Játék Aporban

Reggel felkeltünk, és Angela nem volt sehol.
Na jó, mint utóbb kiderült, de igen, a szobájában; kivéve azt a néhány órát, amit hajnali hattól kezdve Győrújbaráton bolyongott fel és alá, és ismerkedett a nagy magyar kora reggelekkel. Megállapította, hogy szép hely vagyunk, és csendes; a pékségből dőlt a friss kenyérillat, és valami fickó be akarta invitálni a házába, csak nem beszélt inglisül. Fogalmunk sincs, ki lehetett, nem ismertünk rá a személyleírásra...
Reggeli után nyakunkba vettük a győri belvárost. Nagyon igaz, hogy nem ismered igazán az otthonod, amíg nem érkeznek vedégeid - szégyenszemre többször elő kellett húznom a Győr útikönyvet (amit Nóri hozott magával, mikor a székesegyháznál csatlakozott hozzánk), hogy megbizonyosodjak a részletekről. Jóvanna.
Kezdeni kellett természetesen a rómaiakkal (akik valamiért teljesen hidegen hagyják az amcsikat. Talán túl régen voltak. A kelták se hozták különösebben lázba.) aztán a vár körül sétálva meg az ágyúkon üldögélve megpróbáltam megismertetni a török kor történetével dióhéjban; természetesen megvolt a vaskakas-monda, amiért viszont nagyon lelkesedett, és megszavazta a város legjobb sztorijának. A kötelező állomások között (vastuskó, Aranyhajó, Széchenyi tér, Káptalan-domb stb.) megálltunk Bergmannál egy fagyira, azután fel és alá mászkáltunk többé-kevésbé céltalanul. Meglátogattuk a Gyermekek Házát (Nórival kedvünk támadt nosztalgiázni, meg aztán meg kellett mutatnunk Angelának, hogy nálunk ilyen is van ám), és elmondtunk minden győri (és magyar) történetet, ami az eszünkbe jutott, boszorkányégetéstől déli harangszóig.

Délutánra az Apor lelkigyakorlatos házába voltunk hivatalosak némi mesélésre. Kényelmesen átsétáltunk a rekkenő hőségben; szerencsére az előadásra a kápolnában került sor, amit a falak hűvösen tartanak. Beterelték a gyerekeket; még az a korosztály volt, ahol mindenki az első sorba akar ülni (le a kalappal).
Megint Angela kezdett, és megint láthattuk, ahogyan az első döbbenet lassan átadta a helyét a lelkesedésnek. Eleinte a gyerekek nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, a mesemondóval és a mesélvel sem; de mivel sokan közülük tudtak angolul valamennyire, megismétlődött a tegnap esti jelenség. Egyre vidámabbak és lelkesebbek lettek; Angela megint felhurcolt néhányat a színpadra (kis segítséggel, mert nehezen vettem rá őket hogy bármire is jelentkezzenek), és remekül szórakoztunk. Ami engem illet, mára Törpeszarvas mellett döntöttem - abszolút siker volt, mint mindig, a gyerekek hangosan nevettek, és a macsó fiú is, aki félúton elhagyta a termet, azt morogta az orra alatt, hogy "Soha többé nem eszem pudingot...". Haha.
Egy közös dallal zártunk (angolul); eleinte se énekelni, se lég-gitározni nem volt kedvük, de amint a dal fordulatot vett, és halni kezdtek benne az emberek, rögtön felélénkült a társaság (a tanároknak meg a homlokára szaladt a szemöldöke, de dicséretes módon vették a lapot).
Azt kell mondanom, sikerünk volt. Bár csak egy görögdinnyét kerestünk (klasszikus középkori vándor mesemondó feeling, koszt és kvártély), a gyerekek lelkesedése minden pénzt megért; közrefogtak minket, kérdeztek, összehordtak hetet-havat, aztán egy kitalálta, hogy neki autogram kell, és akkor aztán elszabadult a pokol. Az elkövetkező fél órában aláírásokat osztottunk papírfecnikre (meg kicsi kacsókra, hehe), és mindenhová fel kellett írnunk a honlapunk címét meg a kedvenc mesénket is. Adtam nekik könyvcímeket, hadd olvassanak. Rocksztárnak éreztük magunkat.

A napot egy kiadós sétával zártuk; felmásztunk a baráti kilátóba hugistul-Nóristul, és megmutattuk Angelának Pannonhalmát távolról, a Kisalföldet, meg az utunkba eső régi parasztházakat. Lelkesen megcsodált mindent, amire rámutattunk. Azt mondta, családdal lakni egész más, mint hotelben, turistaként. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele.

Nem lesz ám minden postom ilyen szörnyen hosszú...
Becsszó ;)