A szombat reggelt hatalmas lelkesedéssel kezdtem. A szokásos: "mindenki" azt mondta, Jay O'Callahant nem szabad kihagyni. Komoly gondjaim voltak a program összeállitásával, még nagyobbak is, mint első nap, mert szivem szerint követtem volna fel és alá a kedvenceket, mint a legtöbb rajongó, de megembereltem magam, az egyszeri lehetőségre való tekintettel, és szépen beülte m Callahan bácsi The Labyrinth of Uncle Mark cimű műsorára.
A dolog lényege az volt, mondta a kedves, szakállas öregúr a szinpadon, hogy az emberek mindig csak a humoros történeteket mondják el a családjukról, pedig sokszor a szomorú vagy megható sztorik erősebbek azoknál. Ő a nagybátyjáról mesélt, aki a családja fekete báránya volt (bostoni ir család, naná már megint), és "elindult lefelé a lejtőn" amikor Pearl Harbour után kiutálták a munkájából a japán felesége miatt. Valamiféle szerelmi-családi veszekedős-megbocsátós történet sült ki a dologból (egy undok, végtelennek tűnő tehervonattal a legrosszabb pillanatban). Be kell vallanom, hogy mesemondóként nem rajongok mások magánügyeiért, és az elején eléggé kételkedtem benne, hogy megéri-e ez az egy óra; de a végére meggyőződtem róla (mint mindig) hogy ezt is lehet profin és hihetetlenül jól csinálni. A történet néha humoros volt, néha megható, és mindenképpen megérte. A közönség többi része osztotta a véleményemet; második állva tapsolás a hétvégén.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése