Könyvtáras-ottalvós

Vannak fellépések, amikre nem lehet nemet mondani. Amikor például megkérdeztek, hogy szeretnék-e benn aludni a Miskolci Herman Ottó Gimnázium könyvtárában, és Halloween alkalmából rémtörténeteket mesélni a kamaszoknak, muszáj volt azonnal igent mondanom. Benn aludni egy könyvtárban! Kár, hogy akkor nem volt ilyen, amikor én voltam kamasz. De legalább most pótolhattam.

Délután ötre érkeztem a könyvtárba, amikor még nagyban zajlott a Halloween-ünnepség előző szakasza. A diákok csoportokban dolgoztak, hogy megalkossák a suli szörnyeit; minden csapat szörnyet tervezett, rajzolt, történetet alkotott, majd egyenként bemutatták a végeredményt a háromtagú (szintén diák) zsűrinek. Már itt éreztem, hogy jó helyen vagyok: A rajzok és az ötletek színesek voltak és szórakoztatóak, vécé mellé pisilő fiúkat büntető kísértet-takarítótól a büfét kirabló szörnyetegig. A csapatok pluszpontokat kaphattak minden jelmezért, amik között szintén volt egy-két lenyűgöző darab (és jó sok arcfesték).

Amíg a zsűri elmélkedett, addig következtem én a meséimmel. A könyvtár szabad terének közepén rengeteg babzsák tornyosult, rajtuk keresztül-kasul heverő boszorkányokkal és zombikkal; még a villanyt is lekapcsoltuk, így lett igazi a hangulat. A szörnyeteg királykisasszony meséjével indítottam (ki mondta, hogy a magyar népmesék nem Halloween-kompatibilisek?), utána következett közkívánatra Hoichi és a kísértetek japán legendája. A két mese után a fiatalabb korosztály hazavonult, az idősebbek pedig leadták a pizzarendelést, majd nekiálltak tököt faragni. Közben szólt a zene, repültek a lufik, előkerültek a sütőtökös muffinok, és úgy egyáltalán remek volt a hangulat. Egészen egyedi sütőtök-költemények születtek, amiket aztán kivittünk az udvarra, hogy teljes gyertyás pompájukban is megcsodálhassuk őket.

A pizza és a töklámpások után ismét mesemondás következett. Mivel ezt a korosztályt lehetetlen megijeszteni, elővettem Mary Culhane és a hulla történetét; ezt nemrég járattam be Erdélyben, és elég gusztustalan és hátborzongató ahhoz, hogy élvezetes legyen (plusz vagy egy bátor női főhőse). Mellécsaptam még Szigmund és Szinfjötli vikinges-férfarkasos legendáját is, hogy teljes legyen a szörnyfelhozatal. És ha már a szörnyeknél tartottunk, a vacsora után felállítottunk egy kivetítőt is, amin a Hotel Transylvania volt műsoron.

És még nem értek véget az esti könyvtári kalandok, sőt. Mivel akadtak, akik már látták a filmet, két polc közé bevackolva az érdeklődőknek spontán gyorstalpalót tartottam szerepjátékból. Kiszedtük a kockákat a Cluedo dobozából, és miután megegyeztünk, hogy látták a Gyűrűk Urát és a Hobbitot, és tudják, mi fán terem a tünde (hehe), rögtön bele is vágtunk egy rövidebb kalandba. Azt imádom a kiskamaszokban, hogy nagyjából 5.4 másodperc alatt jönnek bele a szerepjátékba, és onnantól kezdve én szórakozom a legjobban a kreatív megoldásokon és a mindent elsöprő lelkesedésen. A nyári táboros élmény után ezúttal sem kellett csalódnom. Három kalandozónk életveszélyes csapdákon jutott át, trollokkal küzdött meg, váratlan varázslatoknak esett áldozatul, és lemeccselt jó néhány törpe-tünde konfliktust, de az utolsó pillanatban (értsd: két perccel takarodó előtt) azért sikerült megoldaniuk a küldetést. Születtek azonnali poénok, ment a csapatmunka, és semmi kétségem nincs felőle, hogy maradandó lesz az érdeklődés az új mesemondói műfaj iránt...

Ahhoz képest, mekkora buli volt a könyvtári Halloween, a csapat becsületére legyen mondva, röviddel éjfél után mind elvonultak aludni a polcok közé rakott kis babzsák-fészkeikbe (némi hálózsákban mászkálás és zseblámpázás után). Hajnali hatig csend volt és nyugalom, és pedig nagyon jót aludtam valahol az Idegennyelvű szekcióban. Reggelire megettük a maradék muffint és banánt (volt, aki a pizzát is), és mindenkit útnak indítottunk az első órájára.


Minden iskolai könyvtárnak kéne ilyet szerveznie. Ahhoz képest, hogy felnőttként és dolgozni mentem oda, én éreztem magam a legjobban.