Don't Panic

Amikor az ember éppen az igazak álmát alussza egy utolsó pillanatban beadott dolgozat és egy bemagolt ötoldalas beszéd izgalmai és fáradalmai után, az utolsó dolog amire vágyik az, hogy hajnali fél háromkor megszólaljon a tűzjelző. Hát ez történt.
Értem én, hogy hangosnak kell lennie, mert a kollégisták néhány üveg pia és/vagy némi fű után elég mélyen képesek aludni, meg aztán legyen fényeffekt is a biztonság meg a tolerancia kedvéért - de esküszöm, ami minket ébresztett ma hajnalban, az a halottakat is felkeltette volna. A fülsiketitő sziréna és a villogó, vakitó kék fény a szobában azonnal beinditotta a túlélési ösztönt (én ugyanis nem voltam itt, amikor próbariasztást játszottak a múlt héten): egy vérfagyasztó sikoltás kiséretében repülőrajtot vettem az ágyból, egy elegáns piruettel magamra kaptam minden ruhát amit értem, és már rohantunk is lefelé a lépcsőn, ékes káromkodások uszályát vonva magunk után. Az egész épület zengett, lábak dobogtak a folyosókon, és ez egész összhatás leginkább a felrobbani készülő Halálcsillag belsejét idézte. Hatásosnak hatásos figyelmeztetés, elég nehéz nem észrevenni, de véleményem szerint nagyban aláássa a nyugodt és rendezett kivonulás lehetőségét...
Szivroham-közeli állapotban álldogáltunk az épület előtt (kivülről egészen halknak tűnt), toporogtunk a hidegben, szedtük a szenteket az égből, és azonnali vérbosszút esküdtünk az ellen a szerencsétlen idióta ellen, aki rágyújtott a szobában (mert hogy tűz az nem volt, ha eddig nem emlitettem volna). Ennél jobb közösségépitő tréninget még sohasem tapasztaltam; az alatt a tizenöt perc alatt, amig a tűzoltók megjöttek és átfésülték az épületet tűz, tettesek és szabályszegő benntlakók után kutatva, mi odakinn az udvaron eggyé kovácsolódtunk a gyűlöletben, és válogatott kivégzési módokat vettünk fontolóra. A nép haragját az is fokozta (a pizsamában fagyoskodás mellett), hogy egy téves riasztás költségeit az egész kollégiumnak közösen kell megtéritenie - saját bőrünkön tapasztaltuk a kollektiv büntetés hatását.
Végül aztán megszűnt a szirénázás, és a vállukon baltákat egyensúlyozó tűzoltók visszatessékeltek minket az épületbe; mivel még mindig tombolt bennünk az adrenalin, elaludni persze nem sikerült egyhamar...

(Összehasonlitásképp ugyanez az otthoni tizemeletes koleszban, naponta kétszer: "Hé, valaki kapcsolja már le azt a rohadt tűzjelzőt!"... és mindenki marad a helyén, azt az egy személyt kivéve, aki kislattyog a folyosóra, és hatástalanitja a gyengén pittyegő életmentő figyelmeztetést...)