Jonesborough 10 - OLIO

A monitorkodás nem volt nagy dolog - egészen leegyszerűsitve a dolgot, emberek fizettek nekem 150 dolcsit azért, hogy meséket hallgassak. Hivatalosan felügyelnünk kellett, hogy emberek ne alkoholizáljanak, ne lobbanjanak lángra, valamint ne használjanak semmit ami csörög, csipog, perceg, ciripel, rezeg, vagy Beethoven kilencedik szimfóniáját játssza. Magyarul ne pia, se cigi, se telefon. Ja, és se fotózás, videózás, vagy bármiféle hangfelvétel. Szerencsére senkinek esze ágában sem volt megszegni a szabályokat, úgyhogy a jegyek ellenőrzése után ledobtuk magunkat a székekbe, és élveztük az előadást.
Ne kérdezzétek meg, mit jelent az OLIO, mert fogalmam sincs. Lényeg, hogy igy hivják azokat a két órás műsorokat, melyek során izelitőt kapunk az egyes mesemondókból tiz-tiz perc erejéig. Kilencen voltak összesen. Michael (egy storyteller-növendék a helyi egyetemről) meg én elaraszoltunk a szinpad széléig, és úgy tettünk, mint aki a ki-be járó művészekre felügyel. Elég klassz rálátsunk volt a dolgokra.
A sort kedvenc Ed Stivender-ünk nyitotta meg, és egyből és végleg belopta magát a szivembe: Gawain és a Zöld Lovag. Kedves, humoros, mégis klasszikus mesélés. Később rájöttem, hogy a sztori errefelé nagyon népszerű, feltehetően a feminista felhang miatt... ("Minden nő arra vágyik legjobban, hogy saját maga dönthessen a sorsa felől"). És Ed a legundoritóbb banyával rukkolt elő, amit valaha is hallottam. Lenyőgöző teljesitmény.
Másodikként visszacsörömpölt a szinpadra Teju, mindenféle viccekkel, sok zenével, meg egy rakat érdekes hangszerrel, amiknek röviden ismertette a történetét és a használatát (például hogy hogyan lehet szűk nyakú dobbal majmot fogni - tudjátok, a klasszikus).
A harmadik fickó új volt számomra; David Gonzalez néven fut, kubai származású (igen, ő már a második). Nagy lelkesedéssel mesélt Kubáról, ahová felnőttként látogatott el először. Ő zenész, egyébként; a nagyon művész, nagyon lelkes minden-sorba-bele-kell-halni fajtából. Később kiderült, hogy miért.
Negyedszerre jött Andy Offutt Irwin. Róla később több szó esik majd. Előre megjegyzem: ez a fickó nem normális, és néhány ezer amerikai osztja a véleményem. Viszont nagyon-nagyon szeretni való. Beslattyogott farmerban, pólóban, egy agyonmatricázott gitártokkal a kezében, és fogalma sem volt, hol van vagy mikor lép fel (ezt onnan tudom, hogy tőlem kérdezte meg, igen, igen:). Azután felment a szinpadra, és tiz percig sirtunk a röhögéstől. A zenéje hihetetlenül jó, a dalszövegek kiütnének egy elefántot is, és nagy részét helyben rögtönözte. Ő egyébként egy öreg néni-karakterről hires, akit általában alakit, de aznap este Aunt Marguerite csak annyi időre jelent meg, hogy közölje a nézőkkel, "tisztes emberek ilyenkor már ágyban vannak ám". És a "megjelent" az szó szerint értendő, kérem szépen. (jah, olvassátok a blogját, mert van neki)
És a parádé folytatódott - a következő petárda neve Barbara McBride-Smith. Látszatra egy kedves arcú, pici nő, az a fajta, aki negyven felett sem nőtt ki a babaruhából. Azután kinyitja a száját, és az imidzs összeomlik. Itt egy gyilkos humorú, hihetetlen hangerővel rendelkező asszonyságról van szó, aki nem kimél se istent, se embert, tudom hogy ő már a sokadik, de most tényleg, görög mitológiát nyom, modern stilusban. Már amikor. Aznap este saját sztorit adott elő, egy brilliáns gyorstalpalót. Egyébként gyerekkönyvtáros, vagy, ahogyan ő mondta, a könyvtáros a Black Lagoon-ból, amiről fogalmam sincs, mit jelent, de beirtam a Google-be, és semmi kellemeset;) Amikor belelovalja magát, olyan, mint egy százötven centis jégcsákányos gyilkos... irigylem a kölyköket abban az iskolában.
Amina Blackwood Meeks volt az üditő kontraszt. Egy csinos, rasta hajú nő, Jamaicáról. Egészen halkan beszélt, és halkan is énekelt, mégis kitöltötte vele a sátrat (emlitettem, hogy az OLIO idejére már besötétedett?). Amikor köszönt nekünk, a szánk is tátva maradt, és mindenki elfelejtett visszaköszönni... csodálatos hangja volt, na. Mély, halk és selymes. A történet a rabszolgaságról szólt, meg a módokról, ahogyan az emberek szabadultni próbáltaz az ültetvényekről (visszatérő motivum a fekete mesemondók repertoárjában; én akkor találkoztam vala először a hétvégén). Szép, csendes, szomorú történet volt.
Antonio Sacre megint. Boston, baseball, Kuba. És az ugató egér, másodszor, ezúttal félig spanyolul (jellemző, hogy mindig én nevettem először...). Nem mesélt semmi megrázót, de szivesen néztük, ahogy bohóckodik a szinpadon... (a konfer megint le-kisaranyos-ozta).
Heather Forest másodszor, szerencsére nem utoljára. Újabb alakváltó, a fókalány és a fókabőr - mint a mi hattyúink, ha emlékszik rájuk valaki. Szép énekkel. Egészen estimese hangulata volt, leszámitva a szivszaggató befejezést. És az irtó hosszú, undok tehervonatot.
Bill Lepp zárta a sort. Ő vérbeli stand-up komédiás; elég humoros kis anekdotát mesélt, nevettünk is rendesen. És ideje volt zárni az estét.

Csillagok, tücskök, erdő; ájulásszerű alvás. Hát, igy nézett ki az első napom, tiz felvonásban. Lesz még kettő. Nem ma. Mentem aludni.