetközi mesegyűjteményét, le a kalappal előtte). Megint viharos sikere volt (Mallorn-san, ne tessék kuncogni...:)
És akkor jött (tudjátok, mindig ez a legjobb rész a történetben)... és akkor jött Gail. És mesélni kezdett. És nem mondom el, mit mesélt, mert önző módon én akarok lenni az akitől majd halljátok egyszer, mert ez a történet... (mindenki helyettesitse be az általa ismert szalonképes vagy szalonképtelen superlativusok teljes sorozatát). Annyit elárulok, hogy irodalmi alkotás, és a szerzője nem más, mint Ursula K. Le Guin (tudjátok, Szigetvilág, sárkányok, Gedo Senki). A sztori felétől mindkét kezem a szám előtt volt hogy ne kezdjek el visitani, és megteltek a szemeim könnyel, és levegő után kapkodtam, és közben megfagyott bennem a vér is, mert Gail olyan jól, de olyan jól mesélt, hogy az valami elképesztő. És rögtön ki is derült róla, hogy mesemondó a javából, a csintalan, tricksteres, asztalon ülős-lábat lógatós, meséből kikacsintós fajta. Pedig ez a történet horror és dráma a javából. Ha rangsorba kéne tennem, ott lenne a csúcson Mr. Death, a Sárkányherceg, a Vörös Kovács, Captain Wedderburn és a többiek mellett.
Szerencsére nem nekem kellett következőként szóhoz jutnom. Miss Cleo nővére úgy döntött, hozzájárul az esthez, és ő is mesél valamit (terjedelmes, turbános fekete asszonyság volt). Egész életében egy hartfordi iskolában tanitott hátrányos helyzetű gyerekeket. Volt miről mesélnie. És bár csakis az igazi élményeit mondta, és semmi "mesemondó gyakorlata" nincs, lenyűgözve hallgattuk mindannyian.
Azután megint Miss Cleo jött egy másik igaz és megható történettel, majd megint Gail egy svéd mesével, amit Heather Forest-től kapott (na itt zártam igazán a szivembe). Azután megint én, és mivel addigra teljesen felpörögtem az összes klassz mesétől és a hangulattól, természetesen kedvenc vörös hajú lányom és Mr. Death kivánkozott ki belőlem másodiknak. Gail ismerte már, a többiek nem; azt kell mondanom, bár féltem amerikaiaknak mesélni, hogy legalább akkora sikere volt, mint otthon. Ja, és remekül éreztem magam mesélés közben. És egy asztalon ültem (tudom hogy nem hangzik lényegesnek, de imádok asztalon ülve mesélni). Gail fejezte be az estét egy zsidó népmesével (Bölcsesség és Szerencse).
Mikor a közönség távozott, mi ottmaradtunk még; megettük a maradék süteményt, és beszélgettünk az elhangzott mesékről, megvitattuk őket, gratuláltunk egymásnak, és úgy általában, remekül éreztük magunkat (plusz szokás szerint elhangzott sok kisebb történet is a beszélgetés hevében). Végül aztán késő lett, ideje volt elindulni haza; cimeket cseréltünk, és mindenki ment a maga útján (Gail-ék hazahoztak), vidáman, elégedetten és azzal a jóleső fáradtsággal, ami a végigmesélt esték sajátja.