Naruto és Elsa a népmesékben, avagy hol találkozik a mesemondás a popkultúrával

Ez az egyik kedvenc témám, és idén nyáron klassz élményeim voltak vele, úgyhogy gondoltam, megér még egy blogbejegyzést. Akit behatóbban érdekel a mesemondás és a popkultúra kapcsolata, annak ajánlom az angol nyelvű blogomon futó StorySpotting sorozatot.

Az egész úgy kezdődött, hogy amikor néhány gyerek megtudta, hogy együtt fogunk táborozni, rögtön benyújtották a rendelést arról, milyen meséket szeretnének majd hallani a táborban. A Világszép táborokban minden este van mese (és sokszor reggel is), ami a nap programjaihoz kapcsolódik, de a kölkök a szabadidőben - ebéd után, vacsora előtt, strandon száradás közben stb. - is szoktak személyre szóló meséket kérni. A veterán táborozók már hónapokkal előre jelezték az igényüket az őket érdeklő témákra. Két magas labdát dobtak fel nekem: "Narutós" és "Elsás" meséket szerettek volna hallani.

Egy mesemondó számára mindig jutalomjáték, ha azon keresztül tud kapcsolódni a közönségéhez, amiért rajonganak. Sokat tanulhatunk belőle, milyen történetek, karakterek foglalkoztatják a mai gyerekeket. Az pedig már a hab a tortán, ha épp közös az érdeklődés: a Naruto és az egész anime-kultúra az én gyerekkorom (fiatalkorom, na) szerves része is volt, és a Jégvarázst is nagyon szeretem.

Az elkövetkező néhány hetet lelkes kutatómunkával töltöttem. Első látásra Elsa lett volna a kisebb falat, hiszen tündérmese-feldolgozás (bár nagyon-nagyon messze áll az eredetitől). Az Andersen-féle Hókirálynőt viszont valamiért kifejezetten utálom, ezért mesélni sem szerettem volna. Helyette keresgélni kezdtem olyan történeteket, amelyek egy hóval, jéggel, téllel kapcsolatban álló, pozitív női karakterről szólnak, és így rögtön sokkal nehezebb dolgom lett. Visszanyúltam az egyik kedvencemhez, Virginal királynő középkori német legendájához, amit a Dietrich-mondakör kapcsán már feldolgoztam egyszer. Emellett nyomára bukkantam Ruth Sanderson Hókirálylány című könyvének, ami egy orosz népmese átdolgozása. Ez sem sokban hasonlít a szájhagyományhoz, cserébe hála az égnek boldog véget ér. A csodaszép képeskönyvet egy amerikai ismerős segítségével még épp időben be tudtam szerezni, így két "Elsás" mesével felkészülten indulhattam el a táborba.

Narutóval meglepően egyszerű dolgom volt. Először a kilencfarkú róka nyomán indultam el, hiszen ez már ismerős volt a japán legendákból (az új tricksteres könyvemben is felbukkannak majd). A kiskamasz korosztálynak már lehet komolyabb sztorikat is adagolni, úgyhogy kikutattam Tamamo-no-Mae legendáját, egy hírhedt rókatündérét aki több dinasztiát romba döntött az évezredek folyamán az intrikáival, mielőtt jó útra tért volna. Emellett nemrég, legnagyobb örömömre, belefutottam a hős Jiraiya nindzsa történetébe, amiből a Naruto sorozat egy az egyben átemelt több karaktert és motívumot. Nagyon izgalmas sztori, óriás békákkal, kígyódémonokkal, nagy csatákkal.

Maga a mesélés pont annyira betalált, amennyi időt töltöttem a válogatással. A kölkök már első nap kérték a nindzsás meséket, miután kiderült, hogy többüknek is szívügye a Naruto (nem tudom, most megint adják-e a tévében, vagy a Boruto generálja-e a nosztalgiát, de ez mindegy is). Jiraiya legendája nagyot szólt, jó fél órán keresztül meséltem és alaposan belemásztunk a részletekbe; néha-néha megálltunk megvitatni, mik a különbségek a szájhagyomány és az anime között, és mi az, amit ugyanúgy átvettek. Eljátszottunk a kő-papír-olló nindzsás verziójával egy kicsit - a legendában ugyanis az óriás varangy üti az óriás csigát, az óriás csiga üti az óriás kígyót, és az óriás kígyó üti az óriás varangyot. Na, most már ezt is tudjátok. A második nindzsás mesére a következő este került sor, azzal is elvoltunk jó sokáig, míg Tamamo-no-Mae végiggarázdálkodta egész Ázsiát, utána pedig fotókat nézegettünk a szikláról, ahová állítólag végül be lett zárva. Eddigre már annyira nindzsa-lázban égett a hallgatóság, hogy a tábori filmes workshopon egy komplett nindzsás filmet leforgattunk. 

Elsa ezzel ellentétben egyéni műfaj volt, egy lány kérésére készültem fel belőle. Ő is jött és kérte a mesét; kettesben ültünk a kanapén, és nagy figyelemmel hallgatta. Virginal legendája erősen férfiközpontú, de nem kell hozzá sok mesemondói szabadság, hogy a hegyek felett uralkodó királynő alakja kerüljön benne előtérbe. Nagyon élveztem újragondolni a törtnetet, pedig már régebben is sokat dolgoztam vele. A második mese még ennél is jobb helyet talált magának. A tábor végén a fotós műhelyen készült képekre licitálni lehetett mindenféle felajánlásokkal; egy klassz képért a desszertemet ajánlottam fel, a szóban forgó lány egy alkotásáért pedig a második Elsás mesét. Az utolsó napon, indulás előtt találtunk egy kis nyugis időt és helyet magunknak, ahol meghallgathatta a Hókirálylány történetét. Ez még talán jobban betalált, mint az első, és olyan dolgokat is észrevett benne, amikre én nem is gondoltam. Remek záró pillanat volt ez a tábor végére. (És a fotó is szép.)

Az ilyen alkalmak a kedvenc "fellépéseim". Bennük van minden, amit imádok a mesemondásban: a személyes kapcsolódás, a meghitt pillanatok, a lelkes hallgatóság, a hagyományos mesék, és a közös rajongás modern sztorik iránt. Már alig várom, legközelebb milyen feladatot kapok majd...