Mi a különbség a felolvasás, a szavalás, és a mesemondás között?

"És milyen meséket fogsz olvasni?"

"Zalka Csenge Virág meseolvasó érkezett ma hozzánk..."

"Köszönjük, hogy ilyen szép meséket olvastál!"

Mondjuk együtt, szépen, hangosan: Mesemondó. Mese. Mondó. Mesemondó. Mesemondás.

Előre leszögezem, hogy az olvasás jó dolog. Én például imádok olvasni. Évente több tucat könyvet fogyasztok el. Az olvasás megnyugtat, elringat, kalandokra hív.

De amikor mesélek, akkor nem olvasom, hanem mondom a meséket.

Felesleges szőrszálhasogatásnak tűnik, de ha belegondol az ember, minden szakmának megvan a maga nünükéje. A csillagászok sem szeretik, ha asztrológusnak hívják őket. A régészek is unják elmagyarázni, hogy nem dinoszauruszokat ásnak. És a szakembereken kívül azt is kevesen tudják, hogy van különbség a természetvédelem és a környezetvédelem között. Nap nap után találkozunk emberekkel, akik nem tudják, tulajdonképpen mi a szöszt csinálunk, ami ritkább szakmákál teljesen érthető. Úgy tudunk tenni a frusztráció ellen, hogy elmagyarázzuk, mi a különbség.

Tehát.

A mesemondók mondják a mesét. Nem olvassák. Ezt onnan lehet a legegyszerűbben megjegyezni, hogy mesélés közben nincs könyv a kezünkben. Úgy is mondhatnánk, hogy "fejből" mesélünk, bár az "élőszó" kedveltebb kifejezés. Már csak azért is, mert attól, hogy valaki fejből mond el egy történetet, még egyáltalán nem biztos, hogy ő mesemondó.

(Az első covid-karantén idején, 2020 tavaszán hirtelen megtelt az internet meseolvasókkal. Mindenki otthon rekedt, és tenni szeretett volna valamit, adni valamit a távolból is a többi otthon senyvedő gyereknek, felnőttnek. Ezt a valamit sokan a mesékben találták meg. Könyvet ragadtak, leültek egy kamera elé, és olvasni kezdtek. Színészek, tévés személyiségek, zenészek. Hirtelen létszükséglet lett a mesemondás. Csak arról nem beszélt senki, hogy amúgy ez egy szakma.)

A felolvasás szövegként tekint a mesékre. Értelemszerűen: azt mondjuk, ami a papíron van. Az írott szöveg és az elmondott szöveg pedig alapvetően máshogyan működik. Egy mesemondó, aki a szájhagyománnyal dolgozik, és élőszóban mesél, teljesen máshogyan használja a szavakat, kifejezéseket, szüneteket és ismétléseket, mint valaki, aki szöveget ír vagy olvas.

Klasszikus példa: sok embert untat a népmesék hármas ismétlődése, amikor olvasni kell. De szóban hirtelen világossá válik, miért van szükség rá. Hiszen lehet, hogy elsőre nem esik le, mint hallunk, vagy éppen elbambultunk egy pillanatra, és nincs esélyünk visszalapozni. A szájhagyományban létező mesemondók sokszor mindent kétszer mondanak el, kis változtatásokkal. Megismétlik magukat, hogy érthetőbbé váljanak. (Figyelitek?)

Másik klasszikus példa: élőszóban nem mond olyat az ember, hogy "mondta a királyfi", vagy "felelte a lány", vagy "kérdezte a legény." A párbeszédek egyértelműek, mert hangsúllyal, hangszínnel, testtartással jelzi őket a mesemondó.

Ezektől, és sok mástól is, a felolvasott mesének "felolvasott mese" íze van. Ami, hozzáteszem, teljesen oké. A felolvasás, a közös olvasás tökjó dolog. De aki felolvas, az nem mesemondó.

A szavalás fejből történik, de még mindig szövegként tekint a mesére. Ezzel a műfajjal az iskolai mesemondó versenyeken találkozhatunk, ahol a gyerekek szépen bemagolják, hogy "hej, a teremburáját, ídesanyám", akkor is, ha ilyesmi amúgy a 3. c osztály folyosóján sohasem hagyná el a szájukat. A szavalás ragaszkodik a megtanult szavakhoz, fordulatokhoz, és szépen, művészien halad. A történet nem fog gyökeres más irányt venni attól, hogy milyen fogadtatásra talál.

Az élőszavas mesemondás történetként tekint a mesére. Az egy sztori. Események láncolata, amiket mi ott helyben, pont annak a közönségnek, el akarunk mondani. Sokszor megkérdezik tőlem, hogyan tudok "ennyi mesét megjegyezni": a válasz az, hogy egyszerűen tudom, mi történik bennük. A mesemondók a történetet tudják, és A pontból B pontba a saját szavaikkal, a saját stílusukban jutnak el. A közönség segítségével. Mert hogy közöttünk nincs negyedik fal. A mesemondó a közönséghez beszél, nekik mesél, és ha valaki belekérdez, véleményt nyilvánít, reagál, az teljesen természetes része a folyamatnak. A mese menet közben változik: színesedik, nyúlik, rövidül, attól függően, a mesemondónak milyen kedve van, és a közönségnek mire van igénye. Legyen a királylánynak egy kiskutyája? Legyen. Hogy hívják? Találjuk ki! Mi a spanyol szó a menyétre? Fogalmam sincs. Hát, akkor most nyúllal mesélem.

Ősanyáink, ősapáink is így csinálták. A szájhagyomány sohasem volt fix szöveg, főleg olyan időkben, és olyan közösségekben, ahol még nem jelent meg az írásbeliség. Sokszor emlegetik, hogy a régi eposzmesélők hány ezer sort tudtak fejből megjegyezni. De ha megkérdeznénk egy ógörög dalnokot, hány sorból áll az Odüsszeia, valószínűleg értetlenül pislogna ránk. Mi az a sor?...

Van még egy fontos különbség, amit nagyjából úgy lehet megfogalmazni: a mesemondók élik a meséiket. Avagy a meséink bennünk élnek. Mi kutatjuk őket, ismerjük a változataikat, ismerjük a kulturális hátterüket. Tudjuk, a mese honnan jött, megvan a szereplők háttértörténete, otthonosan mozgunk abban a mesevilágban, amiből a történet származik. A mese nem önmagában álló darab, hanem egy nagyobb szőttes része. A mesemondók magukban hordozzák a háttértudást, ami a meséiket életre kelti.

Tanulság (TL;DR):

Az élőszavas mesemondás külön műfaj. Nem egyenlő a felolvasással vagy a szavalással. Mindenki olvashat, szavalhat, vagy mondhat meséket kedvére, ahogy jólesik neki. Mindegyiket lehet nagyon jól csinálni (vagy nagyon rosszul). De érdemes tudni róla, hogy a mesemondás hivatás, identitás, és szakma is egyben. És nagyon nagy munka áll mögötte.

Utóirat:

A mai naptól fogva minden természetes személy, aki ellövi a "minden politikus mesemondó, nem?" poént, helyben köteles az adott mesemondónak 500 Ft bírságot fizetni, készpénzben. Ne mondjátok, hogy nem szóltam.