Jonesborough 3 - A porcelán baba meg az ir fickó

Hosszas huzavona után úgy döntöttünk, az első órát a Creekside Tent-ben töltjük (igen, egy patak mellett állt).

Amikor bepréseltük magunkat az egyik széksorba, csak akkor tudatosult bennem, hogy
1. tényleg ott vagyok, a National Storytelling Festival-on (ami sorban a harmincötödik, egyébként, vagyis szép kerek évfordulót ünnepel).
2. itt nem néhány őrült meserajongóról van szó... inkább néhány százról. Egészen pontosan húszezerről.

A közönség zajos volt és lelkes; a legfiatalabb néző érdeklődve tekingetett a kenguruból, a legidősebb pedig, mint utóbb kiderült, megközelitette a százat. Valaki felkapaszkodott a szinpadra, üdvözölt mindenkit, felkonferálta a mesélőket - és elkezdődött a műsor.

Az első mesemondó Motoko volt, egy japán hölgy, piros kimonóban; mosolygós, nevetős, szép szabályos arcú, olyan, mint egy porcelán baba. Arról mesélt, hogyan kapták a japán naptár évei az egyes állatok nevét; a saját gyerekkorával vezette fel a történetet, és mire észbe kaptunk, már benne voltunk a mese közepében; újabb néhány perc után rájöttünk, hogy rimekben beszél, de nem emlékeztünk rá, mikor kezdte el. Szépen és sokat mozgott, utánozta az egyes állatokat.
A mese közepén elhúzott egy tehervonat a sátor mögött.
Mint kiderült, a sátrak közül kettőt közvetlenül a vasút mellett vertek fel; Billy odasúgta nekem, hogy minden évben része a fesztiválnak, hogy melyik mesemondó hogyan oldja meg a helyzetet. Egyesek csak elhallgatnak, mások beépitik a vonatot a történetbe; mivel gyakran járnak és egy szerelvény akár 10-15 percig is eltart, a legtöbben reagálnak rá valamit, volt szerencsém számos esetben megfigyelni. Motoko félbehagyta a történetet, kiállt a szinpad szélére, és hatalmas csodálkozással az arcán úgy tett, mint aki számolja a vagonokat (Arrabonások kedvéért: emlékeztek még a sorompós játékra...;) Amikor elült a zaj, folytatta a mesét. Megtudtuk, hogy aki letagadja a korát, az "a macska évében született". És mivel maradt még néhány perce a fél órából, mesélt egy kedves kis népmesét is két szumó-birkózó egérről.

Miután kitapsoltuk magunkat, Antonio Sacre vette át a szinpadot. Ő újoncnak számit a többiek között, és azonnal belopta magát a szivünkbe, mert kezdésként elmesélte, hogyan sikerült leégetnie magát az első mesemondó fesztiválon, ahol szerepelt (baseball és amerikai foci anekdotákat próbált mesélni egy osztrák rendezvényen... no comment). A srác félig bostoni ir, félig kubai, és ennek megfelelően félig angolul, félig spanyolul beszélt; a családjáról mesélt mindenféle anekdotákat, kissé eltúlozva, jópofa Münchausen-stilusban. Később hallottuk, hogy a többi mesélő egybehangzó véleménye szerint ő a "kis aranyos" a gárdában; szeretnék én egyszer ilyen kezdő lenni. Mosolygós volt és elképesztően mozgékony, a pólós-farmeres-tornacipős fajtából. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a szinpadot és a közönséget. Mi meg szerettük őt.

Hozzá kell tenni egyébként, hogy az amerikaiak őrült copyright-mániája miatt kevés mesemondó mesél valódi népmeséket vagy legendákat; sokan közülük személyes élményekre vagy családi történetekre szoritkoznak, amik persze szenzációsan jók, sőt. Néhányan a stand-up comedy, mások a klasszikus szinház határait súrolják. Széles skálát láttunk, annyi szent.